A Mozsárban már több előadást láttam, szeretem a hely hangulatát, tetszik, hogy kávézó és színház is egyben. A klasszikus értelemben vett színházi tér átalakulása érdekes új ötleteknek teremt lehetőséget, ezért kicsit sajnálom, hogy itt még van színpad, ami be van szűkítve az emeleti tér végébe, és elválaszt az előadóktól. Milyen izgalmas lenne, többek között ez az előadás is, ha közelebbről láthatnám a színészeket, nem pedig a terem végében, egy pódiumon. 

Amint megérkezem a Mozsárba, a szórólapot böngészve örömmel konstatálom, hogy az előadás alkotóinak többsége nő. Bár még mindig kiegyenlítetlen a nemek aránya a magyar színházi szakmában, mégis jó látni, hogy úgy a kőszínházakban, mint a függetlenek között, egyre több a női alkotó. Úgy érzem, hogy a nők fokozatos térnyerése úgy esztétikailag mint művészileg kihívás elé állíthatja a szakmát, újfajta látásmódot teremthet, és változtathat az automatikus berögződéseken.

Erdeős Anna rendező, Tóth Réka Ágnes író, Szlávik Juli jelmez- és díszlettervező munkája egyszerű, letisztult, nem akar több lenni annál, mint ami. A díszletet mindössze három doboz alkotja, amely asztallá, lépcsővé, ággyá, székké alakítható. A jelenetek kollázsként követik egymást, a téma fogja őket össze. Intenzitásuk és kidolgozottságuk még nem egységes, de véleményem szerint ez csupán idő kérdése.
A színészek eszköztelen játéka, helyenként kiemelkedő, akkor bicsaklik csak meg kissé, amikor átmegy pantomimszerű játékba. Nem tartanám szükségesnek, hogy mindent elmutogassanak a számomra. A szöveg ereje és a színészi jelenlét sokszor bőven elég ahhoz, hogy vigyen magával a jelenet. 

Talán ezért is van az, hogy számomra az előadás legmegragadóbb jelenete Simon Jolán (Kassák Lajos felesége, mecénása és egyben háziszolgája) és Korzáti Erzsébet (Szabó Lőrinc szerelme és múzsája) kettőse, amint ülnek egy széken, és elmesélik öngyilkosságuk napjának eseményeit. A jelenet ugyanis végtelenül egyszerű, erőteljes, és őszintén tükrözi a két nő érzelmi állapotát. A színésznők, vagyis Döbrösi Laura és Bakonyi Alexa egymás mellett ülnek, a végtelenbe bámulnak, és csak mesélnek. Minden egyes szó, amit kimondanak, olyan, mint egy-egy nehéz kő, amit lassan elejtenek, átlépnek rajta, és végleg maguk mögött hagynak. Egy olyan napról mesélnek, amikor két kávét kell meginni egymás után reggelire cigarettával, aztán az ebédet is oda kell tenni, két személyre, majd a gázt nyitva hagyni és elaludni. Mindezt olyan nyugalommal és megfontoltsággal, mint mikor eldöntöd, hogy megiszod a második kávédat, és rágyújtasz egy újabb cigarettára.

Döbrösi Laurát most láttam először színpadon, játéka letisztult és hiteles. A költőinket és íróinkat megelevenítő Mohai Tamásnak kifejezetten jól állnak az olyan neurotikus alkatok, mint Csáth Géza és József Attila. Mohai a különböző szerepek megformálásakor haját jobbra vagy épp balra fésüli, vagy összeborzolja, így szemünk előtt születnek meg az újabb és újabb karakterek. A színészek ki-be bújnak karaktereikből, így hárman eljátsszák a magyar irodalom több jelentős személyiségének élethelyzeteit. 

Az előadás mozaikjaiban viszontláthatjuk, hogyan élt együtt szerelemben, harmóniában és barátságban Ady Endre, Brüll Adél és Diósy Ödön. Szórakoztató és egyben fájdalmas is nézni, hogy a megcsalt feleség, Harmos Ilona, hogyan harcol az öregedő, kapuzárási problémákkal küzdő Kosztolányiért. Fedák Sári és Molnár Ferenc vitái és szócsatái bántóak és végeláthatatlannak tűnőek. Látjuk József Attila vívódását, azt, hogy képtelen a bizalomra, ideggyenge, féltékeny, gyerekes férfi, aki a nők állandó támaszára szorul. Majd az egyik jelenetben megjelenik a különc gróf Vay Sarolta (Bakonyi Alexa), aki lányként született, de apja fiúnak nevelte. A jelenet egy szanatóriumban játszódik, ahova Vay családja vitette be az eladósodott nőt. Sarolta a legkarakánabb férfi az egész előadásban. Zavarba ejtően udvarol a nővérnek, aki végül nem tud neki ellenállni.

Olyan érzelmi játszmák és önmagukba visszaforduló körök ezek, amelyeket újra és újra lefutottak ők, és lefutunk mi is szerelmeinkkel. És nincs kiút, hiszen ahogy Vay Sarolta írja: „minden léptemet a szerelem vezette, minden tettemet ez indokolta – hisz Isten oltotta belém. Ha ő ilyennek teremtett és nem másnak, arról csak nem tehetek én, avagy a végzet kifürkészhetetlen utai ezek?”

Tóth Réka Ágnes: Így viszik át - Nyáry Krisztián alapján
Szereplők:
Bakonyi Alexa
Döbrösi Laura
Mohai Tamás

Díszlet: Szlávik Júlia

Jelmez: Szlávik Júlia

Dramaturg: Mikó Csaba

Rendező: Erdeős Anna

Fotók: Szokodi Bea