PRAE.HU: Mi volt 2017 nagy könyve számodra a magyar irodalomban és a világirodalmiak közül?

Egy rendes, minden aspektusra kiterjedő választ nem tudok adni, így inkább aprózom. A legnagyobb esemény természetesen, mint a legtöbbeknek, a Világló részletek megjelenése volt, a személyes nagy könyv a második általam szerkesztett debütverseskötet, Mizsur Dániel Karca, mely nem csak az elfogult-elfogódott személyes meghatottság (bábáskodás) okán, hanem minősége miatt is fontos, hogy itt szerepeljen. Nem reprezentatív listám már csak annyiból sem reprezentatív, hogy a sürgő-forgó doktorjelöltnek és szerkesztőnek sok esetben lemaradásban kell olvasnia, nálam átcsúszott 2017 fontos olvasmányélményének a tavalyi Krasznahorkai-regény, és az idei könyvtermésből is (kényszerűen) több csak a következő év vagy évek nagy könyve lehet számomra eleve. Az év utolsó napjaira például az amúgy sem rég megjelent Létbüfét tettem félre magamnak desszert gyanánt, ahogy eddig még az Omertát és Tolnai Ottó Nem könnyűjét sem tudtam felütni, holott nehéz elképzelnem, hogy ha igen, most ne említeném ezeket a könyveket.

PRAE.HU: Melyik irodalmi program volt idén a legizgalmasabb?

Számomra (kiábrándítóan kommersz választ készülök adni) ez idén is az Ünnepi Könyvhét volt. Holott talán csak az én hibám, hogy különösebben emlékezetes irodalmi esemény (számos nagyon jó, tartalmas mellett - melyek száma idén mégis mintha kevesebb lett volna arányaiban, mint tavaly) nem jut eszembe, talán csak én nem voltam épp jókor és jó helyen. De nem csak erről van szó, hanem arról, hogy a Könyvhét fontossága számomra egyre csak nő, a még véletlenül sem ragozandó hazai irodalmi-kulturális helyzetben pár nap ünnepi összepasszírozódás a Vörösmarty téren a legfőbb és egyben legizgalmasabb megélhető irodalmi program, nem is véletlen, hogy idén újra végigtudósítottam az egészet.

PRAE.HU: Milyen folyóiratokat, lapokat, blogokat olvastál idén?

Mint tavaly is, az Élet és Irodalom, az Alföld, a Jelenkor, a Kalligram, a Műút és számos társa fontos betevő falat. Persze ezek közül is sokat és sokszor fázis- vagy ütemkésésben, utólag és néha csak gyorsan átlapozva, könyvtárban várakozva, netről, mikor felkerül az anyaguk, de ebben nincs, s amíg vagyok én is, meg a folyóiratok is, nem lesz benne változás. Azonban fontos, hogy az év végére valóban feltámadó 2000-rel, egyik legkedvesebb lapommal visszabővülhetett a legfontosabb szellemi alapélelmiszereim listája, pótolhatatlan űrt hagytak maguk után kényszerű megszűnésükkel - az utóbbi évek talán legnagyobb kulturális öröme, hogy nem végleg.

Ha nem is blog, de már majdnem: Evellei Kata fészbukon olvasható, remekbe szabott romantikus ponyva tömörített változatai szabályos függőségi reakciókat váltanak ki belőlem.

PRAE.HU: Van-e kedvenc irodalmi helyed? (Akár beülős-valóságos, akár virtuális?)

Virtuális túl sok a felsoroláshoz, s a visszakapott 2000-et épp az imént említettem, hazabeszélni pedig még az Apokrif idei jubilálása sem jogosít fel. Van azonban olyan konkrét hely, ami egyszerre virtuális (mert hogy lelki értelemben vett) hely is, mégpedig a Finta Laci által a folyvást terjeszkedő sivatag egyik utolsó igazi szellemi oázisként üzemeltetett Nyitott Műhely, ahova menni lényegében nem is lehet, csak hazaérni, hiszen belépve eleve otthon érezzük magunkat. De hát ez olyannyira igaz és széles körben ismert dolog, hogy hovatovább közhely is részletezni. Épp úgy, ahogy sokan mások számára az Írók Boltja is, nekem azonban idén vált egyik kedvenc boltom mellett, vagy azon felül egyik kedvenc helyemmé is, ahova fél-egy éve nemcsak megszeppent vevőként, hanem afféle betoppanó, otthonosan mozgó barátszerűségként is járok, nagy örömömre.

PRAE.HU: Mit neveznél az év műfajának?

Ha nem lenne túl fellengzős, azt mondanám, a túlélést és kitartást - ami folyóiratok, kiadók és szerzők heroikus műfaja is egyszersmind - de, mivel mégis az, inkább tartózkodom.

PRAE.HU: Milyen még nem lefordított külföldi kötetet olvasnál szívesen magyarul?

Na itt már muszáj hazabeszélnem egy bővített mondat erejéig, ugyanis az egyik ilyenről biztosan tudom, hogy (minden kívánságom így teljesüljön) jövőre már olvashatom, szerencsés és kitüntetett (szerkesztői) helyzetemből fakadóan még előbb is, mint a majdani olvasók: velem együtt indult pálya- és egykori szerkesztőtársam, jó barátom, a magyarul ez idáig csak az ő fordításában olvasható, remek kortárs angol költő, Norman Jope egy olyan kötetét magyarítja (az idei Apokrif Könyvek pályázat egyik győzteseként), mely ebben a formában, szerkezettel és válogatásban először hazánkban fog megjelenni.

PRAE.HU: Milyen újrafelfedezésnek örülnél? 

Orbán Ottó alaposabb újraolvasásának (lelkes PhD-hallgatóként ezen is dolgozom gőzerővel), ugyanis a 20. századi magyar líra egyik kiemelkedő teljesítményéről van szó, melyet mégis vagy nem vagy csak ritkán olvasunk (tisztelet a kivételnek), s akkor is inkább olvasói prekoncepcióink működtetésével, mint e ma is izgalmasnak, frissnek és virulensnek, de főképp rendkívül összetettnek, millió és egy kérdést felvető, számos szempont alapján értelmezhető szövegekre nyitottan olvasunk, mikor egyáltalán.