PRAE.HU: Mi volt 2017 nagy könyve számodra a magyar irodalomban és a világirodalmiak közül?

Erős éve volt 2017 a magyar irodalomnak, váratlanul erős. Persze kinek mi váratlan.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a magyar irodalom már jó ideje kiemelkedő színvonalon teljesít; akár a legjobb szerzők életművét, akár az elengedhetetlenül fontos, megbízható másod- és harmadvonalbeli életműveket tekintjük. (Önéletrajzi megjegyzés.) Ám mindez azért nem tűnik fel, mert manapság – érthető módon – inkább a magyar kulturális intézményrendszer leépülésével, szétzilálódásával vagyunk elfoglalva, a felháborodással és az új utak keresésével. Másrészt a kortárs magyar irodalom elképzelhetetlenül sokszínű, és nincs olyan fogalmi konstrukció, legalábbis eddig még nem állt elő vele senki, amelynek révén egyben láthatnánk ezt a sokszínűséget, vagy legalább azonosíthatnánk a legfontosabb tendenciákat. Nincs olyan címkénk, mint amilyen a „prózafordulat” volt, és nincsenek meg a címkéhez rendelhető kritikusok sem (és az ellendrukkerek, a kételkedők stb.); így viszont elég nehéz nagy korszakról beszélni.

Ezért hát névsorolvasást kellene tartanom, de nem tudok. (A hosszú felsorolás „szétfeszítené a válasz kereteit”, ahogy mondani szokás.) Kiemelek inkább három nagy könyvet a 2017-es kínálatból. Szécsi Noémi új regényével (Egyformák vagytok, Magvető) teljessé vált a szerző „emigránstrilógiája”; Csabai László vaskos kötetével (Szindbád, a forradalmár, Magvető) tovább épül a Szindbád-univerzum, amely egyszersmind a 20. századi magyar történelem univerzuma is; Nádas Péter monumentális memoárjával (Világló részletek, Jelenkor) részlegesen új fénytörésbe kerül a gazdag Nádas-életmű. Ezek nélkül a nagy terjedelmű könyvek nélkül – emigránsregény-trilógia, Szindbád-ciklus, Nádas-memoár – nem lehet majd értelmesen arról beszélni, mi történt a harmadik évezred elején a magyar prózában. Mint ahogyan Tolnai Ottó legújabb verseskötete, a Nem könnyű (Jelenkor) nélkül sem arról, mi történt a lírában.

A világirodalom ügyében érintett vagyok, idén zárult le a Libri Kiadó és a JAK közös regénysorozata, az ArtPop – ezért nem szeretnék nyilatkozni. (Egy nevet azért mondanék, néhány kérdéssel később újra szóba kerül: Michael Chabon – és egy címet is hozzá: Ragyog a hold, 21. Század Kiadó.)

PRAE.HU: Melyik irodalmi program volt idén a legizgalmasabb?

A Margó és a Transzfer mellett a Próza Nostra blog által szervezett ViTa (Világok Találkozása) a Bem Moziban. Érdekes volt látni, hogy az ún. spekulatív irodalom intézményes közegében pontosan azok a problémák merülnek fel, mint amelyekkel mi küszködünk. Milyen szerepe van, milyen szerepe lehet a kritikának a „digitális forradalom” hatására átalakult kommunikációs környezetben? Mit kezdjünk azzal, hogy a középiskola nem (vagy nem eléggé) neveli olvasóvá a diákokat? A magyar könyvpiacra jellemző túltermelés mellett eljutnak-e a megfelelő kötetek a megfelelő (és fizetőképes) olvasókhoz? És mi van a nem fizetőképes olvasókkal, működik-e, és ha igen, hogyan működik a magyar közművelődés rendszere? Az irodalomtudományos kutatások eredményei hasznosulnak-e a művekről szóló beszéd napi gyakorlatában? Egyáltalán: mit tudunk a mai magyar irodalmi szcénák működéséről? Az irodalomtudomány elvégzi-e azt a feladatát, hogy jól rendszerezett tudást közvetítsen az olvasókról és a kulturális piacról? (Ésatöbbi, ésatöbbi.)

PRAE.HU: Milyen folyóiratokat, lapokat, blogokat olvastál idén? 

Szerintem 2017-ben most már tényleg mindenki megértette: a lapok és folyóiratok akkor léteznek, ha fizetünk értük – akár a figyelmünkkel, akár a pénzünkkel. Én idén a legtöbb figyelmet/pénzt az Élet és Irodalomra, a Magyar Narancsra, a Műútra, a Jelenkorra, a Kulterre, a KönyvesBlogra és a Literára áldoztam – de nagyon örültem a Prae Trónok harca-számának (nem az udvariasság beszél belőlem), illetve a 2000 feltámadásának.

PRAE.HU: Van-e kedvenc irodalmi helyed? (Akár beülős-valóságos, akár virtuális?)

Ezek a helyek fontosak, mert ezeken a helyeken (is) történik az irodalom. Üldögélni még mindig az Írók Boltjában szeretek, de rendezvényhelyszínként nagyon jól működött a Tesla (Margó, Esterházy-fesztivál), a Kelet Kávézóban pedig remek könyvbemutatókat szokás tartani. Ami a virtualitást illeti: szeretem az esztétikai vitákat az ismerősem Facebook-oldalán és a különböző nyílt vagy zárt csoportokban (hadd ellensúlyozzam a világtendenciát: mindenki a Facebook vagy úgy általában a közösségi média működésébe vetíti bele az összes mániáját és világfájdalmát), illetve a moly.hu-n. És persze otthon érzem magam a Műút Portálon.

PRAE.HU: Mit neveznél az év műfajának?

Fentebb a kortárs magyar irodalom sokszínűségéről beszéltem, néhány kérdés alatt nem változott meg a véleményem, egyszóval: nincs az évnek műfaja. Annyit azért lehet mondani: mintha idén valamivel több fontos (vagy ebben a pillanatban fontosnak tűnő) memoár jelent volna meg, és a disztópia vagy antiutópia műfaja is egyre népszerűbb a magyar szerzők körében. Igaz, a szóban forgó művek általában nem tisztán műfaji könyvek; lásd Kemény Zsófi Rabok továbbját (Jelenkor), Potozky László Égéstermékét (Magvető), Totth Benedek Az utolsó utáni háborúját (Magvető), vagy korábbról Gerőcs Péter Győztesek köztársaságát (Kalligram, 2015), Pék Zoltán Feljövök érted a város alólját (Agave, 2015) és Molnár T. Eszter A számozottakját (JAK+Prae, 2016).

PRAE.HU: Milyen még nem lefordított külföldi kötetet olvasnál szívesen magyarul?

Nagy öröm, hogy Michael Chabon legújabb könyve relatíve gyorsan, alig egy évvel az eredeti megjelenés után hozzáférhetővé vált magyarul (nagy örömömre Pék Zoltán fordításában). Így a Jiddis Rendőrök Szövetsége (ford. M. Nagy Miklós, Cartaphilus, 2012.) mellett immár két Chabon-regény olvasható magyarul. Nagyon örülnék neki, ha néhány éven belül a teljes életmű – vagy legalábbis annak összes fontosabb darabja – lefordulna magyarra.

PRAE.HU: Milyen újrafelfedezésnek örülnél? 

Nincs titkos favoritom, de annak mondjuk nagyon örülnék, ha Lengyel Péter befejezné a könyvet, amelyen több évtizede dolgozik.

PRAE.HU: Volt idén kedvenc borítód?

Polgárdi Ákos az Esterházy-fesztiválra elkészítette a Függő új borítóját; ennél jobbal nem találkoztam idén. (És bocsánatot kérek, nem tudok nem eldicsekedni: Birkás Ákos festménye remek helyet talált magának az általam szerkesztett Kiskáté. Kortárs filozófiai kiskönyvtár [Műút-könyvek] című kötet borítóján.)

PRAE.HU: Mi volt szerinted a legjobb illusztráció?

Dániel András kufli-sorozatának már a kezdetektől fogva nagy rajongója vagyok (Pagony); igaz, e könyvek esetében nehéz elválasztani egymástól „szöveget” és „illusztrációt”. Maradjunk akkor inkább a Szívlapát (szerk. Péczely Dóra, Tilos az Á Könyvek) illusztrációinál ugyanettől a szerzőtől. És Takács Mari illusztrációit is nagyon szeretem Lanczkor Gábor Gufó-sorozatának köteteihez (Csimota).

PRAE.HU: Milyen magyar és külföldi szerzőt ültetnél egymás mellé? Miért épp őket?

Centaurit és Jack Londont. Szerintem lenne mit mondaniuk egymásnak.