Van az úgy, hogy az ember komolyan kezd el foglalkozni valamivel, és egy idő után minden, ami szembejön vele – legyen az egy baráti beszélgetés, egy dal, egy színdarab, egy szépirodalmi vagy éppen egy tudományos mű – ebbe a vonulatba illeszthető. Én most éppen a generációs kérdésekkel kapcsolatban kerültem ilyen helyzetbe, vagyis bárhova nyúlok, ezzel a problémával szembesülök, és bárki bármilyen irányból közelíti meg a témát, ezek a megközelítések egymást erősítik.

Számomra tehát leginkább ezért érdekes a Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. egyfelvonásos Leonce és Léna előadása. A darabválasztás önmagában is izgalmas: Rába Roland a szülők diktálta kényszerházasság ellen lázadó, véletlenül mégis egymásba szerető fiatal pár történetét úgy helyezi a jelenbe, hogy a komplett nemzedékre jellemző „betegség”, vagyis a döntéshozataltól, az elköteleződéstől, a felelősségvállalástól, tulajdonképpen a felnőtt élettől való félelem kerüljön a fókuszba.

Mostanában gyakran találkozunk a megállapítással, hogy – egyebek mellett – a digitális forradalomnak köszönhetően sosem volt olyan mély a kulturális és életmódbeli szakadék két generáció között, mint a mostani huszonévesek-harmincasok és a szüleik között. Ez világjelenség, amit viszont idehaza felerősített a diktatúra és a demokrácia, a világtól való elzártság és a hirtelen nyakunkba szakadó globalizáció, a korlátok és a lehetőségek kontrasztja. Két egymást követő nemzedék talán még soha nem beszélt egymástól ennyire eltérő nyelvet.

Ráadásul élnek még a háborús nemzedék tagjai is, miközben lassan felnőnek az első digitális bennszülöttek, a legidősebbeket és legfiatalabbakat pedig mintha nem is emberöltők, hanem egyenesen évezredek választanák el egymástól. De maradva az előbbi két csoportnál, talán éppen a fiatal felnőttek számára legijesztőbb szembesülni azzal, hogy hiába sokszorozódtak meg a lehetőségek, egyszerre mégsem ragadhatják meg mindet, és éppen a szüleiknek a legnehezebb feldolgozni, hogy nemcsak válaszolni nem tudnak gyerekeik kérdéseire, de magukat a kérdéseket sem értik.

Ha ebben a kontextusban vizsgáljuk a darabot, érdemes egy pillanatra megállni a szerző személyénél. A német csodagyerek – aki amellett, hogy orvos családból származott, a természettudományokban merült el, majd néhány év leforgása alatt írta meg világhírű drámáit, a Danton halálát, a Woyzecket, valamint a Leonce és Lénát – mindössze huszonhárom éves volt, amikor elhunyt. Nem tartozott, nem tartozhatott tehát abba a korcsoportba, amelyik ma a kapunyitási pánik kitörése után még évekig, évtizedekig próbál kamasz maradni. Természetesen a kor is nagyon más volt: a dráma 1836-ban íródott.

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, mégis érdekes adalék, hogy a Büchner-testvérek között – a politikus Wilhelm, a filozófus Ludwig és az irodalomtudós Alexander mellett – találjuk a korai feminista mozgalom egyik úttörőjét, Louist is. A feminizmussal (és különösen a genderrel) kapcsolatos kérdések pedig éppen napjainkban váltanak ki komoly indulatokat. Ebből a szempontból is figyelemreméltó mind a neki szánt feleségszerep elől menekülő Léna, mind pedig Leó (az eredeti drámában Leonce) karaktere, akit nem fűt a családalapítás vágya.

„Féltem magam, legszívesebben beülnék a sarokba, és sírnék a magam iránti részvéttől”, mondja Kovács Krisztián néha rezignált, máskor zaklatott Leója, tökéletesen leírva generációja életérzését. A semmittevésben jeleskedő antihős remek párost alkot Simkó Katalin dacos Lénájával, Valerio szerepében Katona László üde színfolt, ahogy a Rosettaként és Marie-ként is feltűnő Parti Nóra is, a királyt alakító Mucsi Zoltán és hűséges tanácsadója, Scherer Péter pedig úgy is képesek kulcsszereplővé válni, hogy szinte végig a háttérben maradnak.

Kár, hogy nincs meg az összhang a lassan építkező jelenetek (például Leó belépője vagy a király szertartásos öltöztetése) és a dinamikusabbak (ilyen a négy fiatal kergetőzése az erdőben, illetve a zárlat, amiben ők éneklik a Kontroll Csoport Nem én vagyok című underground örökzöldjét) között, amelyek amúgy önmagukban emlékezetes pillanatok. Az előadás egésze tehát hiányérzetet kelt bennem, de még ha nem is nyűgöz le, izgalmasan járja körül az önmaga által felvetett fontos kérdéseket.

Georg Büchner: Leonce és Léna
avagy a legboldogabb álom

A Nézőművészeti Kft. és a Szkéné közös előadása

Popo király: Mucsi Zoltán
Popo Leó, a király fia: Kovács Krisztián
Pipi Léna, hercegnő: Simkó Katalin
Tanácsadó: Scherer Péter
Valerio, Leó barátja: Katona László
Rosetta, Leó barátnője: Parti Nóra
Marie, Léna barátnője: Parti Nóra

díszlettervező: Cziegler Balázs
jelmeztervező: Kiss Julcsi
dramaturg: Gyulay Eszter
fordító: Thurzó Gábor, Rónay György 
zene: Wagner-Puskás Péter
asszisztens: Hodászi Ádám

rendező: Rába Roland

Bemutató: 2017. december 9.
Szkéné Színház

Fotó: Mészáros Csaba