PRAE.HU: Mi volt 2017 nagy könyve számodra a magyar irodalomban?

A Jelenkor nagyágyúja, Nádas Péter minden értelemben óriási könyve, a Világló részletek. Végigtapogattam benne a több generáció emlékein át gyerekkoromtól megtapasztalt hazámat, újra láttam ezer szilánkot, amit a saját életemben ugyanott, ha nem is ugyanakkor, hallgattam a mindent kivalló hangot, és megkaptam tőle a mélységet, a minden benyomást behordó és alaposan feldolgozó érzékeny figyelmet, amire személyes szükségem van költőként. Nem osztom a kritikának azt a nézetét, hogy ez „szenvtelen módszeresség, hideglelős objektivitás” volna – nekem ez a pontosan láttató megfogalmazás törekvése, amiben érzékelhető, meddig objektív való és mettől átélő fantázia vagy a tudat örök monológja. Számomra ez a hitelesség egyetlen útja, így érdemes és csak így lehet elmondani múltat, hazát, családot, magunkat, ki nem hagyva tényt, látványt, pillanatnyi beleérzést – semmit, amit csak megad az emlékezés kegyelme. Nádas (akitől mióta próbálom már elfogadni, hogy végül minden családtörténet) hatalmas műve nekem kézikönyv lesz.

A másik idei csoda – lám, ezt adja az íróbarátság – Ménes Attila Harmsziádák címen íródó kisprózakötete, amit van szerencsém már a készülte alatt alaposan megismerni, és – le vagyok nyűgözve. Merem jósolni, hogy prózánk új csúcsaként ünnepeljük majd a kötetet, ami ebből a fantasztikus anyagból összetevődik.

A magyar líra gyönyörű titkos barlangja mindig ritka kincseket rejt. Mint a most megérdemelten díjesőben fürdő drága Nagy Zsuka versei az eléggé elhibázott című, de fantasztikus költészetet közreadó Küllők, sávokban (Orpheusz, 2017), vagy az erős, drámai hangú, fiatal szabadkai Bíró Tímea lírája A pusztítás reggeleiben (Forum, 2017). De nemcsak kötetben, hanem „ásványi állapotában” elszóródva is megcsillan a mai verskincs, a kortárs költészet második nyilvánosságában, Facebook-posztokban és felolvasó estek kézirataiban. Szőke Imre és Horváth Éva neve még csak szűk körben ismert, és én boldog vagyok, hogy e kör tagja lehetek. Remélem, írásaik mielőbb utat találnak a neves lapokba, aztán a kiadókhoz. Jó lenne valahol – mondjuk, a Prae.hu irodalmi rovatában? – egy „Bemutatom”-sorozat: volna kit a kiadók figyelmébe ajánlani.

PRAE.HU: Melyik irodalmi program volt idén a legizgalmasabb?

Számomra az irodalmi Nobel-díj kihirdetése volt az év szakmai eseménye. Tavaly fordítottam le a díjazott brit író, Ishiguro legutóbbi regényét, Az eltemetett óriást. A műfordítás, a legalázatosabb módon, egyféle alkotóközösségig vezet a szerzővel: a fordítónak érzékelnie kell az írói megszólalás legfinomabb hangjait, rejtett mikéntjeit is – így áll össze az összkép, a szép bonyolult szövet elsőre és leginkább a fordító mikroszkópjának nagyítólencséje alatt. A kulcskérdés nyilván „szabad szemmel” is jól látható: feledni vagy emlékezni? Ez, az író válaszával együtt, miszerint nincs választási lehetőség, muszáj emlékezni – nagyon aktuális üzenet.

A magyar irodalmi életről szólva engedtessék meg, hogy hazabeszéljek: nekem költészetnapi estünk a legemlékezetesebb, önerőnkből fenntartott, Triceps vezette klubunkban, a beszédes nevű MERSZ-ben, a LennonOno békedíjas Ladik Katival. Pódiumunkon én faggathattam őt, szívbéli jó barátunkat és örökifjú kísérletező művész-harcostársunkat, ezúttal elsősorban költészetéről. Az idén 75 éves avantgárd díva rögtönzött fónikus előadással lepte meg szép számú közönségét, élmény volt élőben hallani a rituális versdalokat, amiket legtöbben csak 1969-es első kötete lemezmellékletéről ismerhettünk. https://www.youtube.com/watch?v=a-gvBnMfgxc]

PRAE.HU: Milyen folyóiratokat, lapokat, blogokat olvastál idén?

Napilapokat lassan már csak angolul… Folyóiratokból, hetilapokból, amit eddig is. A nyomtatottból Vigilia, ÉS, Kortárs, Ex Sympó, Jelenkor, Kalligram, Alföld, Tiszatáj, Vár Ucca, Híd, Látó, a csodálatos külsővel megújult Eső, a Vasárnapi Hírek irodalmi rovata. A nem irodalmiakból a papír HVG és Narancs még mindig megkerülhetetlen. Az online-okból a Prae.hu-t már csak azért is, mert folyamatosan publikálok benne – de iróniát félretéve, figyelem a Spanyolnátha, Műút, Litera, újabban a Librarius, olykor az Irodalmi Jelen, néha a KULTer, a Drót, a hol-van-hol-nem Gittegylet cikkeit és szövegközléseit. Blogból a Könyves mint szakmai híradó, illusztrált szövegközlőből meg az egyre nívósabb Halszájoptika. http://halszajoptika.blog.hu]

PRAE.HU: Van-e kedvenc irodalmi helyed? (Akár beülős-valóságos, akár virtuális?)

Virtuálisból, ha furcsán hangzik is, maga a mindenevő és mindenokádó Facebook: remek írásokat olvashatni itt, igaz, riasztó mennyiségű hordalék közt, de a szűrés lehetősége adott. Míg a sok dilettáns elég nagyképű ahhoz, hogy „szerzői” oldalakon árassza magát, az egyszerű FB-posztokban olyan komoly irodalmi értékek lelhetők föl, mint az említett Ménes-harmsziádák, Szőke Imre írásai, Gulisio Tímea, Murányi Zita versei. Itt jut el hozzám legrövidebb úton külföldi költőtársaim lírája is.

Az élő helyekből, kellemes kényszerből, már két éve leginkább saját klubunkat látogatom. De, Shakespeare címerfeliratával élve, „nem jog nélkül” jegyezhetem meg, hogy a Mersz Klub frekventált irodalmi hellyé nőtte ki magát nyitása második évfordulójára (dec. 29., idén is előszilveszteri bulival ünnepeljük). Havonta fellép nálunk egy alkotó a Szépírók Társaságából, akik kérésünkre bemutatnak egy fiatal szerzőt is – Péterfy Gergely pl. a most kirobbanó sikerű Totth Benedeket hozta. Idén novembertől befogadjuk a Sotéria estjeit, Villányi G. Andrásét először, most volt Peer Krisztián fellépése, jövőre e sorozat vendége lesz például Mesterházi Mónika. Kéthetente tartunk szabad felolvasóestet, a tehetségkutatás nem titkolt céljával. Ezeken az ismeretlenek együtt mutathatják be új szövegeiket az ismert szerzőkkel, ami hatékonynak mutatkozik: haladók és kezdők egymást inspirálván, szépen emelkedik a színvonal. Még csak két éve vagyunk jelen Budapest műsorpalettáján, és már több mint száz kortárs irodalmi program van mögöttünk.

PRAE.HU: Mit neveznél az év műfajának?

Azt a groteszk-abszurd, lírai elemektől sem visszariadó „fonák kisprózát”, aminek az örkényi egypercesek után, mint jósolni mertem, szerintem a ménesi harmsziáda lesz a legújabb neves alműfaja. De olvasok ide sorolhatót Szőke Imrétől is, vagy Ferdinánd Zoltántól és másoktól az említett Halszájoptikában.

PRAE.HU: Milyen még nem lefordított külföldi kötetet olvasnál szívesen magyarul? Milyen szerzőt hoznál Magyarországra?

Versköteteket és költőiket, hogy ismét beható képünk legyen a világ lírájáról, mint pár évtizede, mikor még rendre megjelentek antológiák a korabeli külföldi költészetből, többnyire egy-egy ország friss verstermését foglalva egy kötetbe.

PRAE.HU: Milyen magyar és külföldi szerzőt ültetnél egymás mellé? Miért épp őket?

Mondjuk, szívesen találkoztam volna személyesen Ishiguróval. Csak álmodozom: jó lenne, ha szerző és fordító összejöhetnének beszélgetni kicsit, ha már szellemükben találkoztak. Pl. Nádasdy Dantéval, Bartos Tibor Mark Twainnel…

PRAE.HU: Volt idén kedvenc borítód? És mi volt szerinted a legjobb illusztráció?

Tavalyi van, mindkettőből ugyanaz a Jelenkor-kötet: a Forgách András illusztrálta Nádas-könyv, Az élet sója egyszerűen gyönyörű.

PRAE.HU: Milyen újrafelfedezésnek örülnél?

Karácsony Benő regényeinek. Ennek a tragikus sorsát sejdítő „zsidó ügyvédnek” a leghumorosabb szófordulatában is ott sajog a ború, talán a lágerhalál árnya, vértanúsága előérzete. Nagyon szeretem önazonos figuráját, két összefüggő könyve, a Napos oldal és A megnyugvás ösvényein főhősét, a lezseren keserű csellengért, Felméri Kázmért, azt a fájdalmasan ironikus bölcs hangot, ahogy világa őrületei közt levonja a maga tanulságait. Álljon itt zárásként a posztumusz kiadott másodikból, mint aktualitása melletti érv, egy részlet, amiben legnagyobb rémületemre összecseng az ő múltja és ez a mi 2017-es jelenünk:

„És harsantak a trombiták, a levegőben tébolyult éljenek kergetőztek a megkergült galambokkal. A trombitáktól megreccsentek a mindennapi józan lét oszlopai és nagy robajjal össze is dőltek. A trombiták egyenesen a tömeg hátgerincébe harsogták bele ellenállhatatlan indulóikat. A gerincvelők ittasan és vitézül remegni kezdtek, az egyébként mocskos tér most átalakult csatamezővé, szép, csillogó színpadi csatamezővé, amelyen ezer és ezer harsona a leghősibb történelmi fejezetet kürtölte. Nagy győzelmi látomások dübörögtek az ágyúfüstben, tízezer vitéz ablaktisztító és ügyvédjelölt, tízezer városházi írnok és kaptafakészítő fantáziája rohant e pillanatban győzelemre. A homlokokra a mámoros képzelet szép fehér kendőket kötött, amelyeken festői foltot öltve átbíborlott a hazáért ontott vér, a hazáért, a királyért, az igazságért, a jogokért, a népért, a hagyományokért, a függetlenségért, a szabadságért, az ősök szelleméért és néhány más magasztos dologért. Így szokott lenni. A magasztos dolgok persze nem mindig magasztosak. Olykor csak egy határszéli vámépületről van szó, ahonnan kitúrták a saját vámőreinket, olykor csak egy gyarmati földsávról, amelyben valaki mangánércet talált. De Gulliver óta tudjuk, hogy azért is harcba lehet keveredni, hogy a tojást melyik végén kell feltörni. Harcba, éspedig dicső harcba lehet keveredni nem létező történelmi jogokért és nem létező hagyományokért, harcba lehet keveredni gonosz igazságokért és üresfejű királyokért és általában mindenért, amiért nem érdemes harcba keveredni. De a képzelet mindig előtte jár az igazán vérző fejsebeknek, s mert a trombitáktól feltüzelt képzelet rögtön meg is veri az ellenséget, aki fenekében egy jól célzott golyóval már gyáván futásnak is ered, s mert az égen már látja is a tömeg a győzelem mámoros lángbetűit – lassan megérik a valóság is, s az ablaktisztítók, bírósági szolgák, ügyvédjelöltek, földmívelők és táncmesterek egy szép napon egy konkrét csatamezőre is kivonulnak.”