Selmeczi Bea átdolgozása az első prózai verzió Magyarországon, Földes Eszternek pedig az első kőszínházi rendezése ez a fájdalmas történet. Izgalmas, tanulságos és léleképítő lehetne, ha nem kapnánk az arcunkba Thomas Mann Cipollájának karakterét. Az örök kárhozatalra ítélt szemfényvesztő, maga az ördög (Bán János) meséli el és éli újra időtlen boldogtalanságában, visszaemlékezése közben a rendíthetetlen ólomkatona tragédiáját. Miért pont ő lesz a gonosz erő megtestesítője? Nem derül ki. Megjelennek azonban szép sorjában a tipizált régi gyerekszoba lakói: Cuki, a nagyfejű rongybaba (Mészáros Piroska) és Maci (Fehér Dániel) állandó évődéseikkel a klasszikus szubrett-táncoskomikus párost alakítják. De nem mindegyik szereplő kategorizálható egyértelműen. A Kávéfőző és Bugi, a búgócsiga szerepösszevonása a gyorsöltözés királyává teszi Rada Bálintot. Egy-egy villanásra felbukkanó figurák cikáznak – a Kávéfőző mindenen megsértődik, Bugi hiperaktívan túlbuzog –  és teljesen inadekvát módon dalolni kezd a háttérben megbúvó átlátszó lufiember-hernyó. Ezt a vizuális sokszínűséget Giuseppe Arcimboldo elhíresült zöldségfej festményének megszólalása és Cipollával folytatott diskurzusa fokozza tovább.

Terápiás regresszálás a gyermekkor önfeledt világába – ekképp lehetne értelmezni a mostani színpadi adaptációt. A látvány a népszerű kortárs gyermekpszichológusi véleményt használja fel: miszerint a gyerekeknek az egyszerű, letisztult játékok segítenek az elmélyülésben. Ekképp alakul az előadás is: fehér takarófüggöny rajzolja át a teret egy kifutószerű hosszú folyosóvá. "Cipolla" a nézőtéri erkélyről jön be, lemászik egy létrán, keresztül a földszinti közönség soraiba, majd oda tér meg az emlékezés végén. Bán János mintha tudathasadásos állapotban játszaná karakterét, mert interaktívan szól a közönséghez (és meghallja a válaszokat, sőt még reagál is rá), szívecskés cukrot osztogat a katona-égetést követően, és közben egy furcsán torz lelkű ördögöt próbál alakítani, aki a végén átkot szór. Respekt a művészi alázatért. A Katona (Mohai Tamás) azonban az anyukák szívébe lopja magát. Fél lábát egy csillogó lábszárvédő jelzi, rendíthetetlen és szerethető. Az igazi csalódás a táncosnő megjelenése. A szépség és kecsesség piedesztálján álló árnykép a halál előtti pillanatban válik láthatóvá: jellegtelen, tüllszoknyás bábuként.

Miért kell az adventi időszakban bemutatni ezt a műmesét? A társadalmi érzékenyítés lehet az elsődleges cél, hiszen a testi fogyatékkal élő katona azonnal szimpatikussá válik, együttérzünk vele, és szurkolunk neki. Felülemelkedik helyzetén, és elszántsággal, állhatatosságával nagy cél felé indul: megszerezni a balerina szívét. Próbatételek után méltó lenne a boldogságra, de jön a gonosz, így a tűz martaléka lesz ő és be nem teljesedett szerelme. A katona hosszú olvadással telt, hősies halálának az eredménye egy apró ólomszív és a pusztulás.

Sok munkaóra van a produkcióban, ez vitathatatlan. A bábok és a látvány mind a fiatal lelkes tervezők (Márkus Sándor, Korponovics Roland) kreativitásának és újító ötleteiknek köszönhető (távvezérléses drónokkal mozgatott bábuk, felfújt nylon hernyó – bővebb infó itt). Az adventi várakozás a boldogság és szeretet reményét ugyan nem boncolgatja az előadás, de a mese üzenete érthető: merjünk önmagunk lenni és küzdeni ezért, bármi áron.

Hans Christian Andersen – Selmeczi Bea: A rendíthetetlen ólomkatona

Szereplők:

Bán János

Mohai Tamás

Fehér Dániel

Mészáros Piroska

Rada Bálint

Erdei Gergő

Dramaturg: Selmeczi Bea

Látvány (díszlet, jelmez): Márkus Sándor, Korponovics Roland

Bábtervező: Márkus Sándor

Zene: Erős Márton

Dalszöveg: Lovasi András

Rendezőasszisztens: Vándor Veronika

Rendező: Földes Eszter

Hatszín Teátrum

Bemutató: 2017. december 9.

 Fotó: Hatszín/Draskovics Ádám