"A trió az egyik legrégibb felállás a jazzben. Az egymástól teljesen eltérő úton járó két zongoratrió koncertje ékes bizonysága annak, hogy kreatív muzsikusok mindmáig képesek új tartalommal megtölteni ezt a régi formát" - állt a Trafó programfüzetében.

Éppen az utolsó pillanatban érkeztem a koncertre: a közönség már a nézőtéren ült - jócskán megtöltve a helyet. Alig helyezkedtem el az első adódó ülőhelyen, már kezdődött is az előadás. A színpadra három fiatalember lépett, és elfoglalták helyüket a hangszerek mellett. A három férfi közül a dobos, Teun Verbruggen volt a legfiatalabb, és meg kell mondanom, ez rossz előérzettel töltött el.

Persze nem a dobtudás, a technika gyengeségétől féltem, sokkal inkább egy olyan érzék hiányosságától, amely csak rendkívül hosszas együttzenélés, improvizáció során alakul ki. A free jazzben a dobosnak rendkívül nehéz feladata van: nem elég, hogy gyakran változó, olykor teljesen szabálytalan ritmust kell követnie illetve diktálnia tökéletes összhangban a többi szabadon (?) improvizáló zenésszel, ám mindezt még hihetetlen érzékkel, rendkívüli változatossággal és lehetőleg a háttérben maradva is kell művelnie.

Éppen a háttérszerep sérült most a játékban. A fiatal zenész túl erősen, hevesen verte a bőröket, "szétverve" a többiek játékát. Pedig lett volna mire figyelni: Jef Neve zongorista különösen jól játszott, és Piet Verbist is, a maga túlméretezett csellóján jól tette a dolgát - már amikor a kattogás, zakatolás és puffogás mellett az ő játékukból is hallani lehetett valamit.

A szünet után a magyar Ágoston Béla rendezte el a színpadon szaxofonjait, a zongorához pedig Michiel Braam holland billentyűs ült. A Trafó programfüzetében olvastam, hogy Ágoston Béla sokáig szeretett volna e zongoristával játszani - hát most megkapta. Az egész előadás "megkapta a lehetőséget" jellegű volt: a holland trió zenéit játszották és bár a színpad közepén, főhelyen állt a szaxofonos és szorgosan cserélte a nádfúvós hangszereket, előadása csak érdekességnek, kuriózumnak, pontosabban hungaricumnak bizonyult (amit a nézőtérről egyre szivárgó közönség folyamatosan csökkenő létszáma is jelzett).

Végül Michiel Braam együttese, a Trio BraamDeJoodeVatcher igazán összeszokott, dinamikailag arányos zenét produkált a színpadon. Jó koncert volt, ahogy eddig is jó zenék szóltak: jó zenészek jó zenét játszottak és semmi több. Nem volt itt zsenialitás - csupán annyi, amennyit egy átlagos jazzfesztivál átlagos napján hallhatunk.