PRAE.HU: Mi volt 2017 nagy könyve számodra a magyar irodalomban és a világirodalmiak közül?

Azok közül, amelyekhez hozzájutottam vagy elértek engem, Nádas Péter Világló részletekje ígérkezik igazán kiemelkedőnek. Ha van olyan irodalmi múltfeldogozás, amely úgy bizonyul nyelvművészetnek, hogy megrendítő igazságként képes „megtörténtetni” a közelmúltat, akkor ebben Nádas műve az egész térségre kisugárzó érvénnyel mérföldkőnek látszik. Anélkül, hogy bárki elvitathatná a múlt tréfás vagy nevettető előhívásának irodalmi eseteit, érdemes a tétek közti különbségekre is gondolnunk: ezzel a hátborzongatóan igaz művel új és érvényesebb szintre lépett a magyar irodalom önmegértése. Úgyszólván eljelentékteleníti azokat az előzményeit, amelyek innen fogva nem lesznek egyebek, mint a diktatúrák tréfás eljelentéktelenítésének kétes kísérletei. Azt hiszem, ez még akkor is így lesz, ha a Világló részletek bölcselkedő részletei néha bosszantóan leegyszerűsítik érzékelés és emlékezet kapcsolatát.

Legmeggondolkodtatóbb – és szinte letehetetlen – olvasmányom volt Handke új regénye, Die Obstdiebin (A gyümölcstolvajnő, Suhrkamp 2017): több évtizedes következetességgel vált ez a próza olyan utánozhatatlan nyelvművészetté, amely a legközvetlenebb testközelség tárgyilagosságába és az érzékletek emlékezetébe képes bevezetni a korszak minden létre menő fenyegetését. Pedig nem történik a regényben semmi, nyoma sincs a pszichologizálásnak, és leteszi a fegyvert minden „jelentéskölcsönzés”. Minthogy azonban a könyv látszólagos nyelvi egyszerűsége egyedülálló alakítású szintaxisból táplálkozik, alighanem lefordíthatatlan. A kötetlen magyar mondattan képtelen ezt a hatást életre kelteni. Az ilyen művekhez képest Ishiguro éppúgy csupán a felszín, mint az ünnepelt Ferrante, Bolaño pedig – kis túlzással – csupán önkényes alakítású, turbulens világtörténelmi ideológia. Az irodalmi önmegértésnek ebben a térségben ez a megértendő világa – eléggé nagy távolságban attól, amihez az úgynevezett „mágikus realizmus” szertelen drámái hozzá tudnak segíteni.

PRAE.HU: Melyik irodalmi program volt idén a legizgalmasabb?

Kevésre jut időm közülük, egy Szabó Lőrinc-konferencia hozott sok újat a költő újraértésében, illetve Arany Jánosról bizonyosodott be újólag, hogy mi mindent köszönhet neki az anyanyelvünk.

PRAE.HU: Milyen folyóiratokat, lapokat, blogokat olvastál idén?

A hazaiak közül szakmailag kötelező a legjelentősebbek követése – az ItK-tól a(z egyre jobb) Prae-ig. Blogot vagy effélét alig, persze, ha a Könyvesblog ilyennek számít, akkor azt és a Literát.

PRAE.HU: Van-e kedvenc irodalmi helyed? (Akar beülős-valóságos, akar virtuális?)

Nemigen van, mert ezeken a helyeken nem történik irodalom.

Egy igen komoly irodalmi hely azonban van Budapesten, persze, nem a kávéházi értelemben. A Petőfi Irodalmi Múzeum átgondolt koncepcióval, igényes szakmai vezetéssel messze kiemelkedik az összes hasonló intézmény körül – mindenekelőtt azzal, hogy nem „muzealizálja” az archívumát, hanem élő kapcsolatot tartva az irodalomkutatással és az élő irodalom élvonalával, irányzatoktól függetlenül támogatja az irodalom értékeit. Ráadásul olyan digitalizációs programmal és kultúrával, amely ritkaságszámba megy Magyarországon.

PRAE.HU: Milyen még nem lefordított külföldi kötetet olvasnál szívesen magyarul?

A kortárs nemzetközi irodalmat nem lehet áttekinteni. De akár egyetlen nagyobb nyelv kiemelkedő alkotásai közt sem kockázatmentes az eligazodás. Jelentős kísérletnek gondolom Mara-Daria Cojocaru eredeti képalkotású és hibátlanul materializált biopoétikáját: "Halkabbá kellene lennünk. Ahogy tüzet fog a jégmadár.” – olvassuk legújabb kötetében. Az Anstelle einer Unterwerfung (Alávetés/behódolás helyett) című kötete ugyan még tavalyi, de finoman rétegzett szólamnyelve meglehetős ritkaság az inkább alulstilizált lírai beszéd kórusában. A nőmozgalmi verselők és írónők maszkulin harciasságához képest ezek a versek (szonettformák!) nagyon sokat segítenek megérteni a női világérzékelés többletéből. A szövegnek itt sincs neme, de sokkal közelebb hoz teremtésbeli társainkhoz, mint az egész Éjszakai állatkert.

PRAE.HU: Milyen szerzőt hoznál Magyarországra?

Durs Grünbeint.

PRAE.HU: Volt idén kedvenc borítód?

Igen, véletlenszerűen az alábbi:

PRAE.HU: Milyen magyar és külföldi szerzőt ültetnél egymás mellé? Miért épp őket?

Nádast és Lutz Seilert (a most megjelent Krúzó kapcsán: történelmi közelmúltról, barátságról, szerelemről, hely és sors összefüggéseiről, hovatartozásról és hagyományról). Minthogy azonban kettejük közt generáció-különbség van, nehezen tudnám a beszélgetés sikerét Kukorelly Endre nélkül elképzelni. Éppen azért, mert nála másképpen kapcsolódik össze a saját azzal az idegennel, ami nem ugyanúgy konstitutív Seilernél és Nádasnál.