Nemcsak Magyarországon nehéz igényes, sokoldalú albumokat, könyveket találni egy adott régióról, városról. Fellapozhatunk színes, hatalmas könyveket, tele gyönyörű fotóval, de nem vesszük meg őket (én legalábbis), mert úgy járunk velük, mint az esküvői albumunkkal, egyszer bőven elég azt is megnézni. Ha filoszok vagyunk, felkutatjuk, egy adott helyről melyik jó vastag könyvben találjuk meg a legtöbb hiteles információt. De rájövünk, több forrásból kell táplálkoznunk, ha mindent tudni szeretnénk róla, és még ezek után is kicsit csalódottak maradunk, mert a „kincsre” így sem sikerült rábukkanni. Hisz a lényeg maradt ki a könyvből: az adott helyen lakók „vallomása”, történeteik az őket körülvevő világról.

A Nagy Káli Könyv lázas izgalomba hozott. Az természetesen első látásra is világos volt, hogy a Darabos György által készített fotók a könyvben nem csupán illusztrációk, és nem csak szép álomba ringató pipacsmezőket ábrázolnak, hanem magukkal ragadó, beszédes világokat, melyek a fotó hosszabb szemlélése után tárják fel magukat, és amelyeken érdemes egy ideig elmerengeni. Mint például a balatonrendesi vasútállomást ábrázolón, ahol a mozdonyvezető van gogh-i arca meglepő valóságában és helyzetben tárja fel önmagát. (Többet nem árulok el.) A Lakáskultúra fotósa, azon túl, hogy mind a házakat, mind pedig a benne lakókat, és magukat a csodás káli tájakat „biztos kézzel” ábrázolja hitelesen, őszinte és ugyanakkor szebb arcukat megmutatva, a Nagy Káli Könyvben átlép a poézia világába. Vagy – hogy a könyv egyik szereplője, Somogyi Győző szavával éljek – visszafordul a Paradicsomkerthez. Hisz Somogyi szerint ez a visszafordulás lenne a művészet alapmozdulata, nem pedig az előretekintés.

Az önkéntelen belelapozás után (lehetetlen megállni, hogy az ember ne szívja magába a képeket, és ne szaladjon előre, akárcsak a karácsonyi csomagokat érintetlenül hagyni), elolvastam a könyvet. Sokoldalú irodalmi élményben volt részem, sírtam és nevettem. Történeteket kaptam, melyek magukkal ragadtak, a szerző, Bojár Iván András, és a könyvben résztvevő „bebírók” történetét. Hisz, Bojár az Előszóban is azt vallja, hogy „Minden mesének kell, hogy legyen sodra! Persze az is kell, hogy szóljon valamiről.” Harminchat híres ember (festők, rendezők, építészek, üzletemberek és még sorolhatnám) káli vidéken található házát láthatjuk, és az ő tájhoz, helyhez fűződő történetüket olvashatjuk a könyvben. Bojár azt is feltárja nekünk, hogy mit gondolnak ők a világról, hogyan élnek, min nevetnek, mik voltak a legfelejthetetlenebb pillanataik az életben, vagyis, megpróbálja a lényeget megragadni. És ez a lényeg néhány fejezetben épp nem abban a múltban rejlik, amit a „hősök” elmesélnek, hanem magában a találkozásban, a szerzőnek az interjúalanyaival való beszélgetésében. Ha finoman is, önmagát nem előtérbe helyezve, de a Nagy Káliban nemcsak a szereplők, a szerző élete is átsejlik a sorok között, hisz ő is a Káli régióban lakik, ezer érzelmi szál fűzi őt is a helyhez.

Az egyes otthonok bemutatásával párhuzamosan információkat, lényegre törő leírásokat kapunk magukról a falvakról, régiókról is.  Szösszenetek, hangulatképek villantak fel előttünk ezen csodás vidék eseményeiről, foglalatosságairól, úgymint a szüretről, az esküvőkről, a vitorlás versenyről, a falunapokról, a kapolcsi fesztiválról és a liliomkerti (vagyis tóti) piacról. De megismerjük a könyvből a balatoni telet is, amikor „a táj könnyű rózsaszín lazúrt kap”, olyan lesz, mint egy „zavarba hozott szűz lány”, és a káli vidék jellegzetes  építészeti sajátosságait, népművészeti emlékeit,  a kőhidakat, a pietákat, a színes szobrokat.

Klasszikus magyar és nemzetközi írók, költők, gondolkodók (többek között Krúdy, Márai, Németh László, Cholnoky Jenő, Rákosi Viktor, Eötvös Károly, Podmaniczky Szilárd, Hamvas Béla, Hašek, Tagore) vallanak arról a sokoldalú album soraiban, hogy mit jelent számukra a környék, a Balaton, az ottani borok, vagy épp mesélnek el egy, a helyhez kötődő, vicces történetet. A Nagy Káliban szellemes irodalmi gegek nevettetik meg az olvasót: hogyan tréfálta meg Szabó Lőrinc és Illyés Gyula a Tihanyba látogató Eluard-t (érdemes utánanézni a könyvben). Más helyen pedig – mint Németh László Mi köt a Balatonhoz című írásában – a téli nádas melankóliáján, a nemléten merenghetünk. A széles, alapos gonddal összeválogatott irodalmi palettáról talán csak a kortárs írók hiányoznak, de természetesen minden még ebbe a Nagy Könyvbe sem férhetett bele.

A Nagy Káli – azon túl, hogy alapos tárháza a káli régió, vagyis a szerző definíciója szerint Fülétől Kis Balatonig tartó vidék – kultúrájának, értő, művészettörténeti, építészeti szemmel láttató, izgalmas, ízlést formáló, és a fogalmakat precízen megnevező könyv. A Balaton-felvidéken barangolva, igen sokféle épülettel találkozunk. Már-már bedőlünk néha a népi giccsnek, olyannyira meghatódunk, ha egy házat becsületesen felújítottak, nádtetőt húztak a tetejére, és megpróbálták belesűríteni a vidék építészeti jellegzetességeinek lehetőleg összes elemét. A harminchat, Bojár – Darabos által bemutatott ház közül szerencsére egyik sem ilyen. Válogatás nélkül, minden stílusra találunk a könyvben példát, a hagyományőrzőtől (mint amilyen a Bencsik-Boronkay-ház Felsőörsön vagy a Nagy-Gulyás-ház  Vöröstón) a high tech-ig (Rényi-Straub-ház Balatonfüreden, Darvalics-ház Tihanyban). Az a közös bennük, hogy ízlésesen újították fel és rendezték be őket, és a részletek ezekben a házakban harmonikusan állnak össze egy szerves egésszé. Bojár szakmai pontossággal írja le a házak építészeti megoldásait, elhelyezi őket egy nagyobb összefüggésben is, a kortárs építészet történetében. Sok esetben más megoldásokkal hasonlítja őket össze, felhívja az olvasó figyelmét a lehetséges rossz megoldásokra is, ízlést „terel”, mint az általa a könyvben ideális foglalkozásúnak tekintett balatoni pásztor.

Végül, de nem utolsó sorban, a Nagy Káli az egyes csoda-portákon, vidékeken túlmutat, és felhívja a figyelmet a régió nagyobb városainak a sorsára, lehetséges jövőjére, óhajtott fejlődési irányára. Nagyon örültem neki, hogy kiemelte a fényesebb jövőre érdemes Tapolcát. A várost, amely még keresi önmagát, mert nincs tudatában hatalmas kincseinek, talán még a bauxit álmát alussza. Reméljük, hogy az „üres önképpel élő város” hamarosan szintén bebírja önmagát, akárcsak a Budapestről, vagy más távoli nagyvárosból a Káli régióba költözött, itt a helyüket és önmagukat megtaláló emberek.

Ezek után, a becsületes, és elkápráztatott olvasó nem tehet mást, mint útra kel, és bejárja a Kálit, illetve, nekilát a soron következő Nagy Könyvnek, a most megjelent Nagy Pécs Könyvnek. (Recenzió arról is hamarosan a portálon.)

Bojár Iván András – Darabos György: Nagy Káli Könyv. Ivon Kiadó, 2015. 467 oldal.