A megjelenés kapcsán érdemes talán röviden górcső alá venni az egész Cseh Tamás-Bereményi Géza által megalkotott zenei, irodalmi univerzumot és annak megítélését, különös tekintettel arra kérdésre, hogy mit jelenthet nekünk ez épp aktuálisan, például egy ilyen könyv megjelenése, illetve a mai, úgynevezett Y-generáció, melyhez e sorok szerzője is tartozik, miként tudja értékelni ezt a kulturális örökséget.

Emlékszem, nagyjából 12-13 éves lehettem, amikor először találkoztam Cseh Tamással, talán egy róla szóló dokumentumfilmet láttam a tévében, de ez nem biztos. Az viszont igen, hogy egyből megfogott az egész csehtamási figura, a dalok szellemisége, hangulata, így anyám el is vitt a Bárka színházba, ahol élőben is megcsodálhattam az elképesztően szuggesztív előadót. Emlékeim szerint akkoriban valamiért az Amikor Désiré munkásszálláson lakott című dal volt a kedvencem, (a Budapest mellett, persze) noha munkásszállásnak a közelében sem jártam akkor még (lehet, hogy Bereményiék se sokat), és a dalban megjelenített felnőtt tartalmakhoz sem volt éppen még sok közöm. Megérintett viszont valami a dalukból sugárzó emberségből, mélységből, a játékos költőiségből és a mindezek mögött ott bujkáló könnyedségből. Ezzel pedig természetesen nem voltam egyedül, hiszen Cseh Tamás szerencsére a mai fiatalok között is igen népszerű, játsszák és idézik a dalait, inspirációként hivatkoznak rá, noha abban a világban, aminek ő „krónikása” volt, mi már egy percet sem éltünk.

Erről a bizonyos krónikás szerepről, jelzőről szeretnék egy kicsit beszélni a könyv kapcsán most, mivel a Cseh Tamás-Bereményi Géza dalokat hallgatva mindig felmerült bennem egy kétely ennek realitásával kapcsolatban. Bár sokszor elhangzott és már toposszá vált, hogy senki nem énekelte meg, írta le jobban, hogy milyen is volt a 70-es, 80-as évek Magyarországa (illetve elsősorban Budapestje), ezt azzal az objektív hátránnyal együtt, hogy nem éltem a korban, sem tartom helytállónak. Arról van szó, hogy Bereményiék rendkívül pozitív, humánus és mondhatni jópofa világképe egyszerűen nem azonos a leginkább szürke, és alapvetően nyomasztó kádári hétköznapok valóságával - nekem legalábbis a családi elbeszélésekből vagy a korszak méltán híres dokumentumfilmjeiből az utóbbi realitás képe bontakozik ki. Erre az egyértelmű szembenállásra Bereményi és Vető is hosszabban kitért a könyvbemutatón, az író úgy jellemezte magukat, mint olyan embereket, akik mintha véletlenül csöppentek volna bele ebbe a valóságba, és „mivel véletlenül, tehát ártatlanul”. Ebben a bizonyos „ártatlan” állapotban léteztek tehát a 70-es évek magyar társadalmában, aminek egyszerre voltak tagjai és kívülállók is, és beszéltek a korról máshogy, mint ahogy a legtöbb ember megélte azt – alighanem ezért hangoznak leginkább romantikusnak a Cseh Tamás-dalok mozdonyfűtői, munkakönyvei, mosókonyhái és munkásszállásai, noha azok romantikája jórészt csak Bereményiék fejében létezhetett.

Félreértés ne essék: az, hogy a szerzőpáros által megalkotott, illetve belőlük származó rendkívül szimpatikus és élhető világ csak számukra létezett, az égvilágon semmit nem von le a dalok, vagy éppen ezen fényképregény értékéből, pusztán arról van szó, hogy ne gondoljuk, hogy az Antoine és Désiré, a Műcsarnok vagy mondjuk a Fehér babák takarodója által egy pontos és reális korrajzot kaphatunk.

Természetesen ez az előbb vázolt pozitív és szellemességgel teli világkép tükröződik a most megjelent könyvben is, amely mint írtam, tulajdonképpen egy ihletett délutánnak a termését foglalja magába. A spontán, szabadon, ott a presszóban, az utcán vagy a kertben megkomponált beállításokhoz, amik eredetileg a lemez dalaihoz készültek, Bereményi új szövegeket írt, egy kisebb történetet ráhúzva a képanyagra. A történet régebbi szereplői, Antoine (Méhes Lóránt Zuzu) és Désiré (Gémes János Dixi), Cseh és Bereményi (a gyömrői rokon), valamint a lányok mellé még új karakter is csatlakozik, a Vőlegény személyében, aki szerepe szerint ismeri a jövőt, vagy legalábbis tudomása van a majdan bekövetkező 2008-as gazdasági válságról. A figurák és a helyszínek váltakoznak, bejárjuk a társaság számára fontos helyeket (Kockás, Kismagyar, stb), megismerjük szerepeiket, egymáshoz való viszonyukat. A főszerepben persze a Bereményi által „ős-páros”-ként jellemzett Antoine és Désiré állnak, akik az író szavaival a mindig mindent tudó „fehér bohóc” és a folyton kérdező, szeleburdi „piros bohóc” párosának analógiái tulajdonképpen. Talán nem meglepő módon a hangsúly nem a konkrét cselekményen van, mint ahogy az tulajdonképpen nincs is (hiszen inkább csak egyfajta képaláírásokat olvashatunk), hanem a kép és szöveg egységéből alkotott zseniálisan erős hangulatiságon.

Ez a fényképregény leginkább úgy jellemezhető, mint egy megelevenedett, zene nélküli Cseh Tamás-dal, amely éppoly erősen jeleníti meg az egykori szerzőpáros nagyon szabad, néhol naiv és gyakran humoros, de mindig elragadó világát, mint a már jól ismert számok.