Robin Campillo 120 dobbanás percenként című filmje a kilencvenes évek elején, az AIDS járvány idején tevékenykedő, az AIDS és az azt övező társadalmi apátia ellen gyakran radikális módszerekkel fellépő ACT UP Paris nevű aktivista csoportot mutatja be. A fókusz hol magára a szervezetre, illetve annak széles társadalmi visszhangot generáló ténykedéseire, akcióira összpontosul, hol pedig a rejtettebb személyes sorsokra irányul. A történet két kulcsfigurája, Sean (Nahuel Pérez Biscayart) és Nathan (Arnaud Valois), illetve az ő kapcsolatuk képez hidat a két szféra, a kollektív és a személyes tapasztalatok között. Az ő szemükön keresztül betekintést nyerhetünk a New Yorkból indult, majd rövidesen Franciaországban is megjelenő ACT UP csoport mindennapjaiba, megismerhetjük – rendkívül részletes és körültekintő módon – a szervezet működését és ars poeticáját. Mint az egyszer elhangzik: „Az AIDS egy olyan háború, amit csak a fertőzöttek láthatnak.” A hallgatás halálhoz vezet, az egyetlen esély a túlélésre, ha az érintettek megtörik a betegséget övező csendet.

Campillo alkotásának két jelentős, a témában megkerülhetetlen előfutára van. Egyrészről a ‘93-as Silverlake Life: The View From Here című dokumentumfilm, amely a rendezőre saját bevallása szerint is komoly hatást gyakorolt, másrészről pedig David Weissman 2010-es We were here című dokumentumfilmje. Előbbi a betegség személyes vonulatát (mit él meg egy pár a halál előtti utolsó hetekben) mutatja be kíméletlen őszinteséggel, míg utóbbi az érintettek betegségre adott kollektív reakcióit (szervezkedéseket, demonstrációkat, gyűjtéseket) taglalja visszaemlékezéseken keresztül. Campillo azon túl, hogy sikeresen ötvözi e két fent említett film szellemi örökségét, kiváló stílus- és arányérzékkell ülteti át az elődeinek tekinthető alkotások dokumentarista megközelítését a fikciós filmnyelvre.

Mindennek fejében még sajátos szerzői kézjegyei (eltávolodás, dedramatizálás, egyértelmű szituációk és karakterek kerülése) és témái (stigmatizáltság, marginalizálódás) is tökéletesen illeszkednek az adott konfliktushoz. Mindez nem csoda, Campillo már a 120 dobbanás percenként előtt is erről a témáról beszélt. Első filmjében (They Came Back) allegorikus módon élőhalottak, azt követő munkájában (Eastern Boys) kelet európai bevándorlók képezték a megbélyegzett, marginalizált, társadalomból kitaszított, „láthatatlan” csoportot.

A kiemelt személyes szál, egy fertőzött és egy egészséges fiatal férfi szerelme és halál elleni harca adja a film érzelmi töltetét, rávilágítva arra, hogy a mozgalom nemcsak nemes eszme hajtotta elszánt aktivistákból, hanem jelen esetben saját életükbe kapaszkodó, rémült emberekből is áll. Az aktivista lét, a demonstrációk, a tüntetések és a partizánakciók szervezését is gondosan árnyalva mutatja be Campillo, így a lelkes felvonulások mellett a belső megosztottság, az ellentétek, a közös sors ellenére jelentkező személyiségek közötti különbségek mutatják, hogy hús-vér emberekről van szó.

Emberekről, akiket egy kényszer szülte helyzet, a máig halálos kimenetelű és egyelőre gyógyíthatatlan betegség egy nagy, összefogó közösséggé kovácsolt. Olyan belterjes mikroközösség ez, amelyet a kitaszítottság, a stigmatizáltság és egy szörnyű betegség fog össze, és a halálfélelem mozgat. Hasonló problémák, a betegség közösen megélt stációi, közös tapasztalatok és félelmek és egyetlen közös cél: túlélni. Az ACT UP egyszerre jelent vigaszt a fertőzötteknek, és emlékeztet a halál állandó jelenlétére és elkerülhetetlen voltára: abban a közösségben, amelyet a túlélésért folytatott harc tart mozgásban, sorra halnak meg a barátok, a szeretők és a rokonok.

Nem csoda tehát, hogy a tüntetések és a radikális akciók (az ACT UP tagjai művérrel dobálják meg, majd megbilincselik az erőtlen és hasznavehetetlen reformokat szajkózó politikust) mellett a menekülési kényszer válik a film kulcsmotívumává: ez rejtőzik a sorozatos bulik és a szexuális vágyak szinte kényszeres kiélése mögött. Ez a folyamatosan jelenlévő állapot azokban a jelenetekben kulminálódik, amelyekben az ACT UP fiataljai egy-egy sikeres akciót követően egy emberként adják át magukat az önfeledt bulizásnak, táncnak és szexuális ösztöneiknek.

A film karaktereit kivételes és abszurd élethelyzetük egy, a kívülállók számára kevésbé ismert létállapotba helyezi, a rendező pedig tökéletesen tapintott rá ennek az ambivalens – egyszerre katartikus és letargikus – állapotnak a milyenségére. Campillo kijátssza a műfaji filmre berendezkedett nézői elvárásokat, és szokatlan oldalról közelít a valóságábrázolás felé: a film témája – egy magánéleti és társadalmi krízishelyzet – nem egy jól behatárolható érzelem köré épül, ehelyett a hektikus emocionális-tudati változásokat olyan széles érzelmi skálán mutatja be, hogy jóval megterhelőbb, felkavaróbb és valósabb végeredményt kapunk.

Nemcsak a téma és a rendezés, de az operatőri munka is az érzelmi diverzitást hirdeti: Jeanne Lapoirie (aki immár harmadik alkalommal dolgozik a rendezővel) munkáját dicséri, hogy a képi világ tökéletesen illeszkedik a film ambivalens hangulatvilágához. A nagytotálok és közelik gyakori és feltűnő váltakozása, az esetlenség látszatát keltő kézikamerás felvételek és a precízen megkomponált jelenetek egymásutánisága egyszerre vonja be és távolítja el a nézőket az eseményektől. Ezáltal a rendező képessé vált arra, hogy a kollektív és mélységesen személyes nézőpontot is bemutassa, illetve azt is elkerülte, hogy a drámai események giccsessé váljanak.

Az egyébként döntően realisztikus képsorokat időnként onirikus, sőt már-már pszichedelikus képi megoldások fűszerezik – ennek kiváltképp a diszkós jelenetnél lehetünk tanúi, ahol a táncoló társaságról a kamera lassan a karakterek körül szállingózó porszemekre, majd a HIV vírust ábrázoló animációra vándorol át. A féktelen bulizástól felszabaduló endorfin és a végig ott lappangó HIV furcsa kettőse egyfajta eufórikus szorongást idéz elő a karakterekben és nézőkben egyaránt.

A 120 dobbanás percenként az idei év egyik legizgalmasabb, egyben legmegrázóbb alkotása lett. Robin Campillo tagadhatatlan szimpátiával, ugyanakkor kellő távolságtartással modellálta az AIDS-háború kollektív és sodró lendületű eseményeit, illetve ennek a küzdelemnek a színfalak mögött zajlódó tragédiáit. Jóllehet, sok újat nem mondott, azonban a témát feldolgozó eddigi alkotásokat, illetve saját ACT UP-os emlékeit kivételes arány és stílusérzékkel sikerült összefésülnie.

A cikkben szereplő képek a Vertigo Media Kft-től származnak.

120 dobbanás percenként (120 battements par minute)

Színes, francia, feliratos dráma, 140 perc, 2017.

Írta és rendezte: Robin Campillo

Operatőr: Jeanne Lapoirie

Producer: Hugues Charbonneau

Vágó: Robin Campillo, Stephanie Leger, Anita Roth

Szereplők: Sean Dalmazo (Nahuel Pérez Biscayart), Nathan (Arnaud Valois), Sophie (Adele Haenel), Thibault (Antoine Reinartz), Max (Félix Maritaud), Germain (Médhi Touré)

Bemutató: 2017. november 16.

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!