Az 1974-es születésű mű, amely McCarthy harmadik könyve, hasonlóképpen a későbbi nagy sikert aratott regényekhez, az amerikai Dél vad és komor világát használja fel háttérnek egyetemes mondanivalója kibontásához. Az Isten gyermeke a helyszínválasztáson túl is sok párhuzamot mutat a már jól ismert művekkel, a lecsupaszított, szikár, vesszőtlen mondatok, a nyomasztó és komor hangvétel, a kevés és tömör, mély értelmű, példázatszerű párbeszéd és a középpontba állított emberi gonoszság itt is éppúgy megtalálhatóak, azonban érezhetően még kevésbé kiforrott módon, mint a későbbiekben.

Bár gyakorta szokás McCarthyt, aki maga egyébként egy nagyvárosi ügyvédcsaládból származik, az "americana" vagy a "déli gótikus műfaj" képviselői közé sorolni, illetve a déli államok egyfajta krónikásaként aposztrofálni, véleményem szerint az írónál e tájak megjelenítése sokkal inkább pusztán eszközként szolgál az ószövetségi hatás erősítéséhez és egy vadabb, a természetnek jobban kitett, illetve azzal küzdelemben álló emberi világ bemutatásához, amely „harc” az Isten gyermekében különösen hangsúlyos szerepet kap.

A regény főhőse, akinek nézőpontjából látjuk az eseményeket, a 27 éves Lester Ballard, egy árva, nincstelen figura, akinek a társadalomtól és az emberi normáktól való fokozatos eltávolodását, a természettel való magányos küzdelmét követjük végig a könyvben. Ballard a történet elején elveszíti a házát, amellyel szimbolikusan elveszti a kapcsolatát is az emberi világgal, és innen fokozatosan, fizikai és szellemi szinten egyaránt, a természetbe tér vissza, hogy aztán ösztöneinek engedelmeskedve egyre bestiálisabb bűnöket kövessen el. Költői erejű, szimbolikus és olykor nyugtalanító hangulatú leírásokon keresztül haladunk előre a főhőssel, aki Isten gyermekeként válik az ősi, teremtett világ részéve, a vadonban, állatok között élve, folyamatosan küzdve a túlélésért.

„Ennek az időjárásnak az érkeztével kezdtek ébredezni a denevérek valahol a barlang mélyében. Egy este ahogy Ballard a fekhelyén pihent a tűz mellett látta őket előbukkanni az alagút sötétjéből és kiröppenni a plafonon lévő lukon, vadul csapkodva a hamuban és a füstben, mint a Hádészból felemelkedő lelkek. Mikor elmentek figyelte a hideg csillagok hordáit ahogy a füstlyuk felett terpeszkedtek és azon tűnődött vajon azok miből készülhettek, vagy akár ő maga.”

Bár ezúttal is, mint általában, McCarthy a gonoszról ír és állítja azt a történet középpontjába, akárcsak a Nem vénnek való vidék (Chigurh), vagy a Véres délkörök (Holden bíró) esetében, ez a gonoszság nem megismerhető — hiába halljuk és követjük végig Ballard gondolatait, gonoszságának eredete, az okok, amik egyre szörnyűbb tettekre veszik rá, ismeretlenek, pontosabban: megismerhetetlenek maradnak így is számunkra. Láthatólag ugyanis sem a szerzés, sem az érzelmek nem vezetik a főhőst tetteiben, aki az emberi normákon kívül kerülve, egyfajta ösztönlényként, a természet hideg és fölösleges kegyetlenségével szedi áldozatait önsors-beteljesítő pályáján. Az emberi gonoszság és a (többnyire a nyomozók képében megjelenő) társadalmi rend szembenállása, mint motívum, gyakran megjelenik McCarthynál (leghangsúlyosabban a Nem vénnek való vidékben), ami

arra a feszítő kérdésre világít rá, hogy a társadalom, amely felépítésében nem számol ilyen mély emberi gonoszsággal, miként tudja egyáltalán értelmezni azt, ha találkozik vele. Mint megfigyelhetjük, McCarthy negatív főhősei más, az általunk ismert rációt nélkülöző rendszer szerint gondolkodnak, cselekszenek, mint az őket üldöző rendőrök, akik értetlensége, sikertelen nyomozása is erre a szembenállásra vezethető vissza.

Az Isten gyermekében, a legtöbb McCarthy regényhez hasonlóan, egy már készen kapott, sötét, elidegenedett és szinte minden humánumot nélkülöző világot kapunk annak szereplőivel együtt, de arra a kérdésre, hogy miként vált, váltak ilyenné, nem kapunk választ. Sőt, ez esetben úgy tűnik, a világ nem ilyenné lett, hanem mindig is ilyen volt.

„Gondolja hogy gonoszabbak voltak az emberek akkoriban, mint most, mondta a helyettes. Az idős férfi az elárasztott várost nézte. Nem, mondta. Azt gondolom, hogy az emberek attól a naptól fogva ugyanolyanok, hogy Isten az elsőt megalkotta.”

Az író másik, az Isten gyermekében is fellelhető, és egyben visszatérő motívuma a gonoszt megfékezni képtelen társadalom problémájának egyfajta megoldása, amikor befejezésként egy emberek felett álló erő, a véletlen, a sors vagy ha úgy tetszik, az isteni akarat tesz végül valamilyen formában igazságot, ahogy azt Ballard történetében is végig sejthetjük.

Az Isten gyermeke különösen az író későbbi műveinek ismeretében érdekes és egyúttal lebilincselő olvasmány. Talán profánabb, egyszerűbb, de éppúgy tömör és sallangmentes mű, mint a többi McCarthy könyv, noha az azokban fellelhető sémák és karakterek, amelyekkel a szerző majd minden művében dolgozik, itt még kezdetlegesebb formában jelennek meg, ezt különösen a párbeszédeken keresztül érezhetjük. A McCarthy regényeire jellemző, szinte zsibbasztóan ható hipnotikus erő, amely egyszerre nyomaszt és ránt magával, a sötét tónusokkal megrajzolt figurák, a precízen ábrázolt moráltalan, rideg emberi világ az Isten gyermekének is éppúgy sajátja, mint az ismertebb későbbi műveknek — többek között ezért is tudom a legjobb szívvel ajánlani minden kedves olvasónak.