A beszélgetés elején kiderült, aktuálisabb nem is igazán lehetne egy beszélgetés az avantgárdról, hiszen épp aznap alakult meg a Magyar Írószövetségben az "Avantgárd szakosztály". Szentjóby Tamás felhorkant a hír hallatán. Juhász R. József felvidéki performanszművész örömmel beszélt a fejleményekről, mivel várható, hogy az avantgárd és neoavantgárd kutatások, aktusok számára jobb hátteret biztosít így az Írószövetség. Másrészt maga is mosolygott, mondván, nem igazán híve ő a szervezeteknek. Valóban, magam is arra tudtam gondolni, hogy ilyen az, amikor a szerelmet házasság követi - ironikusan szólva is valami új minőség kezdődik.

Nos, innentől kezdve többfelé ágazott az este története a különböző szereplőknek köszönhetően. Az estet vezető L. Varga Péter, a Prae kritikarovatának szerkesztője, egy elméleti megalapozottságú kérdéscsokorral igyekezett feltérképezni az avantgárd helyzetét. Íme:

A történeti avantgárd hatása; folytonosság vagy diszkontinuitás az avantgárd értelmezhetőségében. A kanonizáció dilemmái: irodalomtörténeti konstrukciók és avantgárd, alteritás, kirekesztettség, párhuzamos kultúra, politika és (szub)kultúra. Nyelvhasználat és a nyelvek kánonja: az avantgárd jel- és nyelvhasználatának mássága, ennek interpretálhatósága, illetve a "konzervatív" kritika preferált nyelvi alakzatai vs. avantgárd. Avantgárd experimentalitás: a vizuális költészet, a hangköltészet és a technomédiumok szerepe a kortárs avantgárdban. A művészet megértése: értelmezés vs. "jelenlét". Experimentális tendenciák, a performansz mint "élmény" és mint "jelenlét" valamint a "hagyományos" befogadás esetleges dilemmái és körvonalazhatóságuk.

A kérdéscsokor elemei közül csupán néhányat sikerült jobban megvilágítani. Ilyen volt például az, hogy a kortárs avantgárdra/neoavantgárdra vonatkozó kérdésfelvetés azért nehéz, mert a meglévő fogalmaink történeti képződményekként alkalmatlanok, az újak pedig mindig aktuálisan jönnek létre. A fogalomzavart jól érzékeltette az alkotás/alkotó körül létrejött vita, melyben az egyik kiindulópont szerint ALKOTNI annyit tesz, mint másoktól megkülönböztetni-elemelni magunkat, ami ellen a klasszikus avantgárd művelői közül sokan hevesen tiltakoznának. Az "alkotó" fogalmának tisztázását, a romantikus alkotóképtől való megszabadulástól a performanszok létrehozóinak hozzáállásáig az is nehezítette, hogy a fogalom tisztázásának szándéka sem egyértelműen van meg esetleg egy avantgárd művészben.

Egy további, emlékezetes közelítés volt az, amikor a jelenkor társadalmának folyamataira Guy Debord A spektákulum társadalma című könyve kapcsán utalt Sőrés Zsolt. Példájában Marcel Duchampnak az esztétikán kívüli térből érkező A forrás című munkája ma óriási összeget ér, a kapitalista világ bekebelezte a tárgyat, és sok pénzt érő avantgárd "művé" avatta.

Végül annyit szeretnék szubjektíven megállapítani, hogy bár egymás iránti szimpátiájukról biztosították egymást, a vita szereplői nem igazán beszéltek egy nyelvet. És bár céljaik közt voltak közösek, sőt, még a másik megértésének igénye is megjelent, az egész este inkább egy szakadozott film helyenként igen intenzív, fragmentált hatását keltette. Ennek megfelelően a közönség is egy-egy szálat vett fel, fejtett ki - termékeny és nem termékeny félreértések gyakori alkalmazásával. Ilyen témák voltak például: milyen az avantgárd művész, miért épp az Írószövetség foglalkozik az avantgárddal, stb.

Faszvillantó romantika?

A második ülésben Barta András vezette fel Deres Kornéliát és Pollágh Pétert. Rövid eszmefuttatásában rámutatott, hogy Pollágh megélt, és nem kísérleti költészete a posztmodern ellenében megy. Mégpedig oly módon, hogy újra felépít egy szubjektumot, Barta szavaival élve "asztalraszarós, kőkemény, faszvillantó romantika" ez. Mégpedig nem a játékosságával tűnik ki, hanem a gondos szóválasztással, melynek a prozódia kevésbé, mint inkább a gondolat és a szavak adják az alapját. Deres Kornéliáról megtudtuk, hogy a Telep-csoport tagja, a Puskin utca szerkesztője, és hogy a "litera bemutatja" rovatban olvasható talán a legnagyobb gyűjteménye, ahol Kemény István bevezető esszéje visz közelebb hozzá.

A felolvasás során valóban Deres literán is olvasható "apa-versei" következtek. Szépen, higgadtan. Az apa folyton a természettel babrál, egy emberi környezetben létrehozott természettel. Mint aki menekül a mindent szétbeszélő, szétcsevegő, szeretetreméltó család elől.

Pollágh aztán - rácáfolva arra, hogy faszvillantó hírét igyekeztek épp kelteni -, készülő kötetéből olvasott egy ciklussá rendeződő sorozatot, melynek középpontjában "a dédi" áll - igen, egy dédnagymama (tehát nem az avantgárd dada egy torzított változatával álltunk szemben), aki a családokon belül az aszexualitás jelképe is lehetne. Pollágh verseit hallgatva úgy éreztem, Mándy Iván feltámadásának lehetek tanúja. Olyan melankóliával szemlélni a pusztulást és az ott jelenlévő viszonyokat, ahogy azt talán csak a mostanság nem igazán a figyelem középpontjában álló, nagy képességű, de szerény városi író tudta.

Az ilyen estek velejárója, hogy a társaság tagjai mintha egy belső, "maradjatok együtt!" felszólításnak engedelmeskedve nem kezd szétszéledni. Ezúttal a Kolibri pincében folytatódott az este és a vita.


Fotó: Ésik Anita