Merész, szokatlan vállalkozás, de talán az egyetlen, ami egy íróhoz, költőhöz közelebb viheti az olvasót. Megszoktuk, hogyha egy irodalmi figuráról olvasunk, akkor általában kalandos élete epizódjaiba (szerelmeibe, utazásaiba, közéleti tetteibe, tréfáiba) kaphatunk betekintést, hisz ezek az események könnyen megragadhatóak, és ki is elégítik a „celebritások” tetteire mindig éhes és fogékony olvasót. Ezeknek a történeteknek is megvan természetesen a létjogosultságuk. Arról írni azonban, hogy milyen tudatfolyamok játszódnak le egy író fejében, hogyan és mit gondol a történelem akkor aktuális eseményeiről, mi jut eszébe a késesmester ezüst mellénygombjairól vagy az antik bútorokról, milyen kétségek, és kérdések gyötrik, hogyan viszonyul a nőkhöz (vagyis miért nem udvarol nekik, annak ellenére, hogy lenne rá „hatékony textusa”), az adott író szövegeinek igen alapos ismeretét igénylik. Sok-sok órában mérhető töprengést az életmű felett. Szilasi, annak ellenére, hogy a könyvben mindhárom irodalmi figura elmélkedéseit egyes szám, harmadik személyben írja le (elkerülve ezzel a túl közvetlen hangnemet, vagyis egyfajta távolságot teremtve az adott irodalmi figura és az ő gondolatait taglaló elbeszélő között), olyannyira a három író bőrébe (vagy inkább fejébe) bújik, hogy az ő elmélkedéseiket helyenként akár a sajátjaiként is olvashatnánk.

Az Amíg másokkal voltunk lehetne egyfajta filozófiai gondolatgyűjtemény is, melynek a pikantériáját éppen az adja, hogy nem a könyv szerzője áll közvetlenül a szövegek mögött, hanem a magyar irodalom három, tőlünk időben viszonylag távol álló, izgalmas gondolkodója. Hiszen – merül fel az olvasóban a kérdés – lehet-e bárkinek is saját, „steril” filozófiája, eszmefuttatása, nem úgy rakjuk-e ki sajátnak hitt gondolatainkat, mintha az egyetemes kultúra kölcsönözte elemekből puzzle-t építenénk?

Miért és mitől izgalmasak Szilasi legújabb könyvének szövegei? Egyrészt attól, hogy nem egyszerű magyarázatokat keresnek / adnak, hanem többértelmű, több irányba indító gondolatokat. „Amire van egyszerű magyarázat, az nem volt élet. Az üresfejű búvár szerint egyetlen nyomorult gályán múlt az egész.” – olvashatjuk a könyv harmadik, Bessenyei Györggyel foglalkozó részben, a {Ballet d’action} (Betoldások) címűben. Ha úgy vesszük, Szilasi az Életet szeretné megragadni, azzal, hogy megmutatja, apró dolgok többrétegű, bonyolult gondolatok felé vezetnek.

Másrészt, Szilasi mindhárom íróval, életük egy meghatározott, életrajzi írásnak szokatlan, színleg eseménytelen szakaszával foglalkozik. Babits szegedi tanárévei alatt érzi magát egyedül, partra vetve, kortárs íróktól, költőktől és tanártársaitól is távol. Jókai a szabadságharc leverése, legjobb barátja, Petőfi elvesztése után, a tardonai és az erdélyi száműzetésben gondolkozik az írás miértjén: „A történet végén mindig elérkezik a szükségszerű vereség végkifejlete. Nem lehet elkerülni. De ezen az elkerülhetetlen legyőzetésen túl néha feltárul egy mindaddig ismeretlen, titokzatos táj: a sors áttetsző tartománya és a magasságos Istené. Azt kellene láttatnom.” Bessenyei a vályogtetős Tiszabercelen, a bécsi testőrévekre visszagondolva, és Voltaire művein töprengve jön rá, mit szeretne egy műalkotással közvetíteni, hogyan kellene a művészetnek a befogadójára hatnia: „Ringasson a művészet ábrándba. Úgy hasson ránk, pontosan úgy, ahogy a természet. Ne hasonlítson hozzá, hanem váljék azzá. Legyen komoly, nyugodt, megmagyarázhatatlan, mint a szikla (…). Résein sötét szakadékokba lehessen bepillantani, résztvevő ember számára szinte elviselhetetlenül, s az egész fölött lebegjen mégis szelídség, nyugalom és erő.”

A fülszöveg és a „tények” alapján tehát a könyv mindhárom része az adott íróval, életének egy magányos szakaszával foglalkozik. Magányosak, abban az értelemben, hogy a kor irodalmi és intellektuális életétől (földrajzilag vagy szellemileg) távol – és nem épp alkotókedvük csúcspontján vannak. Csupán egy-egy nagyon jó barát vagy szerelmes áll mellettük. Szilasi, töprengéseiket megidézve, a szövegekből kihallatja Babits, Jókai, Bessenyei hangját, az Amíg másokkal voltunk mondatai mögül felsejlik a három író/költő életműve, stílusa. Ebben az időszakban egyikük sem dolgozik egyik nagy művén sem, pusztán szemlélődnek, (vissza- és előre-) gondolkodnak.

A könyv címe mégis az, titokzatosan, illetve többféle értelmezést sugallva, hogy Amíg másokkal voltunk. Kik ezek a mások? Ők lennének a magány, a száműzetés különös, kiválasztott társai? Jókai esetében az író borsodi házigazdája, és bújtatója, Csányi Béni, Bessenyeinél pedig a jóval fiatalabb, ám hőn szerető társ, Anna? Úgy érzem, kicsit sántít ez a magyarázat. Vagy a „mások”, talán épp arra utal, hogy a három irodalmár életének egy, történésekben szegény szakaszában azokra a mozgalmas napokra gondol vissza, amikor sok, igen fontos ember vette őket körül, és ezek a periódusok szülték a szemlélődést is, az alkotásra még csak készülő, látszólag szenvedésekkel, ürességgel teli magányt is? Lehet. De azt sem érdemes kizárni, hogy ezek a „mások”, mi, olvasók vagyunk, hisz a cím egyes számban beszél, pedig a szövegek végig harmadikban íródtak. Nem hiszem, hogy lenne egy kizárólagos magyarázat. Olyan érzésem van, mintha a könyv címe is (nemcsak az egyes fejezeteké) zárójelben lenne. Nem az a fontos, mi történt ott, és amikor másokkal voltunk, hanem a hangsúly azon van, amit a cím elhallgat. Amire csak utal. Mintha egy nyíl lenne. A lényeg a veszteség, amit látszólag nem élhettünk meg, de amelyből, a művészetnek köszönhetően mégis született valami nagyon fontos. És az egyes fejezetcímek, ha alaposan olvassuk a könyvet, mind szintén egy látszólagos (szerelmi, szakmai vagy emberi), de igen termékeny kudarcra utalnak.