Az előadás ajánlójában egy idézet olvasható John Berger Mindennapi képeink című művéből: „Vannak, akik ezt így egyszerűsítik: A férfi cselekszik, a nő megjelenik. A férfiak nézik a nőket. A nők a mások által nézett önmagukat figyelik. Így változtatják tárggyá magukat, elsősorban a tekintet tárgyává: látvánnyá.” E szövegrészben számomra két fontos tényező rejlik. Az egyik, hogy a férfi-nő viszonyok problematikájának a vizsgálatára egy gondolat leegyszerűsítése nyújt lehetőséget. A másik pedig, hogy e leegyszerűstés egyáltalán nem a közmegegyezés része, csupán „vannak, akik” ezt így gondolják még ma is, bár az idézett mű megjelenése, vagyis 1972 óta eltelt negyvenöt év. A bennem élő, esetleges nemi különbségeken felül álló közös nevező – amelyet jobb híján hívjunk embernek – minden ízében tiltakozik e tárgyiasításba futó leegyszerűsítés ellen, remélve, hogy – tegye azt bármilyen úton - végül az előadás is hasonló következtetésre jut.

Azonban amennyire leegyszerűsíti a férfi-nő viszonyának kérdéskörét az idézet további része, éppen annyira hagyja meg azt leegyszerűsítettségében Szabó Veronika rendezése is, amely nem tesz mást, mint hogy ezt a tézist próbálja értelmezni egy kizárólag nőkből álló közegben, hét női alkotó-előadó tolmácsolásában. Ezzel paradox helyzetet állít elő, hiszen a Queendom – amely itt az angol „kingdom” (királyság) kifejezés női megfelelőjeként, azaz egyfajta női birodalomként kíván működni – egy önmagát már eleve tárgyiasító tézis fényében létezik. Hogy az így megszülető produkció szándéka az ezzel megnyíló – elsősorban külsődleges, az előadás során a látványban megnyilvánuló – lehetőségek minél gazdagabb színpadi felhasználása, vagy pedig bármilyen reakció kiprovokálása az akár női, akár férfi nézőben, már közel sem ennyire világos. Mert bár potenciálisan mindkét lehetőség fennáll, éppen a tárgyiasító kiindulópont az, amely miatt végül nem tudnak egyformán érvényesülni.

A kezdéskor meztelenre vetkőző, az antik görög alkotásokat idéző szoborcsoportba beálló előadók látványa még az előadás legkevésbé zavarba ejtő pontja. Az explicit meztelenség a maga tisztaságában még nem sugall semmiféle érzelmet, azok csupán később, a különböző hangulatokat illusztráló ruhák és zenék használatakor jönnek a képbe. Ekkor azonban már rögtön sztereotípiák felnagyításaként, az elvárt nőideál fogalmának a kigúnyolásaként jelennek meg. Külön blokkot kap a szexuálisan túlfűtött, a romantikusan álmodozó és a saját nemtársaival agresszívan harcoló nőideál bemutatása.

Ettől azonban még nem válik világossá, hogy az előadásnak szándéka-e a női öntárgyiasítás elleni tiltakozás, vagy csak egy éppen ennek kapcsán létrejövő, gúnyolódó-őrlődő játékot láthatunk. Ebben a helyzetben két alapvető konvencionális ellentétvilág találkozik: a férfi-női, illetve a nézői-előadói pozíciók közötti. A bergeri tézis okán ez a találkozás teljesen jogos, egyúttal azonban annyira magától értetődő a két ellentétpár együttesen fojtogató és visszatartó ereje, hogy az egyszeri férfi néző egy idő után úgy érzi, azzal segítene a legtöbbet az identitásukat a szeme láttára kereső nőkön, ha felállna és hazamenne. Még akkor is, ha tudja, hogy „csak” egy előadást lát. A produkció ugyanis azért nem tud igazán tiltakozni a nézett tárgy-szerepkör ellen, mert azzal egyszerre meg is szűnne produkció lenni. És bár egy ponton – amikor a táncosok beszélni kezdenek – éppen mintha erre történne kísérlet, a főleg a menstruációról szóló szöveg színpadias fájdalommal hangzik el, ezzel maradva konvencionális kereteken belül.

Mérsékelt megkönnyebbülést hoz a produkció második felében az a zsákutcás megoldás, hogy a táncosnők konvencionális férfiszerepeket kezdenek el imitálni. Ehhez hozzásegíti őket a felrajzolt arc- és mellkasi szőrzet, továbbá az, hogy megdöbbentően valósághűen adják vissza a konvencionálisan maszkulin mozgásformákat, akár egy robusztusabb Hulk Hogan-figuráról, akár a Sexbombot éneklő Tom Jones utánzásáról van szó. Ennek kapcsán pedig muszáj megjegyezni, hogy egytől egyig kiváló táncosokat látunk a színen.

A slusszpoén, amelynek okán a festett bajuszt magukon hagyva az előadók ismét meztelenre vetkőznek, és beállnak az előadás kezdőpozíciójába, ha úgy tetszik, megfelelő lezárása annak az ideáltörténeti koncepciónak, amelyet a Queendom nagy vonalakban felvázol. Mégis hagy maga után egy furcsa űrt. És bár nem kizárt, hogy ezt az űrt éppen a nézőnek – adott esetben a férfi nézőnek – kellene kitöltenie, nem is egyértelmű.

Szabó Veronika: Queendom

Előadók:

Borsos Luca

Julia Jakubowska,

Kemény Rozália

Lakos Fann

Lori Baldwin

Makra Viktória

Sarah Günther

Rendező asszisztens: Kallós Viola
Produkciós aszisztens: Faragó-Kovách Eszter
Konzulensek: Ladjánszki Márta, Vadas Tamara Zsófia, Cserne Klára
Jelmez: Ádám Anna
Látvány: Poór Dorottya, Szabó Veronika

Fény: Bredán Máté, Major Matyi

Zenei szerkesztő: Somló Dávid

Rendező, koncepció: Szabó Veronika

Bemutató: 2017. november 24.

Artus Stúdió

Fotó: Halász László