Az első, Danse macabre (Haláltánc) című fejezet elolvasása után úgy sejtettem, hatásvadász könyv lesz az Oneiron is. Erős, már-már túlzó képeket látunk, hat betegesen sovány nő csoportjába egy hetedik érkezik, és egyikük, a legvéznább, egy csontvázra emlékeztető, szájával – nagy szakértelemről tanúskodva – kielégíti az újonnan érkezettet. Az elbeszélő bevezeti az olvasót a viszonylag nagy terjedelmű regény világába: „A történet akkor veszi kezdetét, amikor az ember elfelejti a félelmeit, és hagyja, hogy az idő lelassuljon.” Ebből a mondatból némi elképzelésünk lehet a további történésekről: a halál a regényben traumaként értelmezendő, és, ahogy a pszichológusok az életben minden problémánkat egy fel nem dolgozott traumából származtatják, úgy az Oneironban a cselekményt az viszi előre, hogy a hét, nemrég meghalt szereplő emlékeiből megpróbálja előhívni saját halálának pontos körülményeit, okait.

A regény két nagy, római számmal jelölt részre tagolódik. Az első részben, egymás után, fokozatosan megismerjük a szereplők életét, benne a legfontosabb embereket, főleg a haláluk előtti pár napra vagy hónapra fókuszálva. Súlyos, a bántalmazás különféle formáit tartalmazó kapcsolatokkal, a nőiség legfeszítőbb kérdéseivel, problémáival találkozunk. Kezdjük érezni, hogy a halál utáni percekről való fantáziálás egy kicsit szerzői „csali”, ez a könyv valójában az élet legmélyebb bugyrait taglalja, az írói eszközök igen széles skáláját és különféle műfajokat bevetve, hiteles (nem emelkedett, vagy erőltetett, de mindig a helyzethez illő) hangon, sok helyen épphogy lazán.

A könyv címének, az Oneiron szónak a jelentését (álom) rögtön az első oldalon, A szerkesztő jegyzetében megtudjuk. Oneirosz az álom istene volt a görög mitológiában. „A görögök kétféle álmot különböztettek meg: az oneirost és az enhüpniont. Utóbbi olyan álmot jelöl, amelynek nincs jelentése, nem jövendöl semmit (…). Oneirosznak pedig azt az álmot nevezték, amely az alvás után fejti ki hatását, és akár rossz, akár jó, valóra válik.” Az Oneiron szóval a regényben először a 147. oldalon találkozunk, és Rosa Imaculada mondja ki először, mintegy szembenézve a saját halálával, és lehetővé téve azt, hogy lelke a hetes csoportból, az ideiglenes „helyről” megérkezzen a végleges állomásra. A megfelelő szó megtalálása és kimondása (egész egyszerűen a szembenézés azzal a „valamivel”) a kulcs a megoldáshoz. A többi hat nő ekkor, Rosával szemben, még mindig ott tart, hogy „pontosító, a történetnek valamiféle irányt adó kérdést” fogalmazgat magában, de nem a „lényegre” és nem a „hogyan történt”-re koncentrálnak.

Az illúziókról – azokon keresztül az érzelmi csapdákról – való lemondás, a regény több pontján kulcskérdésként fogalmazódik meg. Egy másik szereplő, az életében súlyos rákban szengedő Wlbgis hajlandó elfogadni a parókaárus tanácsát, vesz magának egy drasztikusan vörös hajat, hisz a betegesen fonnyadt arcához mégis az illik a legjobban. „Ez jó jel. – mondja, gondolja az elbeszélőn keresztül az eladó. Az élet jele. A legtöbben még az előrehaladott rák ellenére sem voltak képesek lemondani az illúzióikról. Ők előre eldöntötték, hogy nekik a göndör szőke fürtök állnak jól (…)”.

A téma, a mondanivaló, a különböző történetek összetettsége, sokszínűsége az Oneironban található szövegek sokműfajúságán keresztül valósul meg. Bár a cselekményt, vagyis a halál utáni percek történéseit legtöbbször az egyes szám harmadik személyű elbeszélőn keresztül látjuk, a regénybe folyamatosan keverednek egyes szám első személyű elbeszélések (a hét nő életéből vett történetek), de tökéletesen a dráma műfajának formálisan megfelelő dialógusok is. Gyakoriak a vendégszövegek is: a regény második részében, amikor fény derül mind a hét nő halálának valódi körülményeire, a fejezetek végén megtaláljuk a történet valóságalapját szolgáltató újságcikket. A leghosszabb vendégszöveg, a Zsidóság és anorexia címet viselő, Shlomith-Shkina valóságban is elhangzott performansz előadás szövegét tartalmazza. Shlomith alakja a regényben központi jelentőséggel bír, az ő története teszi ki mennyiségileg is (a hét nő közül) az Oneiron legnagyobb részét. A valóságalappal rendelkező történetek (főleg a Shlomith életéről, és performanszairól szóló információk) bevonása a regénybe, úgy érzem, hitelességet adnak az igencsak ingoványos területre (halál) tévedt elbeszélésnek. Ugyanakkor, az Oneironban mégis a fikció az úr, a szöveget semmiképp sem tarthatjuk dokumentumnak. Talán (azon túl, hogy elsősorban regénynek) igen komoly elmélkedésnek a szigorúan vallásos kultúrákról, a bántalmazó kapcsolatok kialakulásának lélektanáról, a függőségekről, és arról, hogy milyen a viszonyunk a betegségekhez, a saját testünkhöz, testünkben esetleg egy idegen szervhez, illetve a szeretethez, a halálhoz és az élethez.