A Disney-Pixar soronkövetkező alkotása számos ponton rokonságot mutat a nyolc évvel ezelőtti Fel! című, ugyancsak gyerekeknek szánt, ám a felnőttek körében is világszerte zokogástól hangos sikert aratott animációs filmmel. A megözvegyült öregúr és különös társa, a minden lében kanál, túlsúlyos kisfiú közös utazása bőven túlnyúlt a gyártó jól bejáratott és stabil bevételt fialó komfortzónáján. Mindenekelőtt ott volt a bátor döntés, hogy egzotikus meselények, földi hercegnők és hősies kalandorok helyett egy hetvenes bácsit tettek meg főszereplőnek, a maga morózus kispolgáriságával. A sztori pedig a dél-amerikai kalandozás mellett olyan, korábban érintetlennek számító területeket is meglepő érzékenységgel és mértéktartással járt körül, mint a szeretett társ elveszítése, a gyermektelenség vagy a végigélt életre való visszatekintés keserédessége. Az „erről a 10 dologról ne készíts gyereknek animációs filmet!”-recept kategorikus figyelmen kívül hagyása pedig hatalmas kritikai és közönségsikert hozott a bevállalós készítőknek, a Fel! örökre beleírta magát a filmtörténetbe és a világon milliónyi felnőtt rajongót szerzett magának.

Ezen az úton halad tovább a Coco is, ami a meglepően progresszív és bátor problémafelvetésekkel operáló családi animációkat illeti. Mielőtt a történetről akár csak egy szót is szólnánk, már az is hatalmas pozitívum, hogy hova böktek a térképen az alkotók. A felismerhetetlenségig uniformizált euro-atlanti kultúrkörből kilépve ugyanis a millió gazdag színben pompázó, gitárszótól és megtermett matrónáktól hangos mexikói vidék szolgál a Coco helyszínéül. A történet nemcsak térben, hanem időben is pontosan elhelyezett, egy kitüntetett napot és éjszakát ölel fel a film: a mexikói Halottak Napját. Ez az ünnep pedig ha külsőségeiben az amerikai Halloweennel mutat is némi halvány hasonlóságot, lelkületében, hangulatában teljesen különbözik mindentől, amit a világnak ezen a táján ismerünk. Ez a halált az élet szerves részének tekintő kultúra a csontvázra nem félelmetes dologként tekint, hanem a személyiséget és a létezés örömét idéző ezer színnel dekorálja ki, majd hatalmas vigasságot csap körülötte. A Halottak Napja a létezés ünneplésén túl nagyon fontos családi alkalom is: ilyenkor a házi oltárra minden elhunyt felmenő fényképe kikerül, minthogy a hagyomány szerint a család megboldogult szerettei erre az éjszakára visszatérnek, hogy együtt üljék meg az ünnepet. Hogyan is lehetnének a szellemek ijesztőek, ha egyszer ők a mi szeretett felmenőink!

Ebben a  filmben a zsongó, vidám kavalkádként ábrázolt túlvilág egy, a minéktől markánsan eltérő, sajátos kultúra ihletéséből fakad, a halálról és az élet végességének hétköznapi valóságáról pedig végképp nem szokás gyerekeknek szóló mesét készíteni.

A fentiekből már az is nyilvánvaló, hogy a főhős, Miguel sem lehet egy klasszikus ágról szakadt, apátlan-anyátlan szegénylegény, akinek egyetlen társa a beszélő kutya (mert végre-végre egyetlen állat sem beszél az egész filmben!), hanem az első pillanattól fogva hangsúlyozódik, hogy egy családtörténetet látunk. Miguel szempontjából persze inkább afféle „családi átok” a rokonok hangsúlyos jelenléte az életében, hiszen a kisfiúnak hiába mindene a zene, ha ez szigorúan tiltva van a családban. Annak idején ugyanis Miguel ükapja a bohém zenészéletért hagyta magára a fiú ükanyját kicsi lányukkal, a címszereplő Cocóval együtt. Imelda mama azonban – a családért tűzbe menő, vérbeli mexikói matrónaként – összeszedte magát, megszabadult a zeneszerszámoktól és minden egyébtől, amely a gyermeke apjára emlékeztette, hogy cipőkészítésbe fogjon és egymaga tartsa el a kis Cocót. Innentől kezdve a susztermesterség lett a családi hagyomány, a minden szerencsétlenség forrásának tekintett zene pedig a létező összes módon tiltva volt. Öt generációval később természetesen a kis Miguelben kiütközött a zenész vér, a kisfiú kötelességtudóan pucolgatja a cipőket a téren, mégis minden gondolata a tiltott hangszer körül forog.

Halottak Napja varázslatos éjszakáján pedig egy különös átok folytán a kisfiú átkerül a túlvilágba, a megboldogultak földjére. Itt kell bizonyítania a tehetségét bálványának, a valaha élt legnagyobb zenésznek, Ernesto de la Cruznak, s mindeközben elnyernie Imelda mama áldását ahhoz, hogy visszatérhessen az élők közé. Még szerencse, hogy kap maga mellé egy segítőtársat a kókler Hector személyében, akit azonban nagy veszély fenyeget: ha reggelig nem teszi ki senki a képét az oltárra, a szelleme örökre eltűnik.

A film minden szempontból a család integritását erősíti meg, végső soron a vérségi kötelék erejéről és a család megtartó szeretetéről mondott újabb, jól ismert mese ez. Egyes pillanatiban azonban olyan, ebben a műfajban meglehetősen alulreprezentált témákat emel be a történetbe, mint az egyedülálló anya küzdelmei, a szenilis idős ember helyzete a családban és hatása a szeretteire, vagy az a különös paradoxon-fantázia, hogy mi történik akkor, amikor valaki fiatalon hal meg, a gyermekei pedig megöregedvén évtizedekkel élik őt túl – majd a túlvilágon találkoznak. Ilyen széles érzelmi skála végigzongorázása mellett is jut ideje azonban a filmnek okos és pengeéles humorral odaszúrni nemcsak a klasszikus hollywoodi filmek patetikus kliséinek, de még a rajongásig szeretett Frida Kahlo öntörvényű művészetének is. A felnövekvő generáció érdekében reméljük, hogy a Coco jelöli majd ki a követendő utat az animációs mesefilmek jövője számára, mert bátor témaválasztásával és problémaérzékenységével a megmentésre váró hercegnők és a magányos vitézek történeteinél sokkal korszerűbb, hiánypótló alkotást adott nekünk.

Coco

magyarul beszélő, amerikai animációs családi film, 105 perc, 2017

Rendező: Lee Unkrich

Forgatókönyv: Adrian Molina, Lee Unkrich

Producer: Darla K. Anderson

Hat éven aluliak számára nem ajánlott!

Forgalmazza a Forum Hungary.

Bemutató: 2017. 11. 23.