Talán az üres lap, a „semmi” jobban ki tudná fejezni, hogy mi van bennünk, akik itt maradtunk. De mégis, ahogy Cordelia Lear előtt, megpróbáljuk a lehetetlent, „szánkhoz emelni a szívünket”, és elmondani, mennyire…

Egy vérpiros kis könyvecske volt az első találkozásom Kállay Gézával, még az előtt, hogy elkezdtem volna az ELTE angol szakát. Belefért a kabátzsebembe, mindenhova magammal vittem, metrón, buszon olvastam, bőszen oda-vissza lapozgatva a törzsszöveg és a tömérdek végjegyzet között. Amikor 1997 őszén megláttam a nevét az előadók listáján, tudtam, jó helyen vagyok. 

Elsőévesen, zavartan, bizonytalanul keringtünk az egyetemen, a professzor mosolyogva érkezett, kissé félre volt csúszva a nyakkendője, kávé és cigaretta lengte körül, mosolygott, „dear ladies and gentlemen”, és aztán drámáról beszélt. Minden szavát értettük. Minden szavát ittuk.

Kállay Géza előadásain, ha csak tudtam, mindig ott voltam. Aztán meg kerestem a lehetőséget, hogy szemináriumokon is találkozzam vele – és sosem feledem azt a pedagógiai bravúrt, hogy milyen hatalmas alázattal osztotta meg a katedrát kimagasló tehetségű tanítványaival, és  hogyan hajszolták egymást mind magasabbra. 

Most tudom, hogy ott és akkor eldőlt, akkor és ott, általa dőlt el, hogy most ki vagyok: tanár, aki azt próbálja tanítani, amit ő ott és akkor. Nem ahogy, mert azt nem lehet, de abból.

Példáját mi is követtük, ketten egy adaptáció szemináriumon. Ha tanítok, azóta is mindig arra gondolok, hogy úgy szeretném csinálni, ahogy ő. No, nem a tudásban, mert abban képtelenség a nyomába érnem, hanem abban, hogy egy-egy órán szikrázzon a levegő, és ragályos legyen az érdeklődés, a lelkesedés. Amikor sikerül, örülök, és őrá is gondolok.

Azt mondta, hogy a tragédiában mindig veszteség ér bennünket. A hős meghal. Szembesül azzal, hogy véges, hogy veszít, hogy hibázik, hogy fáj. És aztán a szavak elfogynak, kiürülnek, a nyelv kevés, magyarázat nincs, nem is lehet, „the rest is silence, howl, howl, howl, howl”…

A világűr csendjében befelé üvöltve kérdezzük: miért!? miért? miért?… Még sajog a seb, melyet annak a másik nagy elmének és tanítómesternek a távozása ejtett, akinek egyszer még arra is sikerült rávennie őt, a vejét, hogy verset írjon: „Látványból van a szó, lát-létté képein át lesz; / Én mondjam Neked ezt? Itt a szerencse: kié?” Most már mindketten újra együtt verselnek, adomáznak. Az evilági anglisztikának pedig marad az emlék – és a hiány.

„[A] veszteségeket a filozófiai hagyomány zöme hajlamos magánügynek minősíteni, ami ezáltal már nem filozófiai kérdés. De miért magánügy? […] Nincs-e mindenki életében valami irgalmatlan, és a szó ókori és shakespeare-i értelmében vett tragikus veszteség, amivel kezdeni akarna, mert kezdenie is kellene valamit, s ugyanakkor a veszteség csak akkor kap bármilyen értelmet, ha a személyiség fogalmazza meg, neki, és épp neki, miben áll, mit jelent ez a veszteség?” (Kállay Géza: Szövegek hajósa).

Hogy mit jelent, miben áll a veszteség, csak akkor értjük meg, amikor már késő. Mennyivel boldogabb lenne az ember, ha mindig, mindennap emlékeztetné magát: ami van, az ajándék, azt meg kell becsülni. Azt a teremtő közösséget, például, amelyet egyetlen személy, Kállay Géza személye anélkül tudott létrehozni és fenntartani, hogy bárkinek is feltűnt volna, micsoda erőforrásokat mozgósít a cél érdekében. Tanszéket és intézetet, folyóirat-szerkesztőséget és doktori iskolát vezetett. S mindezt úgy, hogy saját vállalásait, kutatását, emberfeletti irodalmi-filozófiai küldetését se érje hátrány. He made it look so easy. Ami marad: a lélek fantomfájása.

Nekem nagyon fáj. Nekünk nagyon fáj, hogy ilyen hirtelen, hogy ilyen készületlenül, hogy ilyen visszavonhatatlanul itt hagytál minket. Itt hagytad a szövegeidet. „[A szövegbe] … belehuppanunk, de nem azért, hogy mindenestül elvesszünk benne. Mint önmagunk számára is ismeretlen utazók indulunk neki, akik épp azért tarthatják meg egyéniségüket, hogy erről valamit megtudhassanak, és rádöbbenhessenek, hogy éppúgy példái annak, mit jelent embernek lenni, mint mindenki más” (Kállay Géza: Szövegek hajósa).