Az előadás címét többször meg kellett néznem: nem mindennapi, és első látásra talán nem is teljesen egyértelmű. Klasszik 47°N19°E. A metró és óriásplakátok feliratának elmosódó szövegéből a számok és nagy betűk szokatlan hatást keltettek. Sorszámozott előadás, egy korpusz része, vagy számozott darabok egyike, akárcsak a Chanel No. 5. Jobban megnézve azonban a számokat, földrajz tanulmányaimban kezdtem kutatni, hiszen szélességi és hosszúsági fokokat szokás így megadni. Ennek felismerését követően már könnyedén rájöttem, a koordináták Magyarország adatait jelölik. A rejtvény ezen ismeretek tudatában sem oldódott meg teljesen, ugyanis a modern balett és a számok kapcsolatára még így sem volt ötlete. A kulcsot a koreográfiák keletkezésének dátumai oldották fel, melyek közel hasonlóak: az első részben látható Téma és variációk 1947-ben, míg az Etűdök 1948-ban készült el.

A műsor alapkoncepciója olyan előadás színpadra állítása volt, mely betekintést nyújt a balett modern, dinamikus újragondolásába. A címben és az egyik mű alcímében is szerepelt a klasszik(us) szó, noha a hivatalos besorolása az előadásnak modern balett-est volt. Hogyan lehet valami egyszerre klasszikus és modern is? A kettősséget tökéletesen magyarázandó, hogy mindkét koreográfia a 20. században készült, míg az ihletet nyújtó zenéket a 19. században szerezték. A két eltérő kor stílusjegyeinek ötvözése a táncban is megmutatkozott: a klasszikus értelemben vett balettől eltérően történet, karakterek, szereplők, díszlet csak jelzésértékűen vagy egyáltalán nem voltak jelen. Ez azonban egyáltalán nem volt zavaró, sőt az újszerű megoldások a fényekkel, egyedi megvilágításokkal, az egyszerű, letisztult jelmezekkel és díszletekkel, a minimalista látvánnyal még erősebb hangsúlyt helyezett a táncra és annak gondos kivitelezésére.

A műsort Csajkovszkij III. szvittjének dallamai nyitották meg, melynek utolsó tételére készítette George Balanchine Téma és variációk című szimfonikus balettjét. A műfaj a jellegzetes romantikus cselekményelemekkel átszőtt balett történeteket egy mozgásközpontú, zártabb egységbe helyezi, ahol már nem a történet alakulása a leglényegesebb, hanem a mozgások kompozíciója a zenével. (Balanchine már korábban is készített koreográfiát Csajkovszkij zenéjére – A szerenád –, melyet a modern balett megteremtésének iskolapéldájaként tartanak számon.) A mesebalettektől megszokott csodás díszletek helyett egy nagyobbacska csillár és néhány aranyozott oszlop adta a keretet a táncosoknak, akik barackos árnyalatú, csillogó kövekkel díszített ruhákban mutatták be a tizenkét variációból álló művet. Bár a díszlet jóval visszafogottabb volt egy Csajkovszkij zenére írt Petipa-féle baletthez képest, a zene könnyed eleganciája, a ruhák fényei megidézték a báltermi hangulatot. A mozdulatokban azonban már nem egy történet kifejezését, alakulását figyelhette meg a nagyérdemű, hanem Balanchine tökéletes, mozdulatokra átírt koreográfiáját, amelyek a maguk tökéletességében adták Csajkovszkij zenéjének pontos lenyomatát. Nemcsak a rendkívül tempós és változatos zenéhez kellett a táncosoknak alkalmazkodni, hanem a lépések bonyolult összetettsége is kiemelt odafigyelést kívánt meg.

A Téma és variációk Magyarországon ebben a szezonban debütált, a premier megnevezés tulajdonképp erre a darabra vonatkozott, hiszen a második részben előadott Etűdök már látható volt korábban is itthon. A közönség lelkesedése azonban a tizenkettedik variáció végére sem volt kirobbanó, habár a vége felé járó darab mind zenében, mind táncban zseniálisan összetett és változatos szórakozást kínált.

A szünetet követően, maradva a modern balett vonalán, Etűdök címmel másik kollaborációt tekinthettünk meg Lander—Czerny—Riisager hármasának munkája nyomán. A zenei alapokat a zeneszerző, zenepedagógus Carl Czerny műve adta, akinek munkássága nagy részét – a felhasznált műhöz hasonlóan – ujjgyakorlatok és zongorára írt etűdök alkották. Húsz zongora gyakorlatának alapulvételével készítette Knudåge Riisager a balett zenéjét, melyen közösen dolgoztak Harald Lander koreográfussal, ezzel szert téve nemzetközi hírnévre is. A mű látványvilága nagyon letisztult, miden manírtól és fölösleges elemtől mentes volt. Fekete és fehér ruhák, semmi díszlet, csak eszközök, melyek a táncot segítették. Az egész mű, ahogy a zongora gyakorlatok is, a gyakorlást, a fejlődést mutatták be, egyre nehezebben, pontosan, precízen bemutatva, csak a lényegre összpontosítva. Ennek érzékeltetésére a kezdő „jelenetekben”, hiszen történet itt sem volt, balett órákra hasonlító, táncmozdulatok sorát gyakorló balerinák jelentek meg. A megvilágítás fontos technikai eszközét adta az Etűdöknek, hol csak a lábak kerültek fénybe, ezzel még hangsúlyosabbá téve az egységet, az együtt mozgást, hol a táncosok útvonalát jelölve. Az egyik résznél a hátulról érkező fény világította meg a szereplőket, így csak a sziluettek rajzolódtak ki. Ez a fajta játék már egy olyan modern irányba mutató kivitelezése volt a koreográfiának, mely új szintjére emelte a klasszikus balett merev szabályait.

A nézőnek olyan érzése volt, ha nagyon történetet szeretett volna vetíteni az előadásra, mintha betekinthetne egy balettintézetbe. A kezdeti csoportos nyújtásoktól és mozdulatoktól kiindulva eljutottunk a legnehezebb kombinációkig és a kiteljesedéshez. Érdekesség, hogy bár karakterek nincsenek, de szólótáncosok igen, így két férfi szólótáncos és egy női táncolt kiemelt szerepben. A cselekménybe helyezett baletthoz szokott szemnek szokatlan volt, ahogy a szóló lány (Sarkissova Karina) minden látható érzelmi kontakt nélkül táncolta végig az előadást, partnerei ellenére is, bár profizmusa és eltökéltsége annál jobban kivehető volt a színpadról. Kérdéses maradt számomra, hogy egy ilyen műnél fontos-e a táncosok közti ilyen fajta kapcsolat, hiszen nem párként táncolnak ez esetben a férfi és női táncosok. Mégis kellemesebb élményt nyújtott a nő hideg profizmusa mellett Leblanc Gergely könnyed, mégis tökéletes precízséggel kivitelezett mozgása, melyhez olyan derűs mosoly párosult, ami nemcsak partnere felé lehetett szimpatikus, de a tánc iránti őszinte szeretetét is megvillantotta a nézők felé. Ez az őszinteség adta a leghitelesebb karakterjegyét is egyben.

Ami egyetlen szívfájdalmam volt az esttel kapcsolatban, hogy a Müpa Fesztivál Színházának elrendezése nem tette lehetővé, hogy élőzene lehessen, így felvételről hallhattuk az aláfestő zenét. Lelkesedésem ennek ellenére nem hagyott alább: letisztult, izgalmas előadást láthattunk, nem megszokott mozdulatok egységekre bontásával, trükkös fénytechnikával, végletekig feszegetett gyakorlatsorok variációival.

Műsoron:

Téma és variációk

Fő szóló lány: Cheprasova Elizaveta / Földi Lea / Tanykpayeva Aliya

Fő szóló fiú: Balázsi Gergő Ármin / Oláh Zoltán / Leblanc Gergely

Koreográfus: George Balanchine

Zeneszerző: Pjotr Iljics Csajkovszkij

Díszlettervező: Rózsa István

Jelmeztervező: Rományi Nóra

Világítástervező: Solymosi Tamás

Betanító balettmester: John Clifford

Próbavezető balettmester: Venekei Marianna / Solymosi Tamás / Dózsa Imre / Aradi Mária

Etűdök

Balerina: Kozmér Alexandra / Sarkissova Karina / Kim Minjung

Szóló fiú 1.: Lagunov Ievgen / Balázsi Gergő Ármin / Rónai András József

Szóló fiú 2.: Oláh Zoltán / Leblanc Gergely / Timofeev Dmitry

Koreográfus: Harald Lander

Zeneszerző: Carl Czerny

Művészeti tanácsadó: Lise Lander

Betanító balettmester: Johnny Eliasen

Balettmesterek: Kövessy Angéla / Pongor Ildikó