"- Mi jut eszedbe arról: női test? - Megb*szható." Ezzel az anekdotával - egy férfi olvasó válaszával - kezdte Bódis Kriszta a kötet felolvasószínházi bemutatóját. A megingathatatlan biológiai alapokon nyugvó, ám bizonyos kontextusban kétségtelenül vulgáris hatású, csontig leegyszerűsített ténymegállapítás mellé könnyen oda lehet fektetni azt a botrány-szaftban nem kevésbé megrotyogtatott közhelyet, miszerint a női test közreműködésével minden eladható. Jelen esetben irodalmi antológia is. A két, szoros összefüggést hordozó kijelentés pucér cinizmusa nyilvánvaló. A Szomjas oázis mindenesetre meglovagolni látszik e kecsegtető erőt a maga módján, valahogy úgy, hogy a végeredmény egyszerre jelentse a csábítás és a tudás gyümölcsét is.

Ahogy az almahéj árulkodik a gyümölcs húsáról, úgy leszűrhetünk néhány következtetést már abból is, ha kézbe vesszük a kacér kötetet. Rikítóan színes a borító, vérpirosra lakkozott körmű, meztelen nővel. Mégis ízlésesen szép tud maradni, mert így is többet sejtet, mint amennyit mutat. A hátul, kívül-belül futó ajánlások merészsége már nem ilyen kiegyensúlyozott. Az izgató határozottság néhol zavaros, vagy túl direkt, ezáltal veszít erejéből. A futó érintés nyomán feltűnhet a könyv testessége is, ami a huszonegyedik századi hamburgerolvasási szokások ismeretében, ami alatt nem az extra adag-dupla élvezet elve értendő, igen veszélyes tulajdonság.

Azonban ha engedünk az ínycsiklandó kísértésnek, és belevágunk a kötetbe, a több mint 550 oldalnyi nettó szöveget ("33 szerző 56 műve") négy nagyobb gerezdben kapjuk. A rendezési elv ugyan a hangzatos fejezetcímek alapján sem teljesen világos, az azonban kétségtelen, hogy az egyes részeknek megvan a maga dinamikája. Azzal együtt is, hogy egy-két mű akár ki is maradhatna, mert az olvasó nagy valószínűséggel amúgy is átlapozza. Vagy azért, mert ebben a környezetben egyszerűen értelmezhetetlen (Ágens: Testária), vagy mert a szöveg hosszúsága és érdeklődést fenntartó potenciálja nincs arányban egymással (Szemethy Orsi: Body Song). Mindenesetre az antológia igényesen szerkesztett. Már csak azért is, mivel kortárs irodalommal dolgozik, külön üdvözlendő, hogy a végére illesztett két függelék a szövegekről és szerzőikről is összegyűjt néhány vázlatos információt.

Az egész kötet úgy áll össze, mint valami négylemezes megacédé-szett, ahol mindegyik korongon nagyjából azonos az ütősebb és a kevésbé erős számok aránya, részben azért, hogy a befogadó megpihenhessen egy-egy sűrűbb, elevenebb darab után. Az egységek mintázatában egyenletes hullámzás fedezhető fel. A kötet nyitánya, Babarczy Eszter Mellblogja kezdésnek nem túl lendületes. Mint ahogy az antológia záróakkordja, Kari Györgyi Casa blanca című elbeszélése sem igazán határozott befejezés. A kettő közti intervallumban nagyjából szabályos időközönként követik egymást a dacosan nyers, a filozofálgató, az iskolásan elbeszélő, olykor az érthetetlenséggel (sikeresen) kísérletezgető, illetve az erőteljes és igazán hatásos szövegek.


A művek velejéből hamarosan felsejlik, hogy a fentebb említett marketingzabolázás talán egyfajta amazoni küldetéstudatból ered. Merthogy néhány szövegen áthatóan érződik a programosság mellékíze, ami az érintett írásokat enyhébben vagy markánsabban, de megsavanyítja. Még ha attól el is tekint az ember, hogy többnyire igencsak kikezdi a szépirodalmi zománcot is, és a forma inkább esszé vagy röpirat-foltokat visel magán (például Kiss Noémi: Rövidlátásom története, vagy Kupcsik Lidi: A vágy artikulációja). Ezeket a képzeteket bujtogatja a vallomásosság-érzet is (Mohás Lívia: Ave Corpus; vagy Kiss Judit Ágnes: Passió két és fél hangra), ami jórészt a sok egyes szám, első személyből, illetve a kérdő mondatok meglehetős gyakoriságából fakadhat. Ott pedig, ahol sikerül megmaradni az irodalom kínálta edényben, a lángpallosú vagdalkozás sokszor a velőtrázó őszinteség fényes pengéjének álcázott, erőszakolt megmondani akarásban nyilvánul meg. Íme, egy szelídebb példa.
"Nő akartam maradni mindörökre. Mindent befogadni, mindent magamba ölelni, nem kóvályogni egyik névtelen vágytól a másikig, és mégis kívül rekedni mindég. Alig teszi be a férfi a farkát a nőbe, máris egy másik nő után kutakodik, egy másik ismeretlen felé gravitál, pedig tudja, hogy ott se talál majd nyugalomra, hogy az otthont magában kell meglelnie. Ehhez viszont nővé kell változnia. A nő maga az otthon, a férfi csak egy kódorgó vándor benne, kiagyalt értelmek, külsőséges célok után kajtatva." (Forgács Zsuzsa Bruria: A merkuri sárga)

Érdemes közvetlenül itt kiemelni egy nagyobb szeletet Szécsi Magda cigány-mandaláiból. Hasonló univerzális gondolatokat fogalmaz meg, kicsit másképp. Ez a "kicsi" valami az, ami ezt az írást nyáriasan telt, dús műalkotássá teszi.
"1920-ban nagyapa fateknőben fürdött kint az udvaron. Forró augusztusi nap volt, a fecskék mégis fürtökben ültek az eresz alatt. Nagyanyám mosószappannal súrolta nagyapa hátát.
- Tudod, hogy mi boldogok vagyunk? - kérdezte nagyanyám hirtelen.
- Mi a boldogság? Hogy határok közé szorítják a cigányokat, hogy mindenről le tudjanak mondani? - morogta nagyapa.
- Akarom, hogy boldog légy! - toppantott nagyanyám, és szájon csókolta.
- Te mindig csak nyalakodnál! Hát nem fontosabb a közös cél, a közös munka…
- Neem! - sikoltotta nagyanyám, és felborította a fateknőt. - Szerelemért szerelmet akarok… Gyereket akarok! - zokogta.
Nagyapa döbbenten ült a szappanos sárban. Vargyas Böske nevetésére gondolt, amit elfelejteni nem tudott.
- Az áldozatokban erősödik meg a legtöbb érzés - sóhajtotta, és kilenc hónap múlva, egy viharos májusi éjszakán megszületett az anyám…"
(Szécsi Magda Dzsendzsi: Mandalák. 52. mandala.)
Tiszta és szép, pontos, de nem direkt. Teret hagy, levegőt az olvasónak, hogy benne érjenek össze a gondolatok. Szépirodalom, ami nem foglalkozik azzal, hogy író vagy írónő a titulus, mert az önmaga által elfogadott, és így biztonsággal kezelt hangon nem az egyes nemekhez intéz szózatot, hanem az emberi lelket szólítja meg.

A kötet leglédúsabb, legelevenebb írásai azok, amelyekből egyfajta egészséges egyensúly sugárzik. Szelíd, de erős méltóságot árasztanak (Polcz Alaine: Történetek a női testről). Önironikusak és összekacsintós-mosolygósak. Csípősek (Szabó Ildikó: Szülni vagy nem szülni), kedvesek (Radics Viktória: Mása motorra száll), lazák (tequila rapido: uzsonna és közgyönyör), viccesek és nevetni tudók. Olyan empátiával fordulnak a világ felé, ami lehetővé teszi, hogy a maguk igazát több szempontból tudják nézni - akár egyenesen férfiszemmel is (Lengyel Nagy Anna: Fehér ember a lyukban). Úgy fordulnak a női test és a nőiség felé, hogy azt önmagával és a világgal egységben látják, nem egyetlen, látványosan kidomborított témával, "bőrhibával" foglalkoznak.

Abortusz és szülés, anya-gyerek-fiú-lány viszony, betegség, mell-problémák, fiatal-kór és öregedés, megcsalás és erőszak, önértékelési és szerepgondok. A Szomjas oázis mentén akár ekképpen is lehetne folytatni a lényegre törő szexuális szentenciával indított, a női testhez kapcsolt asszociációs láncot. A paradicsom antológiájának kapujában a kerek szemű, fátyolos tekintetű Évák csípőre tett kézzel, almalével várják a sivatag útmutatástalan vákuumától kótyagos fejű vándort, ki itt belép. Érdekes ez a régi-új forma, idegen a misztérium. Kicsit fanyar, kicsit keserű, kicsit szűretlen és zavaros. Egyes kortyok jóleső frissülést engednek. Orvosságnak szánt placebo? Mindenesetre megér egy kóstolót.

Szomjas Oázis. Antológia a női testről. Jaffa Kiadó, Budapest, 2007. 589 oldal, 3490 Ft.