A társadalmilag fontos, sőt politikai szerepvállalással bíró dokumentumfilmeket tömöríti az évente megrendezésre kerülő magyarországi nemzetközi filmfesztivál, a Verzió. Idén különösen színes és bő a Verzió kínálata, 44 ország 100 dokumentumfilmjét vetítik a budapesti, pécsi és a szegedi mozik is november folyamán (a budapesti esemény november 14-19., míg a vidéki városi rendezvények november 23-25. között zajlanak). Az idei fesztivál egyik vezető témája a 2017-ben százéves orosz, illetve bolsevik forradalom, melynek ellentmondásosságáról nemcsak dokuk, hanem egy külön konferencia is szól. Persze mint mindig, ezúttal is főszerepet kaptak a nemzetközi és magyar társadalomtudatos alkotások, főiskolások friss munkái, valamint a Diák Verzió keretében a középiskolásokat vezetik be a szervezők a dokumentumfilm szépségeibe és fontosságába (részletesebb ajánlónk itt olvasható, a magyar dokukról beszámolónk második részében lesz szó bővebben).

Az 14. Verzió különleges szekciója a Háború & Béke 2.0, mely egy igen fontos és máig megoldatlan globális problémáról, a közel-keleti (és afrikai) konfliktusokról szól. Mint Mundruczó Kornél, a fesztivált megnyitó magyar rendező, a menekültválságot taglaló Jupiter holdja alkotója is kiemelte beszédében, ez a téma megkerülhetetlen ma a Nyugat számára, mivel a kormányzatok nem tudnak mit kezdeni a krízissel, a társadalom tagjai pedig félnek. „Az európai civilizáció léket kapott. Nincs kész válaszunk a női-férfi viszonyok átalakulására, nincs kész válaszunk arra, hogyan kell integrálni a migránsokat, nincs kész válaszunk az extrém politikai fordulatok megértésére. Nem kétséges, hogy mindez egyfajta erőpróba. De kétségtelenül olyan, ami által a későbbiekben gazdagodhatunk. Meglátásom szerint egy efféle vaskorban a dokumentumfilmek őszinte hitelessége egyre nagyobb létjogosultságot nyer. A személyes történetek, hiteles nézőpontok bemutatása által olyan hangokat is meghallhatunk, amelyek eleddig kívül estek a hallótávolságunkon.” – mondta Mundruczó.

Szellemváros

A Háború & Béke 2.0 szekció főszereplője így a szíriai háború, jóllehet, a kínálatban feltűnnek más, kapcsolódó konfliktusokat bemutató alkotások is (Várakozás, Ezredes mama). Azonban a filmek többsége a jelenleg is tartó, illetve ki-kiújuló háborúval foglalkozik, mely gyakorlatilag a nyugati hatalmak „új hidegháborújává” vált, hiszen Oroszország és az Egyesült Államok beavatkozott a harcokba a kormány és a felkelők oldalán. Jóllehet, mint azt a fesztivál sokkoló nyitófilmjében, a Nincs hová bújnodban és a rendkívül felkavaró, Aleppo a végsőkig című dokuban is elmondják a szereplők, már maguk sem nagyon vannak tisztában azzal, hogy ki, melyik oldalon áll, és kik a „jófiúk” és a „rosszfiúk”, mivel az egyszerű emberek mindenképp szenvednek a bombázásoktól és a fegyveres harcoktól. „Mindenki ellenünk van” – mondják az Aleppo hétköznapi hősei, a fehérsisakos mentőosztag tagjai.

A Nincs hová bújnod, az Aleppo, a Szellemváros és a Háborús műsor különböző hangvételű és perspektívájú alkotások, azonban mindegyikben közös és fontos az, hogy az ott élő megnyomorítottak nem akarják elhagyni a hazájukat, az utolsó pillanatig kitartanak. Sőt, van aki az életét is elveszíti, mert nem élt a lehetőséggel, hogy elhagyja a háborús övezetet. Szívszorító, fájdalmas és megdöbbentő történetek ezek, melyek arról tanúskodnak, hogy a felháborító magyar, kelet-európai és nyugati szélsőséges, populista propaganda állításával szemben ezeket az embereket nem Brüsszel vagy Soros György hívja be Európába, és nem önszántukból indulnak útnak a több ezer kilométeres tortúrára. Egyes nyugati embercsoportokra nézve pedig kifejezetten szégyen az, hogy a például Szellemváros bátor, ISIS-ellenes kiber-szabadságharcosai Németországban egyaránt szoronganak a Kalifátus terroristái (akik nap mint nap fenyegetik őket privát üzenetekben) és a szélsőségesek által manipulált német tömeg (akik „FCK RFG” [kb. „baszd meg, migráns”] feliratokkal vonulnak utcára) haragja miatt.

Aleppo a végsőkig

A Közel-Keleten legalább a második világháború vége, a gyarmati rendszer felbomlása és Izrael újraszervezése óta dúlnak a harcok, de az iszlám fundamentalista csoportok között már sokkal régebb óta feszülnek az ellentétek. Ráadásul mindehhez párosul a neokolonializmus miatt egy erős Nyugat-, illetve Amerika-ellenesség, mely a 9/11-es terrortámadások és George Bush agresszív külpolitikája hatására csak tovább erősödtek. Azonban a Nyugat számára 2014-15 körül láthatóvá váló menekültválságért a 2010-es évek elején kirobbant szíriai polgárháború a közvetlen felelős, mely, mint már említettük, kvázi a huszonegyedik század hidegháborújává kezd érni a nemzetközi beavatkozás eredményeként.

Az egész a 2011-es „arab tavasz”-szal, vagyis a Bashar al-Assad szíriai elnök ellen szervezett tömegtüntetésekkel kezdődött. A szíriai társadalom egy jelentős része fellázadt a szabadságjogokat megnyirbáló, önkényuralmi rendszert fenntartó, oroszbarát Assad ellen. Mint az lenni szokott a (fél)diktatórikus hatalmi berendezkedésekben, a tüntetéseket Assad erőszakos fellépéssel kívánta elfojtani, és a tömegbe lövetett. Ám a felkelést a szíriai elnök már nem tudta elfojtani, mivel több ellenállócsoport jött létre, köztük a szunnita Szabad Szíriai Hadsereg, a kurd Szíriai Demokratikus Erők (SDF) és az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ISIL vagy ISIS). Így gyorsan kialakult a káosz, és Szíria háborús övezetté vált, melyben már nemcsak az elnyomó hatalom és a felkelők, hanem a felkelőcsoportok is szemben álltak egymással. Mint ismeretes, az Iszlám Állam kikiáltotta a középkori despota rendszert idéző Kalifátust, mellyel a kurd kisebbség is harcba bocsátkozott. Majd tavaly Assad oldalán, az Iszlám Állam ellen avatkozott be a háborúba Oroszország, és a felkelő csoportokat támogatta a NATO. És bár idén márciusban az ENSZ Genfben béketárgyalásokat kezdeményezett a szemben álló felek között, a harcok továbbra is folynak a Közel-Keleten.

Nincs hová bújnod

A közel-keleti, illetve szíriai konfliktusokkal már több, közelmúltbeli film is foglalkozott úgy, mint a jihlavai dokumentumfilmes fesztiválon bemutatott Ambulance Mohamad Jabalytól, a Maskoon Liwa Yazijtól, a Peshmerga Bernard-Henr Lévytől, és ide köthető, az Afrikából csónakban érkező migránsok tragédiáját bemutató Tűz a tengeren Gianfranco Rositól.

A Verzió dokumentumfilmjeinek nagy része az iraki és szíriai háborúról szól. Közülük is kiemelkedik a Nincs hová bújnod, a fesztivál nyitófilmje, mely nem a háború sújtotta nagyvárosokat, hanem a vidéki területeket, egy kisvárost (Jalawla) mutat be főszerepben egy ápolóval, Nori Shariffal és családjával. A Nincs hová bújnod érdekessége, hogy a film rendezője, Zaradasht Ahmed nem maga követte a családot, hanem mint a klasszikus cinéma verité alkotói (Jean Rouch, Edgar Morin), odaadta a kamerát főszereplőjének. Így Zaradasht Ahmed filmjében mindvégig azt láthatjuk, ahogyan Nori a maga laikus egyszerűségével felelősségteljes módon próbálja dokumentálni a kis iraki település mindennapjait 2011-től, az amerikaiak kivonulásától kezdve, a békében reménykedve. Közben azonban az új háborús front vészesen közelít.

A Nincs hová bújnod azért nagyon erős doku, mert valóban a mindennapokat láthatjuk Nori kameráján keresztül, aki folyamatosan valós időben kommentálja a cselekményt, illetve amit éppen felvesz. Eközben persze be-betör a hétköznapokba az amerikai megszállásból itt maradt sérültek rémképe, de alapvetően egyszerű, csak az életüket élni akaró vidéki emberek jelennek meg a filmben. Ám a háború életeket tesz tönkre: egy családos pásztor egy aknatámadás miatt lesérült, ezért sokkal nehezebben tudja ellátni napi feladatait, mint azelőtt. Egy másik családapának az egyik lába veszett oda. Míg egy húszéves fiút örök életére ágyhoz szögezett egy eltévedt puskagolyó. És az a szörnyű mindebben, hogy még maga Nori sem sejti, mit hoz a jövő.

Szellemváros

Ugyanis a filmben van egy éles váltás, melyre mindenki számít, hiszen ismerjük a szomorú történetet: a polgárháború elhatalmasodását, illetve az Iszlám Állam „felszabadítóinak” érkezését. Nori mégis optimista, és kívülről szemléli a megkárosítottakat, akik a háború áldozataivá váltak. Azonban, ahogy a front egyre közeledik, úgy válik Nori és családja is egyre inkább érintetté. Vagyis direktben láthatja a Nincs hová bújnod nézője, hogy a távolinak hitt háború hogyan teszi tönkre egy egész család életét. A legmeghatóbb képek, mikor egy iraki menekülttáborból Nori visszatér lerombolt otthonába, illetve egykori munkahelyére, a kórházba. Ahol egykoron emberek életét mentette meg, ott most egy szétvert, szétlopott rom áll, melyben még rothadó holttesteket is talál, melyeket nem volt lehetőségük eltemetni az Iszlám Állam fanatikusainak érkezése miatt.

A Nincs hová bújnod tehát nem mutat véres jeleneteket, a háborútól Nori a saját családja érdekében marad olyannyira távol, amennyire csak bír. A film erőssége az, ahogyan egy külső szemlélőből fokozatosan érintett válik, és ezzel figyelmeztet minket, nyugati „külső szemlélőket” is Zaradasht Ahmed műve, hogy a távolinak hitt borzalmak testközelbe kerülhetnek. A legkeményebb filmek persze azok, amelyek a borzalmakat testközelből mutatják be. Ilyen a már említett Ambulance a gázai övezetből, de ilyen az úgynevezett fehérsisakos mentőalakulatokra koncentráló Aleppo a végsőkig is, melyet itthon már a miskolci CineFest közönsége is megtekinthetett.

Az Aleppo éppen arról szól, amit a címe ígér: a hírhedt szíriai nagyváros pusztulását mutatja be az ostrom alatt. Aleppo provinciában már 2012. óta dúltak a harcok, de a kör a nagyváros körül az elmúlt két évben kezdett el bezárulni, és mint tudjuk, a szíriai kormányerők tavaly év végén sikeresen visszaszerezték a várost, az ellenállók csupán néhány ellentámadási kísérletet hajtottak végre ezek után. Ám mint Firay Fayyad dokumentumfilmjében is látható, a harcokból a lakosság csakis vesztesként jöhetett ki, akármelyik fél győzött is.

Aleppo a végsőkig

Az Aleppo ugyan nem a Háború & Béke szekció legjobbja, de kétségtelenül ez a film kíván leginkább hatni a néző érzelmeire, ami nem mindig tesz jót a Fayyad művének. Persze az ilyesfajta dokumentumfilmeknél nem is az esztétikai, hanem a társadalmi problémák az elsődleges fontosságúak. Az Aleppóban mindenesetre Firay Fayyad nem hagyja pusztán a képeket érvényesülni, hanem egyfelől érzelmes zenével nyomatékosítja a jelenetek drámaiságát, másfelől pedig vállaltan beállított, megrendezett jeleneteket is tartalmaz, tehát kvázi játékfilm vagy inkább fikciós dokumentumfilm az Aleppo, a végsőkig. És a politikai üzenet szempontjából mindez pozitívum, hiszen egy ilyen reménytelenül elhúzódó konfliktus, mint a szíriai polgárháború esetében a halk szó már semmit sem ér, ordítani kell.

Így ha esztétikai értelemben sokszor hatásvadász és mesterkélt is Firay Fayyad műve, azért összességében valóban drámai film az Aleppo. A film a fehérsisakos mentőalakulatot követi, élen három főbb szereplővel (Khalid, Subhi és Mahmoud). Ezek a bátor férfiak az ostrom alatt tartott várost és a környező területeket járják, hogy kiszabadítsák a romok alá temetett, remélhetőleg még életben maradt civileket. Khalid és társai tehát végig a halál torkában járnak, és saját életüket kockáztatják mások megmentéséért. Egy alkalommal például élesben láthatunk egy géppuskás támadást, melynek során majdnem az operatőrt is találat éri. Így a frissesség és a jelenvalóság tényleg érezhető az Aleppón.

Emellett az ostrom mindennapjaiba is betekintést enged Firay Fayyad műve. A történet egyik főszereplője Khalid, akinek családi életéhez többször visszatér az Aleppo. És a film alkotóinak sikerült egy valódi jellemfejlődést, illetve drámai sorsot lencsevégre kapniuk Khalid történetén keresztül. A férfi szájából ugyanis a cselekmény elején még az a mondat hangzik el, hogy ő a végsőkig kitart Aleppo mellett. És látszik, hogy Khalid nemcsak a fehérsisakosok között végzi a kötelességét, de állampolgárként Assad-ellenes tüntetéseken is részt vesz, ahol Szíria függetlenségéért és szabadságáért skandálja a tüntetők szlogenjeit. Azonban mikor egyre közelebb és közelebb jön a háború, a családapa is saját bőrén érzi a halál szelét. Mint a Nincs hová bújnod Norija, úgy Khalid is a halál és a szenvedés külső szemlélőjéből fokozatosan maga is érintetté válik. Így mindent megtesz azért a férfi, hogy kijussanak az ostromgyűrűből, de sajnos már késő, a kapuk bezárultak.

Nincs hová bújnod

Az Aleppo így egyszerre egy társadalom és egy ember tragédiája is. A film szörnyű végső fordulata már ismerhető a hírekből, hiszen Khalidot 2016. augusztusában egy orosz bombatámadás érte egy mentőakció közben, melybe a családapa belehalt. Teljesen értelmetlen módon, hiszen mint láttuk, a háború ellen és a szabadságért tüntetett, ő maga pedig életeket mentett az utolsó lélegzetvételéig. A „jutalma” mégis egy bomba volt, mely elvette nemcsak az ő életét, de gyermekeitől az édesapjukat is.

Az Aleppo így minden ízében egy abszolút háborúellenes film, melyben a legérzékletesebben jelenik meg a háború és a vérontás értelmetlensége, valamint az élet kioltásának és az élet megmentésének kontrasztja. Firay Fayyad művét látva nemcsak könnyek szöknek az ember szemébe, de ökölbe is szorul a keze, és azt kérdezi magától is, hogy „miért?!”. Miért az ártatlan, életüket élni akaró civilek isszák meg a levét a vallási-politikai ideológiáktól vérszemet kapott hatalmasságok csatározásának. Szíriában pedig úgy tényleg reménytelen a helyzet, hogy a kormányerők és a felkelők egyaránt szétlövik a várost, és ellehetetlenítik a hétköznapi emberek életét, akikért elvileg harcolnak. Persze csak elvileg, mert itt már szó sincs a társadalomról vagy bármilyen magasabb rendű eszméről. A forradalom már nem szent, az erőszak pedig kontrollálhatatlan.

A Nincs hová bújnod és az Aleppo a végsőkig tehát egyaránt olyan hétköznapi hősöket mutatnak be, akik az utolsó pillanatig kitartanak szülőföldjük mellett, és harcolnak társaikért és családjukért. A menekülés számukra nem úri muri vagy légből kapott ötlet, hanem létszükséglet. Norinak (egyelőre) sikerült, Khalidnak nem. De vajon jobban járnának ezek az emberek, ha Nyugatra, Európába emigrálnának? Erre a kérdésre nemleges választ ad a Szellemváros. Az amerikai Matthew Heineman a Rakkát Csendben Lemészárolják (Raqqa Is Being Slaughtered Silently) nevű mozgalom bátor aktivistáit mutatja be. Illetve pontosabban úgy célszerű fogalmazni, hogy mint Edward Snowdent Laura Poitras rendezőnő (Citizenfour), Hamoudot, Hussamot, Mohamedet és társait is felkarolta Matthew Heineman.

Szellemváros

A főszereplő fiatal ellenállók átlagos egyetemisták voltak az Aleppóhoz hasonlóan szétrombolt Rakkában (Szíria másik nagyobb városa), ők is átélték az „arab tavaszt”, ők is reményekkel voltak tele, és szemtanúi voltak annak, hogyan élősködik a nép szabadságvágyán a középkort visszahozni vágyó, pszichopatákból álló Iszlám Állam. Ezért Hamoud és társai bátor ellenállást indítottak. Eleinte csak falfirkákkal, később rejtett kamerás videofelvételekkel, majd a közösségi média és az internet segítségével szálltak harcba a Rakkát Csendben Lemészárolják (a továbbiakban RCSL) szervezet tagjai az ISIS-szel. A csoport mottójává vált a frappáns egysoros: „a szavaink sokkal erősebbek a fegyvereiknél”.

Edward Snowden nevét nem véletlenül emlegettem, minthogy az RCSL ellenállói hasonló pozícióban vannak, mint az amerikai lehallgatási botrányt kirobbantó ex-ügynök. Hamoud, Hussam és Mohamad tényleg az életüket kockáztatták, mikor belekezdtek akcióikba még hazájukban, illetve Rakkában. Szemtanúi voltak annak, hogy az Iszlám Állam emberei miként tetszelegnek a felszabadító szerepkörében, és miként építik ki rémuralmukat a város felett. Mint a filmből is kiderül, a kalifátus pribékjei rezzenéstelen arccal lőtték fejbe vélt vagy valós ellenségeiket, vagy fenyítették meg nyilvánosan a terror uraival szembe helyezkedő egyéneket. A RCSL tehát folyamatosan életveszélyben volt, főleg azok után, hogy az ISIS elkezdett érdeklődni a modern technika iránt.

Elképesztő látni azokat a képsorokat, melyeken a „vissza a középkorba” ideológiát hirdető Iszlám Állam mégis a csúcstechnikához nyúl annak érdekében, hogy egyszerre félemlítse meg az embereket, és tegye vonzóvá a szervezetet a fiatalok számára. Egészen megdöbbentő ugyanis, hogy naiv, fejlődésben levő gyermekeket toboroz úgy ez az ördögi csoport, hogy játéknak és mókának mutatja be a mészárlást. Az egyik katonai ruhába öltözött, kb. 5 éves kisfiú például késsel vágja le egy játékmackó fejét. Pont úgy, ahogy a „felnőttek” a valóságban az elfogott nyugati és helyi újságírókét.

Aleppo a végsőkig

Emellett az is megdöbbentő, amilyen propagandafilmeket gyártanak az Iszlám Állam tagjai. Ezáltal pedig önmaguk leplezik le saját hazug ideológiájukat. Az ISIS propagandafilmjei olyanok, akár a hollywoodi akciófilmek vagy az olyan videojátékok, mint a többek között a Közel-Keleten játszódó Call of Duty-sorozat tagjai. Látványos lassítások, szubjektív kamera vagy bombasztikus vágások szerepelnek az ISIS „akciófilmjeiben”, melyeket az különít el a videojátékoktól, hogy valódi fejlövéseket láthatunk bennük. Azaz az ISIS szó szerint átesztétizálja az erőszakot, hősies és szükséges cselekvésként mutatja be a gyilkosságokat. Írhatnám, hogy az olyan náci propagandafilmeket juttathatják eszünkbe az ISIS művei, mint Az akarat diadala, de az Iszlám Állam hazugsággépezete talán még Hitler és Goebbels filmiparánál is szélsőségesebb és hazugabb. Hiszen az ISIS ténykedése valójában tényleg nem szól másról, mint a vallási szólamokkal leplezett öncélú, vágykielégítő gyilkosságról és szexuális erőszakról (mint ismeretes, a Koránra hivatkozva erőszakolják meg a leigázott területek nőnemű tagjait korra való tekintet nélkül).

Ez a féktelenség és színtiszta gonoszság sugárzik tehát a Szellemvárosban megjelenő propagandafilmekből. Így Matthew Heineman művében a RCSL-mozgalom tevékenysége még nemesebbé és még drámaibbá válik. Drámaibbá, mert a szorongás és a paranoia áthatja a csoport tagjainak életét. Hamoud és társai félelemben élnek nemcsak azért, mert az igazság terjesztőiként kénytelenek szembesülni a borzalmakkal, hanem mert az ISIS folyamatosan a nyomukban van. A csapat tagjai közül volt már, aki fogságba esett, többeket megkínoztak, és mikor Nyugatra emigráltak, akkor sem érezhették (és továbbra sem érezhetik) magukat biztonságban, mert az ISIS elmondásuk szerint Facebookon és emailben is bombázza őket fenyegető üzenetekkel. Ez pedig testileg-lelkileg felőröli az RCSL tagjait.

Persze nemcsak ez. A Szellemváros egy másik nagyon fontos problémára is rávilágít, melyet a Háború & Béke 2.0 szekció többi tagja csak érint. Ez pedig a Nyugat percepciója a Közel-Keleten dúló konfliktusokról a menekültválság tükrében. Már az a jelenet is árulkodó, melyet a film legelején látunk egy konferencia előtti fotózáson. Ezen Hamoud és társai kell, hogy a kamera elé álljanak, és az enyhén szólva is arcátlan riporternő szinte gúnyosan odaszól Hamoudnak, hogy mosolyogjon. Talán nem kell ecsetelni, hogy egy szorongásban élő, hazájából elűzött ember arcát miért nem hagyja el mosoly.

Nincs hová bújnod

Ám ennél sokkal inkább megdöbbentő és elszomorító az a jelenet, melyet a film utolsó harmadában láthatunk. Ebben a Szellemváros felfedi, hogy a „segítő kezet nyújtó Nyugat” mítosza csak félig-meddig igaz. Németországban ugyanis a menekültek ellen tüntetnek szélsőséges csoportok, és eközben velük farkasszemet néznek a szolidaritásért fellépő szíriai menekültek. Jóllehet, a probléma sokkal bonyolultabb annál, hogy vannak a hazájukból elűzött menekültek, és vannak a gonosz, befogadásra képtelen szélsőséges csoportok. Hiszen a tavaly előtti szilveszteri kölni erőszakos esemény és az azóta megtörtént európai terrorcselekmények joggal keltenek félelmet az emberekben.

Azonban a félelem és az erőszak soha véget nem érő erőszakláncolatot generálnak, és a kirívó esetek miatt kialakult nyugati paranoia visszahat a szíriai menekültekre, így az RCSL csoportra. Hamoud és társai nem érezhetik magukat biztonságban Nyugaton, de nemcsak az ISIS, hanem a feldühödött németek miatt sem. A felháborodás a terrorizmus és az erőszakoskodó bevándorlók csoportjai miatt jogos, ám a szélsőséges xenofóbia már egyáltalán nem, sőt hasonló erőszak- és gyűlölethullámot eredményez, ami miatt Hamoudéknak félelemben kell élnie Nyugaton. Pedig az RCSL és a menekültek ellen tüntető németeknek a célja alapvetően azonos: harcolni a terroristák ellen. Csak míg az RCSL harca szent és igaz, addig a szélsőséges nyugati csoportok zárt gondolkodású megközelítése kisrészt koncentrál a valós problémákra, nagyobb részt viszont morális pánikot kelt, mely többek között a szélsőjobb népszerűségét növeli.

A Szellemvárosban pedig ugyan a német társadalom idegengyűlöletét exponálja, azonban kísértetiesen emlékeztet a hazai xenofóbiára, mellyel egyébként az Iborfia című film is foglalkozik a magyar szekcióban. Pedig mint a Háború & Béke szekció filmjei bemutatják, a Közel-Keleten élő emberek ugyanolyan egyének, ugyanúgy családok tagjai, mint a nyugat-európaiak vagy akár a magyarok. A szíriai, iraki és más közel-keleti menekültek csupán élni szeretnének békében, otthonukban, saját nyelvi és kulturális közegükben. Nori a Nincs hová bújnod, Khalid az Aleppo a végsőkig vagy az Rakkát Csendben Lemészárolják mozgalom tagjai a Szellemvárosban normális, emberhez méltó életre vágynak, azért harcolnak az utolsó pillanatig Szíriáért és Irakért. Ezek az emberek nem gyűlöletet érdemelnének az önmagát civilizáltnak tartó Nyugattól, hanem támogatást és elismerést kitartásukért és hősiességükért. Azonban Európában és az Egyesült Államokban is riasztó, ahogy a jobboldali populizmus újra átveszi a hatalmat a társadalom felett, és az emberek félelmeit felhasználva fordítja az embereket a hozzájuk hasonló, pár ezer kilométerről érkezők ellen. A Verzió és más fesztiválok ezért is fontosak, hogy az ilyen filmeket eljuttassák a közönséghez. Jóllehet, sajnos ennél sokkal több csatornán kellene terjeszteni ezeket az alkotásokat, hogy a brüsszelező, sorosozó és migránsozó propagandát meg tudják semmisíteni az emberek fejében.

Nincs hová bújnod

A cikkben szereplő képek a fesztivál hivatalos weboldaláról származnak.

A Háború & Béke 2.0 szekciót az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága támogatja.

A Háború & Béke 2.0 szekció filmjei:

Nincs hová bújnod (2016) – rendező: Zaradasht Ahmed (Szíria, Svédország, Norvégia))

Aleppo a végsőkig (2016) – rendező: Firay Fayyad (Szíria, Dánia, Németország)

Háborús műsor (2016) – rendező: Andreas Dalsgaard – Obaidah Zytoon (Dánia, Szíria, Németország)

Várakozás (2016) – rendező: Emil Langballe (Dánia)

Szellemváros (2017) – rendező: Matthew Heineman (Egyesült Államok)

Ezredes mama (2017) – rendező: Dieudo Hamadi (Kongói Demokratikus Köztársaság, Franciaország)