Tudás és hit a bizonytalanság korában / Kútvölgyi-Szabó Áron: Gettier barlangja (Megnyitószöveg) / PRAE.HU

Én pedig azért nem kedveltem, mert ifjúkoromtól mind az életet, mind a tudományt addig éreztem élhetőnek, amíg a határai feszegethetőnek és kétségbe vonhatónak tűntek. Márpedig a definíció szó szerinti értelme az, hogy lehatárolás (définition, délimitation), az értelmezési határok kijelölése, míg nekem épp e határok lebontása és áthelyezése érdekelt. Kútvölgyi-Szabó Áron kiállításának középpontjában hasonló gondolat munkál, nevezetesen az, hogy talán túlzottan is szeretünk bizonyosak lenni dolgokban, túlságosan is ragaszkodunk a kényelmes határokhoz, biztonságos kerítésekhez, bevett fogalmakhoz, megszokott értékekhez. Pedig kreatív gondolat, felfedezés, kaland, megismerés nem a biztonság akolmelegében, hanem a határok közelében kezdődik, a határok kétségbevonásával és azok áthelyezésével indul el.

Az 1960–1970-es évektől a különböző tudományok sokat tettek azért, hogy a természettudományos egzaktságra alapozott gondolkodás paneljeit lebontsák, sőt, hogy kételyt és bizalmatlanságot támasszanak „a” tudománnyal szemben. Hiszen a tudományos tudás sem más, mint hiedelemrendszer, hiszen Platón nyomán a tudást igazolt igaz hitnek tartottuk. Ezt formálta a maga képére az aufklérista racionalitás is, amikor úgy fogalmazott, hogy „elhiszem, mert ésszerű”. A Theaitetosz 202c-ben olyképpen fogalmaz Platón, hogy „a megindokolt igaz vélemény a tudás”, a 208c-ben pedig a „magyarázattal párosult helyes véleményt” nevezi a tudásnak. Az „igaz” és a „helyes” kitételek arra utalnak, hogy amennyiben valaki hamisan hisz valamiben, akkor nincs tudása a dologról, vagyis a tudáshoz kapcsolódik egy igazság-feltétel. Ugyanígy megkerülhetetlen az igazolás-feltétel is, amennyiben egy vitában meg kell tudnunk védenünk álláspontunkat. Ha ez is teljesül, akkor lép életbe a harmadik, ún. T–T-feltétel, melynek lényege az, hogy a tudó személy nem egyszerűen a tudás állapotába került, hanem reflektáltan tudja azt, hogy ő tud. Tudatában van tudása tudás-voltának.

Kútvölgyi-Szabó Áron: Gettier barlangja_2017

Azonban 1963-ban egy Edmund Gettier nevű filozófus rövid, három oldalas kis cikkében arra mutatott rá egy banális példán keresztül, hogy a fenti hármas kritériumrendszer nem elég a tudás definíciójához; szükséges hozzátoldani egy negyediket, nevezetesen azt, hogy csak akkor rendelkezik egy személy tudással, ha a megfelelő bizonyíték alapján hiszi igaznak az egyébként igaz tudásigényű kijelentést. Ennek következtében áll elő az az ismeretelméleti megállapítás, hogy a formailag helyes érvelés önmagában nem vezet tudáshoz, ha téves bizonyítékokra alapozza azt a tudó személy. Kulcskérdéssé válik tehát a bizonyíték minősége, s az értelmezésnek az a mozzanata, mely hitelesnek, hihetőnek tünteti fel a bizonyítékot magát; így már valóban tudás keletkezik. Vagy nem? Vagy így is árnyékra vetődünk, mint a Platón barlanghasonlatában szereplő emberek, akik a látszatot hiszik, azaz tudják valóságnak?

2017. január 22-én, az Egyesült Államok egyik elnöki tanácsadója, Kellyanne Conway egy sajtótájékoztatón olyképpen védte meg a szándékosan hamis adatokat közlő Sean Spicert, a Fehér Ház sajtó-titkárát, hogy utóbbi ún. alternatív tényt hozott nyilvánosságra. Mielőtt valami bonyolult ismeretelméleti problémát sejdítenénk az esetben, érdemes leszögezni, hogy Spicer meghamisította a Donald Trump beiktatási ceremóniáján résztvevők számát, melyet egyébként bármelyik átlagos képességű nyolcéves gyermek meg tudna számolni. Az alternatív tény tehát, nincs mese, a csalás (falsehood) egy formája, ám annyiban mégiscsak érdekes az eset, hogy az omnipotens médiapolitika világában Gettier negyedik tudásfeltételében a megfelelő bizonyíték mellett színre lép egy nem ismeretelméleti, hanem politikai-társadalmi feltétel is: az autoritás, a hatalom, a tekintély maga.

Amíg az 1660-ban alapított jeles tudós társaság, a Royal Society a „nullius in verba” mondást választotta mottójául, melynek értelmében a tudás nem alapulhat hatalmon vagy a hatalommal szembeni alázatosságon, hanem csakis racionális tudáson, addig a Trump és egyre inkább Putyin fémjelezte globális politika alternatív tudáskritériumként gyakorlattá tette a hamisítás, a megtévesztés, a csalás fogalmát. Nem az a lényeg, hogy mi történt, nem az, hogy a nyugati bölcselet erről milyen feltételek alapján gondolkodik, hanem az a döntő, hogy ki beszél és hányszor mondja el. Az autoritás által hangoztatott és igazságként ismételgetett voltaképpeni hamisítás maga is „igazsággá” – alternatív ténnyé – válik. Az összeesküvés-elméletek már nem magányos szkeptikusok mániái, akik időt és energiát nem kímélve kutatják a Holdra szállás vagy a Kennedy-gyilkosság általuk valódinak vélt „igazságát”, hanem hatékony kormányzati eszköz. Egy idős úr fényképével és fiktív menekültek millióinak árnyékával teleplakátolt Budapest azt sugallja, hogy Magyarország valahol Platón barlangjának mélyén fekszik, ahol a gyermekkoruktól leláncoltan élő emberek a plakát látszatát hiszik, sőt tudják valóságnak.

Kútvölgyi-Szabó Áron: Gettier barlangja_2017

Az Óbudai Társaskör pincegalériájában tökéletes helyet kapó Gettier barlangja című kiállításával Kútvölgyi-Szabó Áron a tudás feltételrendszereire és eszközeire kérdez rá. Vajon a tudósok által egzakt mérésre használt eszközökkel (műszaki vonalzókkal, mérőműszerekkel) készített kutatások eredményeit hogyan képezik le az átlagember számára? Vajon egy olyan tudományosan objektívnek, semlegesnek tételezett eszköz, mint egy térkép vagy egy földgömb milyen tudást közvetít? Igaz-e, hogy ez a tudás ártatlan? Másképpen kérdezem: vajon miért Európa-központú minden kartográfiai megjelenítés? Ebben az Európa-központúságban saját földrajzi és geopolitikai reflektálatlanságunk milyen szerepet játszik? Könnyen lehet, hogy a kartográfiai torzításnak politikai okai voltak vagy vannak, hogy a megjelenítés szintjén valamely ország nagyobbnak, azaz jelentősebbnek tűnjön. Ha e tudás nem reflexív tudás, vajon teljesül-e a fentebb említett harmadik tudásfeltétel? Ha meg akarjuk határozni, hogy egy lapból kivágott alakzatnak hol a határa, akkor a vágat szélét vagy a fokozatosan erősödő-gyengülő tónusú színátmenetet határozom meg annak?

Vajon a projektor fénynyalábjai az örökké mozgásban lévő vízfelület árnyait képezik le a „barlang” falán vagy egy mikroszkóppal felnagyított és kivetített, máskülönben az emberi érzékelés számára érzékelhetetlen sejtképződés és sejtosztódás gyorsított változatát, vagyis élet és halál dialektikáját látjuk? Itt az ismeretelméleti kérdés egyben a lépték, vagyis a valóság méretarányos leképezésének problémája is egyben. A Hold felszínéről készített fotográfia, egy közönséges műanyagmatrac és egy bolti szivacs struktúrája között egy szakember nyilván különbséget tud tenni, de egy anyagszerkezet-tanban kevésbé jártas műértő nyilván érdeklődéssel vegyes borzongással gondol a közöttük lévő analógiára. Egyáltalán, egy csak térben érzékelhető gyűrt, ezért levegős struktúrának hol vannak a határai? Vajon megjeleníthető-e a fotográfia és a grafikus leképezés kétdimenziós világában az, ami három dimenzióban is zavarba ejt azzal, hogy nem tudható hol az anyag határa?

Kútvölgyi-Szabó Áron kiállításának műtárgyai vissza-visszatérő módon az anyagok és a térbeli struktúrák definíciós problémáit, az anyagok és térbeli képződmények, konstrukciók határait feszegetik: meddig terjed az anyag és hogyan határolja le annak térbelisége? Ugyanakkor kérdésfeltevése nemcsak az episztemológia „laboratóriumi” problémáira mutat rá, de arra is, hogy a steril tudományos világszemlélet olykor „elaltatja” a befogadó elemző éberségét, s ezért ideologikussá, vagyis érdekközpontúvá válik a tudás. Ennek szélsőséges, bár sajnálatos módon egyre ismertebb példáit adják az egyes kormányok által tudatosan megszervezett és bőkezűen finanszírozott összeesküvés-elméletek és félrevezető propaganda-kampányok, melyek nemcsak a Felvilágosodás által szavatolt észközpontú tudást, de a demokratikus nyilvánosságban való hitünket is lerombolják.

Ideje tehát észbe kapni, mert nem babra megy a játék.

Kútvölgyi-Szabó Áron: Gettier barlangja - 2017 (fotók: Kútvölgyi-Szabó Áron)