Megannyi nagy művésznek, nagy rendezőnek nehéz belépni a 2010-es évek mozijába. Sorra látjuk a kilencvenes évek és az ezredforduló alkotóit bukdácsolni, kifáradni a posztmodern művészfilm egysíkúsága és a mainstream látványmozi súlytalansága között. Különösen az olyan klasszikus stílusú rendezőknek adhat komoly fejtörést a múltat és jelent minden mélységétől megfosztó, mézeskalács házzá mázoló kortárs populáris filmkultúra, mint amilyen Branagh is. A brit színészóriás filmjei nem a vizuális forradalom jegyében születtek, ugyanakkor a világ több tájára elvittek valamit abból, amit a szigetország színháza, különösképpen Shakespeare jelent. Az új korszak beköszönte azonban alaposan megrendítette a színházias küllemű, klasszikus drámaiságra épülő filmjeinek létjogosultságát. Branagh-nek döntenie kellett, hogy merre tovább, és lévén, hogy mégsem bújhat ki saját bőréből, ezúttal egy sajátosan angol és talpig romantikus stílusú történet mellett tette le voksát. Aminek a címe mindenki számára ismerősen cseng, és ami a blockbusterekkel szembeni minden előzetes várakozást teljesít. Sztárparádé, modoros poénok és olykor egészen lenyűgöző látvány várják a nézőket. Csakhogy ez a művészi ars poetica két alapvető problémát is felvet. Egyrészt erre épül a kortárs filmek minimum fele, tehát egy eleve sablonos irányba mutat. Akad viszont egy sokkal súlyosabb gond is: az a világ, amelyet ez az opusz és sok másik manapság divatos, múltidéző film mutat, soha nem létezett. A húszas-harmincas években nem kifogástalan öltözködésű, irodalmi stílusban kommunikáló emberek mesés élete zajlott, finom swing zenével a háttérben. A Gyilkosság az Orient expresszen a nosztalgiázás legsötétebb oldalát mutatja: részletekig menően idealizál egy korszakot, és megpróbálja igaznak eladni ezt a kitalált világot.

A karaktereknek egy cseppnyi mélységük sincs, kizárólag a megírt szituációkat játsszák el. A dialógusokat valahogy úgy gyárthatták le, hogy az eredeti szöveget nem találták eléggé megfelelőnek a mai kor harmincas évekről kialakított ideáljának, így aztán létrehoztak egy olyan beszédstílust, olyan nyelvezetet a vásznon, amit a történelem folyamán egy ember se használt soha. A legkiáltóbb minden a nézőket ingerlő külsőség közül viszont maga a főhős. Mielőtt pálcát törnénk az alkotók fölött, el kell ismernünk, hogy Poirot karakterét pokoli nehéz ügyesen megformálni. Sokan próbálták a regények szerethetően szellemes, ám rigolyás belga nyomozóját magukra ölteni, változó sikerrel. A tökéletes alakítás egyértelműen David Suchet-é (aki hetven epizódon át forrt össze Poirot figurájával az Agatha Christie's Poirot sorozatban), ezért is volna öngyilkosság az ő szerepfelfogását másolni. Ha az 1974-es, Sidney Lumet-féle adaptációra gondolunk, amely a 2017-eshez hasonló, ám egy sokkal jobban sikerült nagyprodukció volt, Albert Finney játéka szintén kellemes emlékként élhet bennünk. De még Peter Ustinov kevéssé sikerült Poirot-alakítása is egyedi éllel bírt. Érthetetlen, hogy Branagh, aki nem kisebb színész a felsorolt nagyságoknál, miért volt képtelen bármiféle színt vagy tartalmat adni karakterének. Affektáló beszédmódja és nyájas nárcisztikussága kifejezetten idegesítő, gigantikus műanyag bajuszán pedig szinte látni, ahogy a smink részleg szakemberei felhelyezik orra alá a felvétel előtt fél perccel. 

A maníros külcsín mellett még egy divathullámot – amit jobb helyeken csak vizuális orgiának neveznek – kiszolgál a rendező. Az összhatás valamelyest még emlékeztet is Wes Anderson mesefiguráira, csakhogy ebből a filmből teljességel hiányzik az eredetiség és a kreativitás. Kiváltképp fájdalmas, hogy az egész két órát átlengi egy üres moralizáló szándék. Agatha Christie-nek nem ez az egyetlen műve, amelyben direkt módon társadalmi-erkölcsi kérdéseket vet fel (ld. A vád tanúja című színdarabot, amelyből Billy Wilder készített nagyszerű filmet). Ez a forgatókönyv azonban nem tud, de valószínűleg nem is akar felnőni a történet morális síkjához. Ha viszont nem célja az alkotóknak ebbe az irányba vinni a filmet, mindannyian csak azt kívánhatjuk, hogy ne terheljék falvédő bölcsességekkel és patetikus monológokkal a jeleneteket. Hogy a végeredmény mégis fel nem tett morális kérdésekre adott hosszú válaszokat rejt, a filmnek egyáltalán nem erénye.

Sovány vígasz, hogy a rendezés a külsőségeket tekintve professzionális, ha a képek mögött nincs semmi. A színészekre nem szólhatunk egy rossz szót sem, a műanyag karaktereket rutinból játsszák. A filmes (és nem filmes) megformálása bármilyen történetnek azonban több kell hogy legyen annál, mintsem hogy jelenetről jelenetre eljátsszák a leírtakat. Ilyen alapon bármikor összeülhetne egy alkalmi társulat, hogy felvegyen néhány snittet. Látszik, hogy Branagh-nek nincs célja, nincs mondanivalója ezzel a filmmel. Így aztán könnyen csúszik bele az érdektelenség és az átlagos szürkeség kategóriájába. Pusztán Michelle Pfeiffer vagy Judi Dench erőteljes színre lépése nem fogja élvezhetővé varázsolni a látottakat. Jóllehet, imponálóan merész húzás Johnny Deppet a film harmadánál kiírni a történetből, ennél többre nem tellett az alkotóktól. Pedig általánosan közismert regények újrajátszása aligha fog izgalmakat kiváltani a moziban. Igazán megpróbálhattak volna legalább egyet csavarni a sztorin, Branagh-ék ellenben még kísérletet sem tettek arra, hogy bármilyen különleges, egyedi vagy izgalmas dolgot felmutassanak. Jóformán csak a finálé csúcsjelenete menti meg a filmet a teljes unalomba fulladástól. Nagy kár, hogy az utolsó jelenetek semmitmondó moralizálása és kínos marketing-húzása lerombolja azt is, ami legalább kicsit kellemesebb érzésekkel bocsátaná útjára a nézőket. Az utolsó snittben ugyanis meglebegtetik egy esetleges folytatás lehetőségét: a havas téli hegyek között egy küldönc invitálja Poirot-t Egyiptomba, hiszen haláleset történt. Halál a Níluson, mondja. Itt érkezik el az a pont, amikor az ember végleg megbizonyosodik afelől, hogy a várható széria következő darabjának megtekintését nem fogja elsietni.

A Gyilkosság az Orient expresszen az a film, amiről senki nem fog kifejezetten rossz szájízzel kijönni a moziból, ugyanakkor villámgyorsan feledésbe merül majd a Christie-klasszikusok mellett. A rendező végletekig kiszolgálja a kordivatot: manír és gyönyörű Wes Anderson-os képi- és színvilág ötvöződik, aminél rosszabb egyveleget keresve se nagyon találhatnánk. Teljesen fölösleges ünnepelt színészeket felsorakoztatni, ha nincs a karaktereknek jellemük, valódi mélységük. Sikerült a kortárs mozit megörvendeztetni egy újabb nagyköltségvetésű, túlklasszicizáló, ám tökéletesen felszínes és tartalom nélküli alkotással. Így leginkább a kora hatvanas évek mára elfeledett nagyromantikus filmjeihez hasonlítható az egyébként briliáns Kenneth Branagh Poirot-adaptációja. Bőven akad pillanatnyilag jobb film is a moziban, mint a Gyilkosság az Orient expresszen.

A jelenetképek forrása: Fórum Hungary.

Gyilkosság az Orient Expresszen (Murder on the Orient Express)

Színes, amerikai krimi, 115 perc, 2017

Rendezte: Kenneth Branagh

Írta: Agatha Christie regényéből Michael Green

Szereplők: Kenneth Branagh, Penélope Cruz, Willem Dafoe, Judi Dench, Johnny Depp, Josh Gad, Leslie Odom, Jr., Michelle Pfeiffer, Daisy Ridley

Operatőr: Haris Zambarloukos

Vágó: Mick Audsley

Zeneszerző: Patrick Doyle

Producer: Kenneth Branagh, Mark Gordon, Judy Hofflund, Simon Kinberg

Bemutató: 2017. november 9.

Forgalmazó: Fórum Hungary

Korhatár: 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!