Havas pusztaság. Elmosódó horizont. Alatta egy kis kékesszürke, felette egy kis sárgásszürke. Semmi. Nagy csend, még jó, ha nem üvöltő farkasok. Ez a táj ihlette Caspar David Friedrichet, mikor a Szerzetes a tengernél (1809-10) című festményét alkotta. És ezt a hangulatot érzem én is az Unter den Linden 500 négyzetméteres kiállítótermébe lépve. A hét kortárs fotó- illetve videó alapú munka szinte kivétel nélkül felidézi az északi romantikusok tájképfestészeti hagyományait. Bár üzenetük más, mert azóta, ugye, atomfelhő és pillepalack, Will Smith az Utolsó emberben és duzzasztógát a Grand Canyonban. Aki ma szemlélődni vágyik, az nem nyugodtan feloldódik a tájban, hanem egyszerűen rácsodálkozik, hogy az még létezik.

Minimál táj, minimál szerkesztésmód. Kevés szín: kék, fehér, esetleg kékesfehér. Víz, ég, tisztaság, Mária palástja, végtelenség – hogy csak az első körben, különösebb szellemi erőfeszítés nélkül beugró lehetséges asszociációkat említsük. Az északi fény, a misztikus aurora borealis ragyogja be az északi tájat, amely a túlcivilizált Európában lassan az érintetlen táj egyetlen metaforájává válik.

Thomas Flechtner a hatalmas, szűzhóval fedett svájci hegyoldalt elképesztő precizitással síelte tele egymástól 30 cm távolságra futó párhuzamos nyomokkal. Az eredményről hosszú expozícióval készített fotót – Glasspass:(Walks#10) (2001) –, így a nyomok festőivé válnak, a hó kissé kékes az ég reflexétől. Az ég apró fehér fénypászmáját a hegycsúcson megbúvó két, még apróbb törpefenyő fekete foltja ellensúlyozza. Icipici és végtelen, apró embernyom az érintetlenségben, alig hallható lécsurrogás a csendben – ezekre az ellentétekre épül a mű. Thomas építészeknek fotózik, saját művészetében pedig leggyakrabban az ember és természeti környezete viszonyát vizsgálja.

Talán Elger Esser, német művész követi leginkább a friedrichi hagyományokat. Az Ameland Pier X. (2000) című fotó méri legszűkebben az információt a kiállított művek között, de – nem feltétlenül ezért – talán ez a legszebb is. A holland tengerparton felállított, végtelenbe futó sövény fő funkciója, hogy kiszűrje a tenger ásványianyag- és homoktartalmát, ezzel is gazdagítva a termőföldet. Télen a földet belepi a hó, az ég fáradtszürke, a többsoros kerítés apró szürke egérfogait leszámítva a képre teljes fehérség borul.

Roni Horn new yorki művész fotóinstallációja, a Pi (1997-98) külön termet kapott. Rögtön megértjük: a cím a kör kerületének és sugarának állandó viszonyára utal. De a lexikális ismeret hiányában is ösztönösen lépünk a terem közepére, mert a fotók jóval szemmagasság fölé kerültek, szeretnék, hogy nagy távolságból nézzük őket. A téma egy izlandi házaspár életének körforgása, akik két ablakukon keresztül a tenger végtelen horizontját bámulják nap mint nap, de talán még gyakrabban tévéjükön a Világítótorony című szappanopera napi folytatását. Nappalijukban kiskacsákat nevelnek, a kacsahús eladásából élnek. Ezeket a háttérinformációkat idegenvezetőmtől tudom meg, mert vizuálisan a sztoriból csak hangulatképek maradnak: kacsatojás fészekben – puha kacsatoll közelről – ablakok merednek a semmibe – pixeles főhősnő pátosszal teli tekintete ütközik a képernyő belső felületére – ugyanezen a képernyőn a világítótorony fénye pásztázza a fövenyt – kis állatocskák néznek jámboran a szemembe (idegenvezetőm elárulja: valójában kitömöttek) – és ugyanilyen jámboran az idős bácsi, idős néni. Repedezett tapéta, hullámok, emberi ráncok.

Pásztázom a fotókat, körben áll egy kislányka, nincs első, nincs utolsó. Nincs történet, csak ha akarom.

Talán a leggyönyörűbb munka Stan Douglas video- és hanginstallációja, amely a legbelső terem sötétjében vár ránk. Címe, NU•TKA• (1996), Nyugat-Kanada egy gyönyörű tájegységének neve, melyet egyszerre fedeztek fel brit és spanyol hódítók. A név diszkommunikáció eredménye, a bennszülöttek nyelvén annyit jelent: „távozz!” vagy „hagyj békén!”. Érthető módon ez volt a válaszuk, mikor a betolakodók azt tudakolták, hogy is híják a helyet, ahová tévedtek. Az elsötétített terem négy sarkából férfihangokat hallunk. Professzionális színészek olvasnak fel Nyugat-Kanada meghódítóinak naplójából.

A spanyol és a brit felfedező egymásnak homlokegyenest ellentmondó véleményét és adatait hallgatjuk, miközben Nutka gyönyörű partvidékét pásztázza a kamera. Azonban a vizuális információ is disszonáns: a kép keskeny sávokra szabdalt, a sávok minduntalan elcsúsznak egymás felett, a teljes vetítési idő alatt csak hatszor illeszkednek össze, ilyenkor a hangok is ugyanazt a szöveget mondják.

Orit Raff Palindrome című videója (2001) maradt utoljára, mely egy igluban rögzíti a művésznő akcióját. A hóborította tájban egyetlen menedék a jégtéglákból rakott kis kunyhó. Kint hóvihar, de a hőmérséklet bent sem éri el a nulla fokot. Egyetlen lehetséges életbenmaradási lehetőség az állandó mozgás, az állandó munka. Raff filcdarabokat görget egymásra a kunyhón belül, miközben a kinti hóviharban prérifarkasok üvöltenek. Filc, kojot? Kinek nem jut eszébe Beuys híres akciója az Amerika szeret engem, és én szeretem Amerikát (1974), mely alkalomból az akcionista nemezbe burkolózva napokig együtt lakott egy prérifarkassal egy neves new york-i galériában. Mint kiderül, Raff tudatosan utal Beuysra, egyfajta tiszteletadás akar lenni műve a nagy előd előtt. Sajnos azonban Raff kizárja a kojotot az igluból, és még nagyobb kár, hogy Raff mezítláb van. Állítólag azért, hogy közelebb kerüljön a természethez. És ezen a ponton felötlik bennem a műelemző árnyalt kérdése: Mi van? Mert ha fázunk, és ezért filceket görgetünk, akkor nem árt cipőt húzni. Ha egyesülök a természettel, és hagyom hogy kékre fagyjon a lábam a hóban, akkor akár a kojotot is beengedhetem az igluba, és kockáztatom, hogy esetleg megesz. De mezítláb melegedni elég nagy marhaságnak hangzik. Művészi tevékenység lehet öncélú, de ne legyen értelmetlen. Számomra az amúgy gyönyörűen fényképezett, mintegy 5 perces loopolt video egyetlen tanulsága az volt, hogy soha ne készítsünk munkát nagy előd hatása alatt.