Amikor Röszkénél elhagyjuk a magyar határt, és a zizegő kukoricaföldek után elsuhan mellettünk a palicsi víztorony, kicsit mindig összeszorul a szívem. Öröm és keserűség, megint itthon vagyok, bármit is jelentsen ez. Lokális autóbuszban utazom, szegedi svercerek között, egy vidám vénasszony a vezetőjük, odadugja a stekk Marlborót a vámosnak, és a visszaúton rám sóz két üveg Napoleon vinjakot,(1) vigyem át. Büszkén mutatom neki a szecessziós tornyot, legyint, látta ő azt már százszor. Láttam én is ezerszer, de a parkerdő mögött ott bújik a „tündéri tó” – kisebb, mint a Velencei, de nekem hatalmasabb, mint az óceán.

Vasárnap kora délután anya és én kidöcögünk villamossal a palicsi állatkertbe, ami messze földön híres a Tito marsall által adományozott egzotikus vadakról. Tízhektáros terület ez, ahol a jávai csimpánzoknak saját szigetük van, és a bejáratnál egy matuzsálem kakadupapagáj vár, aki villás farönkön ülve kárálja a déli guszárok(2) minden dalát. Anyámmal kézen fogva sétálunk a bűzlő és lomha oroszlánok, tigrisek, gepárdok ketrecei előtt – engem csak a műrom ormán gubbasztó kőszirti sas nyűgöz le. Nézem, ahogy nem mozdul, és szilánkos tekintettel szemléli az elérhetetlen prédát. Lecsapna ránk, szétmarcangolna és cafatonként benyelne, azután kiöklendezné angyaltollunk – nem maradna belőlünk más, csak egy undorító szőrgombóc. Itt a bamba víziló is, a vastag üveg mögött lapuló kígyók, a zergék és őzek szétfutnak, a kilencöves tatu ki sem dugja az odújából a pofáját. Mutti elmegy a közeli büfébe kabezont(3) venni, pár percre magamra hagy. Megbízható négyéves vagyok, rögtön átcsúszok az alacsony fémkorlát alatt, és odanyújtom a fehér gorillának a szendvicsem maradékát. Elveszi, rám pillant időtlen szemével, és mogorván a ketrec sarkába ballag vele. Kitör a hisztéria, egyszerre többen rángatnak vissza, összeszorítom a szám ijedtemben. Szidják a szüleimet, kérdezik, ki fia vagyok, a gorilla meg csak békésen rágcsál. Elmenekülünk a rezervátumból, a narancsitalt is ottfelejtjük, nincs a beígért fagyi, sem számon kérő korholás. Anya a villamoskocsiban sírással küszködik, nyeli a könnyeit, védtelenül szomorú. Nagyon veszélyesek ezek a nagy majmok – mondja, és én nem értem az aggódását. Kedves volt – gondolom –, szó nélkül elfogadta tőlem a sonkás-paradicsomos kenyeret, pedig csak a felét tudtam neki adni, ha tudná.

Elemiben a szabadstrand melletti Vértóhoz visznek ki bennünket biológiaórára. Sekély vizét vörösmoszat uralja, nádas partján virágzik a ritka fekete kökörcsin, osztrák zsálya, kövér aggófű. Cipősdobozokba gyűjtjük és otthon herbáriumba préseljük őket. Takács Zsuzsi a legügyesebb, ő még száratlan csűdfüvet is talál. Később átmegyünk a Palicsihoz, fürdeni. Verőfényes szeptember van, a homokos strand néptelen, lökdösődve szaladunk bele a langymeleg tükörbe. Megérkezik a szerb osztály is, soknyelvű zsivajt vernek vissza szemből a tanyák. Pero ismétlő, már kétszer bukott, az apja büntetésből kopaszra nyíratta. Veszélyesen csendes fiú, ha belekötnek, durván verekszik, mindenki fél tőle. Nekifut a korhadt deszkájú mólónak és hasast ugrik róla. Iszonyút sikolt, odarohannak a felnőttek, véres hab lebeg körülötte. Kievickél egyedül a sekélybe, a bal combját csonka karó szúrta át. Nem szabad kihúzni, megrettenve állunk körülötte, várjuk a mentőt. Férfiként véletlenül újra találkozom vele, szembejön a Strossmayer utcán. Későnyár van megint, rövid nadrágot visel, a lábán ujjnyi vastag, rücskös fehér forradás. Zdravo – mondom neki –, látom, te sem lettél futballsztár. Znaš, brate – feleli mosolyogva –, ideje volt. Legalább letettem a középiskolát.

Úszni nem Palicson tanultam meg. Tartottam sötétzöld vizétől, hiába csesztetett a többi srác. Sveti Martinra, a horvát halászfaluba vitt le bennünket üdülni többször is a szakszervezet. Ott tempóztam el, fulladozva a türkiz Adrián hullámzó távoli stégig, miközben mérgesen kiabált utánam a tanító néni. Hazatérve már én is bátran fogócskáztam, kiszámolóztam a tóban, de az emeletes nagymólóról csak talpast mertem ugrani. Röhögtek rajtam, azután egyszer, remegő térdekkel megpróbáltam egy nyomorúságos fejest. Mellig fúródtam bele a hideg iszapba, büdösen és vakon másztam ki a partra, minden porcikám fájt. Most senki sem röhögött. Sasszézni kell, mikor becsapódsz, ferdén fölfelé, különben kitöröd a nyakad – mondta ijedten a Dumi, akivel elengedett a nagyapám. Kedvelt engem ez az izmos nagyfiú és mindig megvédett, ha valaki bántott. A házunkban lakott özvegy anyjával, ő volt az utcai késes banda vezére. Néhány év múlva, amikor a sugárúti szerb katonatiszt-gyerekekkel való véres, bicikliláncos leszámolás után a bandát szétverték a szülők és a rendőrség, eltűnt. Hetek múlva találtak rá, a rideg novemberi fagyok idején, felakasztotta magát a kihalt strand egyik kabinjában.

Hetediktől végtelen úszások jöttek: Otterbein Öcsi barátom rábeszélt, hogy menjek vele a Spartacus Klubba. Télen Szabadka belvárosában, az egyik patinás polgárház udvarában rejtőző Fekete fürdőben, kora tavasztól késő őszig pedig a Palicsi tavon lebegő „olimpiai“ medencében edzettünk. Mindig utolsó voltam, kékült már a szám, úgy igyekeztem. Reménytelenül mutatta nekem a kraul(4) szabályos technikáját újra és újra a türelmes Ladócki mester, kínlódva kapaszkodtam a falapba, és nem vitt előre, csak csapkodott a két ügyetlen láb. Végül betettek a vízilabda csapatba, ott meg mindig alányomtak, alig vártam a szárazföldi erősítést és lazítást. A tavat viszont megszerettem, áprilisban bizsergetően szurkálta bőrömet, mikor hősiesen becsobbantam, a zöldalgák és pontyok elnézően vigyorogtak, kedden és pénteken volt igazi mulatság. Ingyen bérletet kaptunk a nyitott villamosra, nyolc kilométer, befúj a szellő, lóghatsz az ablakban, nem zavar le a kalauz, sportolók, kölykök, még tiétek a világ.

Az érettségi bankettunkat Palicson ültük, az Ábrahám vendéglőben. Remek társaság, 12 fiú és 12 lány, a 4/C természettudományi osztály. Mit kerestem közöttük, én hülye, aki kétszer is pótvizsgáztam matekból, és csak úgy tudtam befejezni, hogy Bébi néni megígértette anyámmal, olyan egyetemre enged, ahol nincs osztás és szorzás. Szuper vacsora, vidám hangulat, és rajtam váratlanul végtelen szomorúság hullámzik át: úgy érzem, örökre elvesztettem valamit, őket, magamat talán. Hajnalban becsípve, zajosan kicsődültünk a partra, bezsúfolódtunk a zenepavilonba és béna Bergendi-dalokat énekeltünk: Sajtból van a Hooold... A Kókai Cok még meg is fürdött, és utána elvitte Kanadába a Marikát. Majd Erzsivel, hites magyar feleségemmel is kirándulunk tavat nézni. A romos Bagolyvár, a Lujza-villa, amiből kaszinó lett, a Nádas étterem, ahol méregdrága a sülthal, a vandálul összetört Zsolnay kékváza, meg a szikkadt famóló, ahol napozás közben belénk köt egy részeg cigány. Zsóka nem tud úszni, Taurus gumimatracon kapaszkodik, nem érti, mire ez a lelkes szeretet, ez a mocsaras fellángolás.

Idegen városokban élek évekig, úszom a Balatonban és a Lago di Luganóban, a Dunában és a Neretvában, a La Manche-csatornában és a Fekete-tengerben, az Indiai-óceánban. Gondolatban mindig összehasonlítom őket a Paliccsal: sűrűbb-ritkább, könnyebb-nehezebb, szelídebb-veszélyesebb, de nem kedvesebb egyik sem. A hetvenes években szanálják a tavat, a kékalgák burjánzó virágzása minden élőlényt kipusztított, többszáz tonna iszapot kotortak ki a bulldózerek. Olvasom a Magyar Szóban, hogy megtalálták benne Savoyai Eugén ágyúit: miután 1697-ben Zentánál megverte a török nagyvezír hadait, a zsákmányolt fegyvereket a vízbe dobták, és elnyelte őket a posvány. Itt készíti el Kerekes Laci, a szabadkai neoavantgárd Bosch+Bosch csoport tagja a vajdasági land art(5) első fontos alkotását. Mészporral szignalista ábrákat húz a repedezett agyagra, a halmúmiák közé: képzelt koordináták alapján berajzolt jeleket, numerikus szimbólumokat, ahol maga az idea a fontos. Átrendezi a természetes teret, miközben semmit sem változtat rajta. Ott áll, villogó szemüvegében, a háttérben, és érthetetlen üzenetet sugároz felénk: „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.“(6) Egy gyógyíthatatlan művész kísérletei, akit Berlin és a Spree sodrása vár. Később valami ügyes bunyevác parasztgazda bérbeveszi a kiszárított medret és beveti kukoricával. Hurrá, nyaralunk! Van megint tengerünk, hullámzó csuhéban lubickolunk, popcorn pattog a fodrán. (7)

Mennyi emlék, mennyi távolodás. Csak nézem, hogy a Kosztolányi család milyen boldog Palicsfürdőn. Egyberészes dresszek, gyerekek labdával, bor, kalács. Áldott Monarchia, hajnali részegség a Logodi utcában, homályban imbolygó fák. És a tó, végtelen szenvedélyeinkbe merülve, szenvtelenül csillan vissza ránk.

1 vinjak: a jugó konyak
2 gusar = rabló, kalóz (szerb)
3 kabezon = üdítőital (szerb szleng)
4 kraul: férfi gyorsúszás
5 land art: tájművészet, a '60-as években kialakult nemzetközi irányzat
6 Idézet Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (Budapest, 1933) c. verséből
7 A tavat 1976-ban feltöltötték, de a pop art nem vert gyökeret vizében.