Nemrég jelent meg a Kolibri Kiadó gondozásában két gyerekeknek szóló krimi is: Fiala Borcsa Bűntény a Dunán és Lars Joachim Grimstad Eltűnt gyerekek (fordította Petrikovics Edit) című regénye. A két történetben jócskán akadnak motivikus egybecsengések, mégis, néhány alapvető jellemzőjüket tekintve másként viszonyulnak a műfajhoz. Hasonlóság például, hogy mindkét esetben egy félárva (édesanyját elvesztő) fiú a főszereplő. Peti és Finn nagyjából egyidősek, s bár egyértelmű utalással nem találkoztam a könyvekben, úgy saccolom, 11-12 évesek lehetnek. Az édesanya hiányán túl mindkét srác megérzi a barátok hiányát is, mindketten épp a regény ideje alatt lelnek végre igazi pajtásokra, közülük az egyik ráadásul lány, akit édesanyja nevel egyedül. Ugyanakkor a gyerekeknek legalább egy felnőttben csúnyán csalódniuk kell, miközben vannak olyan karakterek is, akik épp a gyerekek érdekében hajlandók változtatni viselkedésükön, vagy törnek meg valami számukra fontos fogadalmat. Ezenkívül mindkét esetben sok szó esik ételekről, és bár ez elsőre kissé meglepőnek tűnhet, de mindkét regényben fontos szerepet kap valamilyen formában egy-egy közéleti cselekményszál is. 

Fiala Borcsa regénye realistább, sokkal közelebb van a hétköznapi, valódi élethez. A leleplezésre váró bűntény is (sajnos) sokkal hétköznapibb, amelynek áldozatául eshetnek akár a regény olvasói is. Realistább még akkor is, ha amúgy van benne természetfeletti motívum: Peti képes előre megálmodni a jövőt. Ez a tulajdonsága hol gyermekien bájos módon nyilvánul meg (pl. tudja, melyik tanár rendez feleltetést, vagy hogy édesapja milyen reggelit készít neki), hol elvontabb formában ( édesapja, a magányos oroszlán folyton csak az édesanyát jelképező Esthajnalcsillagot bámulja), és végeredményben a fiú segítségére lesz a nyomozásban is.

A Bűntény a Dunán esetében a "gasztrokrimi" a hívószó. Mivel a főhős édesapja séf, édesanyja pedig cukrász volt, rendszeresen szó esik benne ételekről. Sőt, az egyik szereplő kechuppal kapcsolatos furcsa szokásai okán még az olyan kechupügyben igencsak gasztrosznob felnőtt olvasók is, mint például én, kénytelenek vagyunk kicsit nevetni önmagunkon. Nevetni amúgy is meglehetősen sokat lehet a könyvön, Fiala Borcsa eléggé bőkezűen szórja a poénbombákat (helyenként talán túl bőkezűen is, itt-ott igencsak összesűrűsödnek a jópofa nyelvi megnyilvánulások), többek között a főszereplő nevébe is elrejtett egyet, és az éttermek nevére (Három Éhes Bakfis, Mézes Manci, Széltoló Szöszi) is érdemes odafigyelni. Másrészről azonban amikor az anyát felidéző fejezetben bekezdésről bekezdésre egyre csak halmozódnak az "arany mazsolám", "mézeskalácsom", "krumplis pogácsám", "borzas kis kókuszgolyóm" típusú megszólítások, az már túl soknak hat.  

Mivel krimiről van szó, fontos, hogy az információk szépen, egyenletesen legyenek elrejtve a történetben, ugyanakkor egyáltalán ne nyomasztó mennyiségben. A regény meg is felel ennek. Nem mozgat túl sok karaktert, majdhogynem mindenkinek lesz interakciója mindenkivel. Úgy hiszem, hogy ebbe a történetbe kezdő vagy még kevésbé tapasztalt krimiolvasók is belevághatnak, meg fogják kapni a műfajtól elvárt befogadói élményt. Ráadásul, mivel az egyik szereplő folyamatosan hibásan használja a közmondásokat, a könyv végén található egy kis játék is, melyen bárki tesztelheti a műveltségét. 

Az Elveszett gyerekek kiindulópontja, hogy egy norvég taxisofőr azokra a problémákra megoldást ígérve lesz miniszterelnök, melyekről az emberek nap mint nap panaszkodtak neki fuvar közben. Például hogy ne legyenek kátyúsak az utak, vagy hogy több csipsz legyen egy zacskóban. Míg a Bűntény a Dunán esetében egy korrupt hivatalnok karaktere révén megint csak a hétköznapi valóság szűrődik be a történetbe, olyasmi, amiről – ismét kénytelen vagyok idetenni a 'sajnos' szót - a 10-14 éves gyerekek is nap mint nap hallhatnak, addig a norvég regényt olvasva már egy fokkal több és összetettebb előismeretre van szükség, hogy érthető legyen az alapszituációban rejlő poén, és természetesen a továbbiakban is, hiszen például Fahr miniszterelnöknek rá kell(ene?) jönnie, hogy a korábbi kormányok sem azért nem oldották meg mindenki problémáját, mert nem akarták, hanem mert egyszerűen nem lehet mindenki kedvére tenni. Ugyancsak szórakoztatóbb az olvasás, ha rögtön beugrik, hogy kiről mintázhatta a szerző Észak-Boresia diktátorát, aki Kim-Il Im nevű kisfiát - akit aztán egy félrehallás következtében Kimmelimnek neveznek a továbbiakban a történetben - Fahréknak ajándékozza. Finn, a főszereplő ennek nagyon örül, hiszen valódi bátyjával kifejezetten rossz a kapcsolata, ezzel a kisfiúval pedig azonnal megbarátkozik.    

Mint ebből is sejthető, ez a regény a Bűntény a Dunánhoz képest igencsak elszakad a hétköznapoktól, és mindez a cselekmény előrehaladtával egyre csak fokozódik, a krimi zsánere mellett pedig a sci-fibe is besorolhatjuk a történetet. A kinyomozandó bűntény is kifejezetten absztrakt, elméleti jellegű (melynek azért vannak, illetve lennének kézzelfogható következményei is). Mondhatjuk azt is, hogy az Elveszett gyerekek sokkal nagyobb ívű, sokkal fantáziadúsabb, mint Fiala Borcsa regénye, de ennek megvannak a hátulütői is. Egy krimi esetében nem feltétlenül szerencsés, ha néha elsiklunk bizonyos tények felett. Fiala Borcsa narrátora a nyelvi kicsapongások ellenére is igyekszik fegyelmezetten logikai egységben tartani a mondanivalóját. Lars Joachim Grimstad történetében azonban időnként mintha elfeledkeznénk Bendikről, a nagyobbik fivérről, és a miniszterelnöki sofőr, Syversen kisasszony munkabeosztása is valahogyan nem egészen logikus, racionális. Az Eltűnt gyerekek egy izgalmas történet, és a titok szinte a befejezésig titok marad, ám mivel a krimiolvasás nevű játék alapkövetelménye a feszes logikai rend (még a szándékolt gondolati csapdák, azaz a "red herringek" esetében is), bosszantóak - legalább is felnőtt olvasóként - ezek a maszatolások, fegyelmezetlenségek. A korábban említetteken túl ezért is gondolom úgy, hogy ez a regény a már gyakorlottabb, rutinosabb kis olvasók kezébe való inkább (a 10-14 év besorolás persze itt is bőven megállja a helyét).    

Hasonlóságokról és eltérésekről egyaránt esett szó ebben a cikkben, így a végére hagyok útravalóul még egy elgondolkodtató különbséget: a magyar regényben a főhős nem szeret iskolába járni, bármit megtesz, hogy lóghasson és ne kelljen találkoznia gyűlölt tanáraival. A norvég kisfiú sajnálja, ha hiányoznia kell az iskolából, és az új helyen is azonnal megkedveli osztályfőnökét.