Nem tartozik a kedves olvasóra, hogy egy súlyos veszteség és alapvető életmódváltás következtében milyen állapotba kerül a kritika szorgos gyakorlója, amikor lehetőséget kap egy jó koncert meghallgatására az egyik kedvenc zenekarától. Jó szokás szerint, egy kiváló vendégzenésszel.

Kezdődött a Szláv kaleidoszkóp, a szépen megtelt Müpában, a szokásos hangolás, karmester és vendégművész bevonulás után. Colas Breugnon - bár egyébként a kedvenc olvasmányaim közé tartozik - ugyan nem túlságosan illett körülményeim tragikus súlyához, ám némi kívülállással élvezni tudtam a zenekar és a szólista, Benjamin Schmid értelmezésében és előadásában kifejezetten szórakoztató és mulatságos zenét. 

Majd következett a Csajkovszkij-hegedűverseny, ami érzelmesebb húrokat pendített meg, és egyébként komor hangulatom ellenére nehezemre esett az érzelmi átélés. Ugyanakkor hallottam és világosan kivettem, hogy Schmid rendkívül jól játszik, gyakorlatilag minden hangja pontosan a helyén van, ahol kell.

Azt hiszem a hegedűverseny közben történt egy apró incidens: a vonón néhány szál elszakadt, és a játék egy rövid szünetében Schmid letépte a lógó szálakat. Egy olyan pillanatban tette ezt, amikor nem kellett játszania. Viszont a látványos mozdulat kinyúlt, időben hátrébb tessékelve a folytatást. Hatásszünet.

Majd folytatódott a zene, mintha semmi sem történt volna, és a kissé szokatlan esemény után egyre jobban éreztem, hogy bár remekül játszik Schmid, érzelmileg nem fog meg a játéka. A szünetben elmondtam ezt egy kollégámnak, aki rávilágított, hogy a saját hangulatom akadályoz az átélésben.

Csakhogy a szünet után, Dvořák románcában megérkezett a várva várt érzelmi átélés. Persze némi kívülállással vegyítve, ami épp elég volt ahhoz, hogy a részletekre figyeljek.

Már a műsor első félidejében megfigyeltem, hogy a zenekar és a szólista rendesen kihasznált, ám korlátozott dinamikával él. A szólista hangereje határozta meg tuttit, s amikor Schmid erősebben játszott, torzultak a hangjai.

Valószínűleg ez az a pont, ahol a zeneértők átkozódása beindul, és tudom, hogy a hangszer, amin játszik, egy Stradivarius. Csakhogy hangerőről és nem hangminőségről beszélek.

A másik kijelentésem, ami dührohamot vált majd ki belőlük, hogy túl pontosan játszott. Persze ez ízlés kérdése, és én évtizedek óta fordítok különös figyelmet a hangolási rendszerekre, így némi érzékenységet fejlesztettem ki magamban az olyan hangmagasság különbségek meghallására, amit a zeneértők - többnyire - csak éreznek, mint különlegességet a hangok megszólalásában, ám nem tudják, hogy Werckmeister III vagy Partch szösszenete volt az.

És azokat a zenészeket kedvelem, akik eltérnek, el mernek térni az egyenletes-lebegésű temperálástól, és az apró eltéréseket (alul- és felülintonálást) a frazeálás és az érzelmi kommunikáció kiemelésére használják.

Schmid technikailag és hangmagasságban is rendkívül pontosan (és némi manírral) játszotta a darabokat, amiket helyesen értelmezett és teljesen átélt, egyszerűen csak az átélését nem apró eltérésekkel, hanem alázattal, rendkívül pontos játékkal adta át. (Mintha a manír a viselkedésébe szorult volna, kiveszett a zenéjéből.)

Végül újabb Csajkovszkij-darab következett, szólista nélkül. Ekkor jöttem rá, hogy a remek szólista mellett a PFZ is örömmel lep meg.

Ha van ember, aki olvassa a PFZ-ről írott kritikáimat, az felfigyel a gyakori panaszra, hogy a műsor első fele rendkívül színvonalas és jó, míg a második felidőre a zenei ihlet lelohad. Nos, a Szláv kaleidoszkóp örömteli kivétel a sorozatból: ezúttal az utolsó darab végéig volt a zenekarnak és a karmesternek, Bogányi Tibornak mit mondani.

Talán csak én képzelem, de a műsor összeállításán túl  ebben az is közrejátszott, hogy a zenekar végül teljes dinamikával játszhatott. 

Így nyugodtan mondhatom, hogy többszörösen is kielégült lehettem az előadás során, mégis maradt bennem kielégületlenség: bár a PFZ végig a csúcson volt és a szólista is zseniális előadást hozott, valami mégis hiányzott, legalábbis belőlem, hogy érzelmileg is átéljem az egészet.

A műsoron:

Pannon Filharmonikusok

2017. szeptember 29. Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

E.ON sorozat

Szláv kaleidoszkóp

Dmitrij Boriszovics Kabalevszkij: Colas Breugnon - nyitány

Pjotr Iljics Csajkovszkij: Hegedűverseny

Abtonin Dvořák: f-moll románc

Pjotr Iljics Csajkovszkij: Francesca da Rimini

Közreműködik: Benjamin Schmid - hegedű

Vezényel: Bogányi Tibor

Dmitrij Boriszovics Kabalevszkij: Colas Breugnon - nyitány

Colas Breugnon személye Romain Rolland francia író azonos című regényéből ismert. Kabalevszkijt is a történet és a mű alapján népszerűvé vált regényhős ihlette opera írására. A 17. Századra datált, fiktív napló formájában megírt történet szerint Colas Breugnon művész, író, filozófus és egyben asztalosmester, egy szószátyár életművész, aki nem veti meg a jó borokat és örömmel tetszeleg a bolond szerepében, azonban békével szemléli az élet dolgait. Kabalevszkij 1737-ben írt operát Romain Rolland regénye alapján. A zenemű nyitánya - mely most a Pannon Filharmonikusoknak köszönhetően hangzik el - az orosz zeneszerző egyik legkitűnőbb, ellenben kevesek által ismert zenekari darabja. A nyitány komikus hangvétele, vitális stílusa remekül írja körül Breugnon humorát, élettel teli személyiségét. Kabalevszkij saját, jól ismert stílusát francia népdalokkal ötvözve írta meg az opera nyitányát, elnyerve ezzel Romain Rolland elismerését is.

Pjotr Csajkovszkij: Hegedűverseny

Allegro moderato, II. Canzonetta, Andante, III. Finale, Allegro vivacissimo

Auer Lipót a 19. század második felének és a 20. század elejének nemzetközi összehasonlításban is a kor egyik legkiemelkedőbb hegedűművésze (és karmestere, pedagógusa) volt, akinek neves zeneszerzők egész sora ajánlott műveket. Közöttük Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) is, akivel Auer még 1875-ben ismerkedett meg. A (fiatal) orosz komponista előbb az op. 76-os Melankolikus szerenádját, majd három évvel később, 1878-ban a D-dúr hegedűversenyét dedikálta a magyar hegedűsnek. Auer azonban az utóbbi darabbal egyáltalán nem volt elégedett: “… úgy éreztem, hogy nagy értékei ellenére alapos átdolgozásra szorul, mivl bizonyos helyeken nem volt hegedűszerű, és nem a vonóshangszerek játékmódja szerint íródott” - mondta, és fel is ajánlotta segítségét a csalódott zeneszerzőnek, aki inkább Adolf Brodszkijnak ajánlotta művét. A mű Auer kételyei ellenére már a Richter János vezényletével tartott 1879-es ősbemutatón is nagy sikert aratott, és azóta is a műfaj egyik legnépszerűbb, emblematikus darabjának számít. A háromtételes mű legnagyobb értéke a különböző zenei regiszterek és műfaji elemek mesteri kombinációja, benne az orosz népzene, a románcok lírai hangja találkozik az olasz dalok könnyedségével és a német zene (elsősorban Beethoven műveiből ismert) drámaiságával.

Antonin Dvořák: f-moll románc

Az átdolgozások, variációk, idézetek és reminiszcenciák a zenetörténet valamennyi időszakára jellemzőek voltak, csaknem megszámlálhatatlan azon zeneművek, illetve műrészletek száma, amelyek több változatban is léteznek, és némi idő elteltével, egy már megváltozott zenei és történelmi környezetben kerülnek újraértelmezésre. Persze az is gyakran előfordul, hogy egy zeneszerző egy saját korábbi művét használja egy új kompozíció alapjául. Így történik mindez Antonin Dvořák (1841-1904) f-moll románca esetében is, amely szinte teljesen megegyezik a szerző 1873-ban befejezett, f-moll hangnemű Ötödik vonósnégyesének Andante tételével. Egy olyan Dvořák mű része tehát, amelynek bemutatását a premierre kijelölt Bennewitz-kvartett - a mű vonósnégyes jellegének hiányára hivatkozva - “megtagadta”, és amely emiatt eredeti formájában a komponista életében már nem is került bemutatásra. Dvořák végül négy évvel később, 1877-ben készült el az immár hegedűre és nagyzenekarra írott románccal, amelyben azonnal felismerhetőek a szerző stílusjegyei. A szonátaformájú, egytételes darabban jól megfigyelhető a szerző gazdag melodikus invenciója, de a kompozíciót talán mégsem ez emeli ki a hasonló művek sorából, hanem a mesteri hangszerelés és a zenekari szólamok kidolgozottsága, amely remekül ellensúlyozza az “első hegedű” éneklő dallamát.

Pjotr Iljics Csajkovszkij: Francesca da Rimini

A férje testvérével, Paolo Malatestával bűnös viszonyt folytató Francesca da Rimini valós történelmi személyiség volt, akinek alakját a legtöbben mégis kortársa, Dante Alighieri Isteni színjátékából ismerik. Pjotr Iljics Csajkovszkijt olyannyira foglalkoztatta Francesca Danténál megismert története, hogy először operát készült írni belőle. A zeneszerző azonban végül egy szimfonikus költemény (vagy ahogy ő nevezte, zenekari fantázia) megírása mellett döntött. E műfaji megválasztással nyíltan hitet tett a programzene elfogadtatásáért küzdő, Liszt Ferenc és Richard Wagner nevével jelzett “új német iskola” stílusa mellett. Ugyanakkor saját bevallása szerint, Gustave Dore híres Dante-illusztrációinak tanulmányozását is fontosnak tartotta a minél kifejezőbb “képi” ábrázolás érdekében. A tragikus sorsú hősnőkhöz más darabjaiban - például a Hattyúk tava című balettben, vagy a Rómeó és Júlia című nyitány-fantáziájában - is vonzódó Csajkovszkij valóban “képszerű” zenét komponált, ahol a cselekmény kulcsmozzanatainak megjelenítése mellett a történet kulcsszereplőinek jellemzését, karakterük zenei eszközökkel történő megragadását is megkísérelte. Az 1876-ban elkészült kompozíció számos jelentős karmester és zenekar előadásában hangzott el a 20. században, népszerűsége csak Liszt és Richard Strauss programzenei alkotásaihoz mérhető.

Benjamin Schmid pályafutásának középpontjában olyan osztrák zeneszerzők művei állnak, mint Berg, Goldmark, Korngold, Kreisler, Mozart, Muthspiel, Schönberg és Webern. Pályája elején nemzetközi zenei megmérettetések állandó díjazottja volt, az 1992-es Flesch Versenyen ő kapta a Mozart-, a Beethoven- és a közönségdíjat is. Rendszeres fellépő partnere a világ számos szimfonikus zenekarának. Különösen szoros kapcsolatot ápol a Bécsi Filharmonikusokkal és gyakori vendége a nagy, európai, kamarazenei fesztiváloknak. Schmid sikeres dzsesszkarriert is magáénak mondhat, az Hommage à Grappelli című programját dzsesszhelyszíneken és komolyzenei koncerttermekben egyaránt rendszeresen játssza. Előadóművészi karrierje mellett Benjamin Schmid a salzburgi Mozarteum professzora, valamint mesterkurzusokat tart a Berni Főiskolán. Számos lemezfelvételt készített. Ligeti György Hegedűversenyének felvételét a Gramophone magazin a hónap lemezének választotta. A művész egy nála 250 évvel idősebb Stradivari hegedűn játszik. Az x viotti 1718 Stradivarius egy felbecsülhetetlen eszmei értékű hangszer, mely most hosszabb időre a National Bank of Austria támogatásával került a művészhez.

Bogányi Tibor 2017/2018-tól a hetedik évadát tölti a Pannon Filharmonikusok vezető karmestereként. Nemzetközi hírnevét a Turkui Szimfonikus Zenekar vezető dirigenseként alapozta meg. Tanulmányait a finn Sibelius Akadémián folytatta Jorma Panula és Leif Segerstam professzoroknál, stílusát Sir Colin Daviesnél és Jurij Simonovnál csiszolta készre. A világ számos zenekarát dirigálta már, és a nemzetközi zenei élet elitjének szólistáival dolgozott együtt. Hat éven át a finn Lappeenrantai Szimfonikusok vezetú karmestereként dolgozott. Művészi kifejezésmódját a virtuozitás jellemzi, interpretációi sokszínűek. Repertoárja rendkívül kiterjedt, otthonosan mozog mind a klasszikus szimfonikus darabok, mind az opera világában, valamint az oratóriumok, a kórusművek és a balett műfajában is. Változatos operainterpretációinak sora tudatos építkezés eredménye, a Magyar Állami Operaházban 2014-ben debütált. Mint gordonkaművész itthon és külföldön is rendszeresen koncertezik. A finn kultúra közvetítésére irányuló művészeti tevékenysége elismeréseként 2015 decemberében a finn állam a Finn Oroszlán Lovagrend I. Osztályú érdemrendjével tüntette ki. 2017-ben a karmesteri és csllóművészi tevékenységének elismeréseként a Magyar Arany Érdemkeresztet vehette át.