„Egy másik jellemző novellatípus az egyes szám első személyben elbeszélt, motivikus felépítésű novellák csoportja, ahol a narrátor hol az egész életét, hol annak egy részletét mondja el, tehát önmagát, s ez a beszéd – természetszerűleg – az önelmondáson túl az önmegértést is jelenti” – írja Kálai Sándor Tar Sándor prózájáról szóló dolgozatában az Alföld folyóiratban (51. évf. 3. szám). A mai szemináriumon ezen novellák egyike, az Apánk még élt című a fordítás tárgya. Kareem, aki Egyiptomból érkezett, azt mondja, nem okozott különösebb nehézséget a szöveg, a cím azonban ismét fogós kérdés elé állította; neki odakívánkozik a fordításban eléje az „amikor”. A csőszház fordítására végül talált kielégítő megoldást, azonban a „koloncos fehér szőr” – legalábbis arabul – megoldatlan maradt.

„Nagyon szép helyen lévő, nagyon jól szervezett és magas szakmaisággal bíró tábor ez, jó itt együtt lenni a műfordító kollégákkal” – Szirák Péter kezdi ekképpen a délutánt, aki visszatérő vendégünk, már nem először beszél a műfordítóknak a kortárs magyar prózáról, miközben próbál újat mondani azoknak is, akik a résztvevők közül már hallották őt, mondja, én pedig próbálok újat mondani róla, de bizonyos értelemben nem lehet; minden érvényes idén is, amit tavaly elmondtam róla. Azt talán eddig nem említettem, hogy milyen bársonyos hangja van.

Ami ennél sokkal fontosabb, hogy Péter tegnap is velünk volt, és rögtön a tegnaphoz kötve tudja kezdeni mondandóját. Az előző esti beszélgetésen Kun Árpád mesélte, hogy a Boldog észak írása közben a témát illetően Kemény István azt a kritikát adta, miszerint az a baj a regénnyel, hogy nem Kelet-Európáról szól. Ezzel rátapintott egy nagyon fontos tendenciára – mondja immár Szirák: a magyar írók leginkább a magyar történelemről; a félmúltról, vagy a régmúltról írnak. Olyan globális problémák, mint a népvándorlás vagy a migráció, nemigen szoktak szóba kerülni. A Boldog észak a kivétel, ami erősíti a szabályt; Kun Árpád újabb regénye, a Megint hazavárunk ugyanakkor már a Kádár-korszakról szól.

Sokrétű előadásából én most csak két szálat emelnék ki, az egyik a történelmi regényt érinti. Szirák rámutat, hogy a rendszerváltás előtt bizonyos értelemben az irodalom vette át az újságírás funkcióját; aktuálpolitikai üzenetet is kiolvashatott belőle az olvasó, éppen ettől volt érdekes a számára. Persze társadalomkritikát leginkább csak bújtatva lehetett gyakorolni, és ennek kiváló fóruma volt a történelmi regény. A rendszerváltás után bekövetkezett piaci szemlélet kínálati oldalán az írók-költők keresik azt az űrt, melyet csak az ő médiumuk, az irodalom tölthet be. Ezt egyrészt a gyerekirodalomban találják meg, másfelől talán a fentiek okán is a nemzeti tradíció gondozásában, az irodalmat mintegy nemzeti identitástermelő rendszerként fogva fel. A piaci siker ettől persze elválik – az angol nyelvű irodalom már régóta globális kérdésekről szól, hiszen a közönség is inkább globalizált: a legtöbb olvasó életét és identitását már inkább globális kérdések határozzák meg.

Ha a félmúltat azért hívjuk félmúltnak, mert annak elégtelen feldolgozása okán nem vagyunk túl rajta, vajon ilyeténképpen megszűnik-e valaha félmúltnak lenni? Vajon az a generáció, akik már a kétezres években születtek, érzékelni fogják-e még ezt? Lesz-e igényük erre a problémára, vagy egyszerűen átlépnek majd rajta, és a globális kérdések mellett már nem szorul feloldásra számukra a félmúlt félmúlt volta? Ezekről már este beszélgetünk Owennel és Melindával, Szirák előadása és az esti szerzővendégünk mondatai hatására.

Visszatérve az események lineáris rendjéhez, a másik szál, melyet Szirák Péter gondolataiból kiemelek, a folyóiratoké. Az 1990 után kialakult piaci környezet kínálati oldalán a kiadóknak a minőségi irodalom és a lektűr közötti határvonal elmosódásával nem érdemes foglalkozniuk, azzal azonban igen, hogy a kritikusok dicsérjék a könyveiket. A kritikai életet pedig – és végeredményben az irodalmit is – a Magyarországon rendkívül kiterjedt független folyóirat-kultúra tartja fenn, amelyben a politikai érdekektől és a kapitalizmus intézményrendszerétől független kritika működni tud. E a financiális szempontból persze gépen lélegeztetett jelenség következtében – hiszen ahogy a magas irodalom tekintetében a könyvkiadás, úgy a folyóiratok kiadása sem rentábilis – többrétegű ma a nyilvánosság, és a folyóiratok által maradhat fenn az a fajta magas színvonalú szakmai munka, amely tulajdonképpen luxus. Mégis a legtöbb írói pálya úgy indul, hogy a pályakezdő szerző folyóiratokhoz küldi el a szövegeit, ahol építő kritikát vagy publikációs lehetőséget kap, és a már elismert szerzők új művei is először folyóiratokban kerülnek a nyilvánosság elé.

Meglehet, hogy mindezek egy része már nem az előadásban hangzik el, hanem az azt követő beszélgetésben, melyet L. Varga Péter moderál, és amelynek témája az Alföld folyóirat, résztvevői pedig az immáron harmadik szerepében, ezúttal az Alföld főszerkesztőjeként bemutatkozó Szirák Péter és az Alföld tanulmányokat közlő Szemle rovatának szerkesztője, Fodor Péter. Magyarország második legnagyobb múltú, debreceni alapítású és azóta is Debrecenben működő irodalmi, művészeti és kritikai folyóiratát mutatták be az urak a közönségnek. Ismét Kareemra hivatkozom, aki megerősítette, hogy fontos volt ez a beszélgetés, fontos megismerniük a folyóiratokat, hiszen számukra is azok segítik az eligazodást a magyar irodalomban (főleg persze azok, melyek online elérhetőek, de az Alföld szerencsére ilyen).

A beszélgetés legérdekesebb pontja talán az volt, amikor a folyóirat által meghirdetett költőversenyek kerültek szóba. Az Alföld idei 6. számában jelent meg egy válogatás az Arany-bicentenárium alkalmából meghirdetett költőversenyre érkezett pályamunkákból, amely versenyen a feladat az volt, hogy Arany egy sorát a versbe beépítve olyan lírai szövegeket alkossanak költőink, melyekben megmutatkozik, hogyan hat Arany napjainkig. Hiszen nyilvánvalóan hat. Arany hangsúlyosan jelen van az iskolai oktatásban; a 6. osztályban az 1846-ban íródott Toldival foglalkoznak – a 12 éves gyerekek ezen tanulnak meg irodalmi magyar nyelven – mondja Fodor Péter. Továbbá jelen van az irodalomtörténészek konferenciáin is. De mi van Arannyal a 21. századi magyar költészetben? – kérdezi. A pályázat célja az volt, hogy a fiatalok mutassák meg, hogy ők milyen értelemben vagy módon viszik tovább az aranyi hagyományt, hogy láthatóvá váljon, az irodalomban mint élő hagyományban hogyan van jelen Arany János. Érdekesség, hogy 1992-ben az Alföld hasonló, de József Attilához kötődő költőversenyét megnyerő Kovács András Ferenc versében (József Attila szonettje) is hangsúlyosan megjelenik Arany; KAF a Vojtina Ars poeticájának két sorát idézi meg.

Este Vásári Melinda beszélget Potozky Lászlóval a már megjelent Éles, és az éppen megjelenés előtt álló (a nyomdából másnap érkező) Égéstermék című regényéről. Az Élest a recepció nagyon sokszor nevezi nemzedéki regénynek. Ez a megnevezés rendben van, mondja Potozky, amíg az egy címke, kitüntetés vagy titulus, melyet az olvasók adnak a regénynek, de a generációs regény nem egy műfaj. Az ezzel a címkével ellátott szövegek, filmek, egyebek egy életérzést hordoznak. Inkább egyfajta csoportmentalitás jelenik meg bennük, olyan, amellyel azok is tudnak azonosulni, akik nincsenek benne a csoportban, akik egy picit mellette vannak. Ettől lett sikeres, erre játszott rá a Hair is, a hippifilmek tipikusan ilyenek.

A két regény alkotási folyamata merőben eltért egymástól, míg az Élesben sok az önéletrajzi jellegű elem, és ennek folytán lineárisan építkezik, ott sokat kellett húzni mindabból, amit először leírt, adddig az Égéstermék egyfajta kompiláció; Potozky úgy fogalmaz, olyan módon rakta össze, mint a legót. Vagy mint egy mozaikot. Míg az Éles egy párkapcsolati történetet dolgoz fel – bár a végén az elbeszélő nyit a világ és a politikus személet felé az addigi, klausztrofób világból –, az Égéstermék erős aktuálpolitikai vetülettel bír: a középpontjában egy elégedetlen társadalom, tüntetések, majd egy eldurvuló forradalom áll.

Laci elmondja, hogy az Égéstermék helyszínét három városból, Budapestből, Bukarestből és Kijevből gyúrta össze. A személyes részeknél budapesti utcaképet látott maga előtt, a parlamenthez vezető út Bukarestből való, Kijev pedig a forradalommal érkezett a képbe. „Ez a közéleti történés volt számomra a következő érdekes téma, nagyon szorosan követtem. Megnéztem a kijevi eseményekről fellelhető összes YouTube-videót”, mondja Potozky. „De sokkal jobban akartam a mi poénjainkat használni. A kijevit csak akkor vettem át, ha az nagyon univerzális volt. Ez a diktatúra-mintázat mindenütt nagyon azonos. Mindegyik diktátor szépen felvirágoztatja a saját szülőfaluját, például. A szélsőséges portálokon megjelenő nyelvezet is nagyon egyforma; ez minimum közép-európai, de talán világjelenség. Ha egyszer diktátor leszek, biztos, hogy építek Szeredába egy bazi nagy tornyot.”

„A művészetnek van egy ilyen kötelessége, hogy reagáljon a világ eseményeire, ne csak a személy életét mutassa meg. De az fontos, hogy ha ilyet teszel, nagyon alulról, nagyon alsó perspektívából próbáld meg. Egyszerre kell szociografikus és pszichologikus legyen. Az én regényem főhőse egy nagyon egyszerű átlagember, nagyon primitív perspektívával; egy jóindulatú bunkó, aki úgy lesz politikus, ahogyan mindenki azzá lesz: a tanítónénije benne van a kormányban, és egyszer a Mikiegér [a diktátor] új rendelete miatt kell órákat a kórházfolyosón töltenie, hogy esemény utáni tablettát írasson fel.”

Melinda és a hallgatók kérdeznek arról is – talán egy kicsit Szirák előadása nyomán –, hogy miért van olyan kevés példa arra, hogy valaki ennyire kortárs dolgokról ír. Ez kortárs történelem, mondja Potozky. „Az író azt hiszi, hogy már tanulságokkal kell rendelkeznie, amikor ír, ettől lesz minden retrospektív. Mintha az impresszionizmus meg se történt volna, amikor elég volt a pillanat is. A humanizmus után ez kell legyen a következő: a jelenközpontúság. Az ember a jelenben. Már nincs szocializmus, hogy úgy kellene elbeszélni valamit, hogy a régi rómaiakkal mondjuk el, lehet a jelenről beszélni. Valahogy a kis szülőfalujukhoz ragaszkodnak ők is; mindenhol másutt kitekintőbb az irodalom.”

Azért mintha valami történne, jegyzi meg Melinda, ott van Danyi Zoltán, Orcsik Roland – lehet, hogy elindult valami? „Ki tudja” – mondja Potozky. „Lehet, hogy kinyílt a magyar irodalom csipája.”