Mint látjuk, e brit író távolkeleti nevet visel: Ishiguro japán születésű, Nagaszakiban látta meg a napvilágot, 1954-ben. Azonban saját minősítése szerint „borzalmasan” beszél japánul – ami nem is csoda, hisz alig volt öt éves, amikor az apja oceanográfusi állásajánlatot kapott Nagy-Britanniában, és rövidesen az egész család végleg áttelepült az Anglia déli részén fekvő kisvárosba, Guilfordba. Ishiguro anyanyelve az angol lett, ízig-vérig brit nevelésben részesült, és remek oktatásban. Az egyetem elvégzése után szociális munkát végzett londoni hajléktalanok között.

Fiatalkorában hamisítatlan angol hippi volt: ő is nyűtte a gitárt, mint minden brit suhanc, és mint korosztályunkban világszerte megannyian. Miután azonban zenészként (mint korosztályunkban világszerte megannyian) már a tehetségkutatók mustráin is kudarcot vallott, úgy határozott, tálentumát inkább az írásművészettel kamatoztatja.

Nem kezdte mindjárt valami kirobbanó sikerrel. Talán mert még nem találta meg a témáit. Első zsengéje, egy mindössze félórás rádiójáték, egy gyorsbüfében dolgozó fiatal párról szólt, akiket az hozott össze, hogy mind a ketten komoly szemtengelyferdülésben szenvednek – azaz, egyszerűen szólva, rettentő kancsalok. Ám ezzel szerelmük kiteljesedése idején sem óhajtják szembesíteni egymást, ez lesz az ő nagy kibeszéletlen titkuk. Viszont végül úgy határoznak, hogy az igaz szerelem ellenére sem házasodnak össze. A történetet a fiú – maga az elbeszélő – „látnoki” álma zárja: a tengerparton sétálva szembetalálkozik egy családdal, amelyben az apa kancsal, az anya kancsal, a gyerekek kancsalok, még a kutya is bandzsít. A fiú felsóhajt: „Hát jó, akkor ne házasodjunk össze.”

Ishiguro a bevallása szerint akkoriban még nem volt képes felmérni, mennyire rossz ez az írás: ifjonti magabízással beküldte a BBC rádiónak, ahol persze elutasították, de a válaszlevélben kapott pár biztató szót is. Ez lett – mint mára már az egész világ láthatja – egy nagyívű írói pálya első, soványka táptalaja: a hangjátékot elküldte Malcolm Bradburynek is, amikor a híres angol író által vezetett kreatív írás kurzusra jelentkezett a Kelet-Angliai Egyetemre.

Szinte megijesztette, hogy fölvették: ezzel hirtelen valóssá vált minden eddigi képzelődése az írói karrierről. 1979 nyarán egy vidéki kis házban, konkrétan egy drogelvonóban kért és kapott szállást, „valahol az Isten háta mögött, Cornwall környékén” – amire, mint kérelmében kifejtette, azért van szüksége, mert meg akar tanulni írni. Két novellával tért vissza az elvonultságból, ezzel az előgyakorlattal kezdte el M. Bradbury íráskurzusát.

34 évesen, 1988-ban látogatott vissza először a szülőföldjére, Japánba. Furcsamód mégis épp az addig írt két első regényének választott japán vonatkozású témát. A 27 éves korában, 1982-ben komolyabb visszhang nélkül megjelent első regénye, A dombok halvány képe fő helyszíne szülővárosa, Nagaszaki. A már kifejezetten sikeres – a nagytekintélyű brit Whitbread díjat elnyerő – 1986-os második regénye, A lebegő világ művésze már a címével is visszautal a távol-keleti szellemiségre.

A dombok halvány képe mind az új-, mind az óhazát megjeleníti: a II. világháború után regenerálódó Japánt, valamint Angliát, nagyjából a regény keletkezését megelőző időkben. A főszereplőnő az összekötő kapocs. Japánban a fenyegető gondok közt is boldog kismama életét körbefonja a keleti tradíció: a férfijogú hagyományos család, amiben előbb az apa, majd a férj parancsol. A modern Angliában mutatkozik meg az elképzelt jövő kifejlete, megtudjuk, végül a boldog élet ígérete teljesült-e be, vagy a tragédiák fenyegetése vált valósággá.

Ishiguro sajátos írói metódusa és hangja már ebben az első regényében megszólal: visszafogott hangvétel, az ember történelembe kivetett sorsa, kontrasztban a belső lelki életével, bonyolult (itt kétszálú) cselekményszövés, szűkszavú, lassan felfejtő, de nem értékelő bemutatás. Az olvasó csak annyit tudhat meg, amire maga rájön vagy ráérez az álmokból, elfojtott érzelmekből, beszélgetéstöredékekből. Valóban halvány kép ez: a papíron alig hagynak árnyéknyi nyomot a helyszínek és az alakok – de amilyen elmosódott itt minden, olyan erős az utóhatása: e regénnyel lényegében megszületett Ishiguro elbeszélő és képalkotó módszere.

Második regénye, A lebegő világ művésze egészében Japánban játszódik, ahol a II. világháború utáni újjáépítés lázában a súlyosan lerombolt városok lakói próbálják meghaladni a tényt, hogy az országuk rossz oldalon állt, hogy előretekintve feltérképezhessék a jövő lehetőségeit. A főhős, a háború hatására belső emigrációba vonuló festő épp ellenkezőleg: a múlt faggatásába temetkezik. Elzárkózva él, műveli kertjét, szeretteivel tölti az időt. Egy családi esemény, fiatalabb lánya eljegyzése hatására feltörnek lelkéből a múlt emlékei, arra kényszerítve őt, hogy újravizsgálja hajdani döntéseit, és megpróbáljon szembenézni a megmaradt kérdőjelekkel.

A nemzetközi elismertséget az 1989-ben megjelent Napok romjai hozta meg Ishiguro számára. Ez már igazi világsiker, csak Nagy-Britanniában több mint egymillió példány kelt el belőle, megnyerte vele a Booker-díjat, és csodálatos film is készült belőle Anthony Hopkins és Emma Thompson főszereplésével.

Az 1956-ban játszódó cselekmény egy valós és egyben jelképes utazás története. Az egykori főkomornyik néhány napos kirándulásával a múltjába utazik vissza, a mintegy két évtizeddel azelőtti életébe a főúri házban, és abba a csodálatos kapcsolatba a házvezetőnővel, amiről máig nem döntötte el, végzetes szerelem-e, vagy örökre csak ábránd marad.

Ez a könyv az elvesztegetett lehetőségek, a be nem teljesített szerelem, az újramérlegelés és megbánás álomszerű regénye. Főszereplője a már-már mosolyognivaló sutaság és a végzetes tehetetlenség megtestesítője. A kötelesség és udvariasság formavilágába zárt „örök szolgálattevő” szeretnivaló lélekrajza mellett hihetetlen pontos kor- és környezetrajzot ad a mű. A szöveg sajgó szépsége csak még átélhetőbbé teszi a reménytelenség e szívbemarkoló meséjét.

Ishigurót ezért a regényéért a Brit Birodalom Rendjének tiszti fokozatára jelölték, portréja ott díszelgett a miniszterelnöki rezidencia falán a Downing Street 10-ben. Ennél nagyobb brit elismerést aligha érhet el egy japán születésű művész.

Méltatói azt tartják Ishiguróról, hogy sohasem lép kétszer ugyanabba a témába. És valóban, a hosszasabb várakozás után, hat esztendő elmúltával 1995-ben megjelenő újabb regényével az író ismét csak más irányba indult: afféle klasszikus tudatfolyam-regénnyel lepte meg olvasóit, a magyarra egyelőre még le nem fordított The Unconsoled („A vigasztalan”) cíművel, ami végletesen eltérő visszhangot váltott ki: egyes kritikusai keményen támadták, míg mások „már-már mesterműnek” nevezték. Ezután két jelentős, lelkületükben rokon, tematikájukban azonban az eddigiektől is, és egymástól is megint nagyon eltérő regény írt a következő öt, majd azt követő újabb öt év alatt: az Árva korunkban című 2000-ben, a Ne engedj el 2005-ben jelent meg.

 Az Árva korunkban furcsa, irrealisztikus cselekményének kulcsa a gyökereink, családi hátterünk, felmenőink körüli homály eloszlatása. Főhőse ugyancsak rátermett a feladatra: egy sikeres londoni magánnyomozó kutat a XX. század hajnalán Sanghajban eltűnt szülei, üzletember apja és misszionárius anyja után. A ’30-as évek végén a brit-japán kapcsolatok és a sanghaji alvilág zűrzavarában készül visszatérni gyerekkora helyszínére, az időközben Japán által elfoglalt Sanghajba, azzal az erős meggyőződéssel, hogy az egész világ egyensúlya múlhat azon, ha nem bukkan a nyomukra.

A Ne engedj el nem kevésbé misztikus történet, egy kicsit pszicho-scifi, egy kicsit falanszter-sztori, felkavaró, már csaknem Orwellt idéző cselekménnyel. Egy iskolányi kiválasztott fiatalt a világtól elzárva kényeztetnek, nevelnek, mondjuk ki: „luxustenyésztenek” egy számukra nem egészen átlátható misszióra – végsősoron emberáldozatra a társadalomért. A főhősnő és társai, a fiatal felnőttként múltjukat együtt megidéző egykori iskolatársak lassan megértik a hajdani, sok zavarral és érthetetlen ellentmondással terhelt kiváltságos helyzet mögötti rettenetes okot. A múlt tetemrehívása végül elvezeti őket a szembenézésig azzal, minek a részesei is voltak igazában gyermekkorukban, és mit jelent ez a felnőtt életükre nézve.

Ishiguro ebben a regényében már gyakorlott, könnyű kézzel használja az összetéveszthetetlenül rá jellemző eszköztárat: megrendítően drámai történetmag, érzelmi mélység, megtévesztő egyszerűség, a lassan kibomló kép a csalóka látszattól a teljes feltárásig.

Egy évtizedes hallgatás előzte meg legutóbbi regénye, Az eltemetett óriás 2015-ös megjelenését. E hosszú csöndben végül jelentős mű született, az emlékezés és felejtés könyve, életbevágóan lényeges kérdésekkel és tanulságokkal történelmi amnéziában szenvedő korunk számára. Ishiguro a mesét a maga teremtette, nevezzük úgy, valami sajátos „neogót” nyelven mondja el – az Erurópa Könyvkiadó most leköszönő igazgatója, M. Nagy Miklós felkérésére, mint a regény műfordítója én részesültem abban a szerencsében, hogy a magyarban ezt a csodálatos, nemlétező grammatikai szövetet újraalkothassam.

A fő kérdés itt az, miért vágyunk feledni, és miért kell mégis emlékezni. Ennek a cselekményalapja is egy valós, egyben jelképes utazás. Szimbolikus történet ez a felejtés elleni harcról, amiben az emlékezet visszanyeréséig sorra át kell élni a próbákat: szerelem és barátság próbáit, a kulcsszerű sorskérdésekre adható direkt helyzeti választ: helytállás vagy elbukás, hűség vagy árulás? És a legégetőbb: a hatalom pártolása vagy szembefordulás, akár az egzisztencia elvesztése árán is? És az életbevágó: feltámasszuk-e az eltemetett óriást – újra háború legyen, vagy maradjon a nagy áron kiküzdött béke?

Az idő és a helyszín is szimbolikus: az Arthur király halála utáni Britannia, az Arthur-mondakör elképzelt utolsó fejezete elég tágas jelképiséggel bír ahhoz, hogy elférjenek benne a korunkat újra égetően érintő emberiségnyi dilemmák. Ishiguro esetében bizonyára a ’70-es évekbeli rocker-ifjúsága nagy historikus mítoszai is adhatták a konkrét tematikát, amiből kiépítette ezt a fiktív poszt-arthuriánus kort, melyben a britonok és szászok közt még fennáll a törékeny béke, de már utolsó pillanatait éli. A fő figurák (hajdani magas rangú udvari ember és asszonya, arthuri lovag, szász harcos és apródja) együtt, ki-ki a maga okaival és céljaival, alakítják ki a cselekményt, amelynek végkifejletében végre újra tisztán láthatóvá lesz múlt és jövő.

A tájak és enteriőrök e könyvben is a csodás japán animációs filmek festményszerű háttereire emlékeztetnek, a történet lassú kibontása és végig fenntartott izgalma akár a számítógépes kalandjátékok világát is felidézheti az olvasóban. Ishiguro mesterfokon fűzi össze a legnemesebb lírai egyszerűséggel elbeszélt történet szálait: itt sem történik semmi véletlenül épp ott és épp akkor, ám ebben a kristálytiszta szerkezetben mégis minden mozzanat mindvégig, a regény legutolsó mondatáig megőrzi a maga titkos jelentőségét.

Ezt a mára már teljes érettségében pompázó írói pályát jutalmazta, és méltán, a svéd bizottság a 2017-es irodalmi Nobel-díjjal. A hírre mélyen meghatódó Kazuo Ishiguro hőseihez méltó visszafogottsággal, őseihez méltó hálával és alázattal fogadta az elismerést.

Az író magánemberként kiegyensúlyozott családi életet él, meglehetősen visszavonultan. Felesége, Lorna korábban szociális munkás volt. Egy leányuk van, Naomi, aki most 25 éves.

Ishiguro negyvennél is több nyelvre lefordított műveit számtalan irodalmi díjjal jutalmazták. Regényeit magyarul az Európa Könyvkiadó jelenteti meg. Elsősorban regényíróként és novellistaként jegyzik, de film- és tévés forgatókönyveket is írt, sőt a jazzénekeső Stacey Kent számára írt dalszövegek szerzőjeként is számon tartják. Innen eredhet a 2017-es irodalmi Nobel-díj hírére a Facebookon felröppenő, Dylanre utaló, Wéber Kristóf kortárs magyar komponistától származó bon mot: „Áh, már megint egy dalszerző!”