A stúdiószínház hangulata, a színpadon elhelyezett zongora, a függönyökkel elválasztott rejtélyes helyek és a természet megjelenítése harmóniában vannak egymással, a színpadkép tökéletes kompozíció, így gondolatban könnyű megérkezni. A 19. századhoz igazodó a jelmezekkel sincs gond, a színésznők megjelenése tökéletesen korhű. Az előadás legnagyobb erőssége pedig az, hogy a művészek csodásan játszanak a hangokkal, egyrészt a hangszálakon – és ezzel együtt természetesen az énekeken keresztül is –, másrészt pedig a zongora húrjai által kínált lehetőségeket is jól kihasználják a feszült pillanatok megteremtéséhez. Szakács Hajnalka és Varga Klári zenei betétekben nyújtott énekteljesítménye kifogástalan!

Maga a darab George Sand életébe enged bepillantást, pontosabban annak néhány – a rendező által fontosnak ítélt – részletébe. A születés pillanatától láthatjuk életének alakulását, azonban a gyermekkor indokolatlanul nagy figyelmet kapott a rendezés során, s csupán keveset ismerhetünk meg abból a bátor nőből, aki ő valójában volt, aki a 19. század elején uralkodó nézetekkel szembeállva megpróbált kitörni a kalitkából, amelybe a társadalom kényszerítette. A hangsúlyok eltolásával azonban értelmezhetetlenné válnak azok a patetikus monológok, amelyek az előadás vége felé közeledve valami fajta zaklatottságra és a szabadság-, valamint a kitörésvágyra utalnak. Sand egész életében küzdött a mesterségesen létrehozott, nőket korlátozó határok ellen, s mivel életének nem láthatjuk egy szépen kirajzolódó ívét, nem ismerjük meg pontosan azt a feszültséget, ami a kor szelleme és Sand eszméinek összeütközésében rejlik. Így a felfokozott hangvételű események sokszor az előadás végét jelzik (tévesen), ezek a megoldások pedig a figyelmet megtörve zökkentenek ki, késztetnek újabb keresésre fogódzók nélkül. Talán éppen ez lehetett az oka, hogy a valós befejezés már senkinek nem volt egyértelmű, így a játékot megköszönve a nézők tapsa kínosan sokáig váratott magára.

Az olykor modorossá váló játék és a nézők közelségét figyelmen kívül hagyó, erőltetett és oda nem illő mimika és grimaszok annál több kivetni valót hagynak maguk után. Amikor a közönség a kényszeres arcrángásokra kénytelen figyelni, hogy megfejtse, mi végett is az erőlködés, az előadásban történő elmélyülés helyett, akkor egyértelművé válik, hogy a választott tér és a színészi munka nem illik össze.

A koreográfiák és a zenei betétek játéka azonban remekül összhangban vannak egymással, a szöveggel és a színésznőkkel is. Az előadás során egyértelműen pozitívumként könyvelhető el, hogy egy rövid énekes betét során Varga Klári a közönséggel is kontaktusba próbál lépni, s énekét a nézők soraiból kiválasztott két férfinak szegezi, már-már zavarba ejtően. Ez a pikantéria az előadás előnyére válik. A produkció kis tere akár több nézői kontaktust is elbírt volna, s ha már az említett zenei megszólítás néhány perc erejéig beépíthetővé vált az előadásba, indokolt lett volna a kontaktusteremtés későbbi ismétlése. Ez azonban elmaradt, és nem is vált egyértelművé, mi célt szolgált a provokáció.

Nehézzé teszi a produkció értelmezését, hogy nagyon éles váltások vonulnak benne végig. Egyik pillanatban még a csordultig telt boldogságban úszik az adott jelenet, a következő pillanatban már sötét komorságba borul minden. Ezt pedig sem a zene, sem a szöveg, sem a színészi játék nem követi, amibe nézőként könnyen bele lehet gabalyodni, s nem lehet eldönteni, komédiára vagy tragédiára váltottunk-e jegyet. A színházból kilépve pedig arcon csap a valóság, a nőket érintő kérdésekkel kapcsolatban nem léptünk előrébb, de egy kevésbé jól kidolgozott színdarabbal ismét gyarapodtunk.

A fiatalok évadaként meghirdetett új színházi év nyitóelőadása igényel még némi finomítást és apróbb javításokat. Habár a fiatalos lendület, az újítás szándéka mindig helyén való egy színházban, azért érdemes figyelni arra, hogy a bátor és lelkes fiatalok mögött álljon egy szakmailag kellően korrigáló és óvó szem is. A pólusok közelítése, a közös gondolkodás és munka pedig remélhetőleg meghozza majd a gyümölcsét.

Ha álom az élet (George Sand nyomán)

Rendező: Adélaïde Pralon

Játsszák:
Szakács Hajnalka
Varga Klári

Az előadás George Sand szövegeinek felhasználásával készült.

Színpadi adaptáció: Adélaïde Pralon

Fordító-tolmács: Miklós Eszter

Dramaturg: Adorján Beáta

Díszlettervező: Mathieu Lorry-Dupuy

Jelmeztervező: Mészáros Zsófia

Zeneszerző: Márkos Albert

Zenei tanácsadó: Sophie Agnel

A zenei felvétel közreműködői: Márkos Albert (cselló), Áchim Tibor (klarinét)

Korrepetitor: Dargó Gergely

Bemutató időpontja: 2017. szeptember 29.

Debrecen, Csokonai Nemzeti Színház

A fotókat Máthé András készítette.