Kovács Zsolt színész maga nyit ajtót az újságíróknak a filmbéli Merthner család otthonául szolgáló lakásban a sajtótájékoztatónak álcázott lakásszínházi előadás nyitányaként. Minden jel szerint a Rossz versek is éppolyan kézzelfoghatóan valóságos és minden ízében önazonos lesz, mint az a díszletként használt belvárosi lakás, amelyben a készülő film néhány jelenetét a színház társművészeti eszközeivel az alkotók felvillantották. A VAN-nal a köztudatba robbant Reisz Gábor a figyelemre méltó sikerrel induló rendezők nem könnyű helyzetében van, első munkájával roppant magasra helyezte a lécet, mindenki azt lesi, meg fogja-e ugrani, hű tud-e maradni önmagához. Különösen izgalmas kérdés ez most, amikor nyilvánvalóvá vált: Reisz következő filmje is a megkezdett úton halad, éppen csak még személyesebb hangot keres a mondanivalója interpretálásához most, hogy a rendező deklaráltan a saját „így jöttem” filmjét készíti. Mindehhez pedig a saját bevallása szerint máskülönben pocsék színészi képességekkel bíró Reisz a rendezés mellett a főhős Merthner Tamás szerepét is magára vállalta. Színészi ambíciók ide vagy oda, ez a karakter belőle táplálkozik, a Rossz versek pedig nem mondható el másképp a személyes hang és a hitelesség csorbulása nélkül.

Merthnerék kisebbik fia, Tamás harminchárom éves, és komoly magánéleti válságot él át, amikor Párizsban tanuló barátnője, Anna szakít vele. Tamás hazaköltözik Budapestre, és nekiáll visszafejteni a saját múltját, hogy választ kapjon az élet kínzó kérdéseire.

A fiktív történet hús-vér valódiságát az önéletrajzi elemek szavatolják, amelyek megfelelő arányérzékkel használva nem csupán nagyfokú hitelességet képesek kölcsönözni az alapanyagnak, hanem az egész alkotás sava-borsát jelenthetik. Népszerű téma ma az Y-generációról problémaérzékeny látleletet készíteni, Reisz ráadásul egyszer már sikerrel nekifutott mindennek, mégis, a sajtónapon bemutatott jelenetek alapján úgy tűnik, a rendezőnek több érvényes mondanivalója van a témával kapcsolatban, mint bárkinek a kortárs filmes szcénában, így joggal bízhatunk benne, hogy jut elegendő muníció két filmre is. Már a VAN-nál láttuk, hogy a rendező vizuális gondolkodásmódja is figyelemre méltó, páratlanná a filmet viszont az a forgatókönyv tette, amelyben irodalmi sűrűségű és erejű mondatok villantottak fel önmagukon messze túlmutató problémákat. A Rossz versek ugyancsak modernkori szállóigék aranybányájának ígérkezik, tömény és frappáns anyaggal. E rengeteg érvényes mondanivaló titka pedig alighanem abban a kíméletlen kritikában és éleslátó önboncolásban keresendő, amellyel a szerző önmaga és környezete iránt viseltetik.

A Rossz versek ugyanakkor számos tekintetben túlmutat az elődjén, ahogyan egy már bizonyított filmalkotó soron következő munkájához illik. A nagyobb léptékű alkotás lehetőségét egy francia ösztöndíj, a Cannes-i Filmfesztivál rezidensprogramjában való részvétel, valamint a Filmalap támogatása garantálja. A hosszas előkészítési fázist egy intenzív, ötvenöt napos forgatási periódus követte, melynek során százhúsz helyszínen dolgoztak Budapesttől a Balatonon át Párizsig. A helyszínek egytől egyig valódi, a stúdiók mesterséges világától mentes terek, a nagyobb technikai apparátus pedig lehetővé tette a különböző képi stílusokkal történő játékot – ilyen módon készültek felvételek 35-ös, 16-os és 8 mm-es filmre, VHS-sel, DV-vel, sőt bizonyos esetekben iPhone-nal is. A film 2018 őszén kerül a mozikba, hogy a sajtóanyagban olvasható módon „egy rendkívül szubjektív képet adjon Magyarország jelenéről”. Csak győzzük kivárni, hogy ihletett alkotások igazítsanak el bennünket a saját valóságunkban.

Fotó: Bach Máté