Az út számít, nem a megérkezés – ez volt a mottója például a Szelíd motorosok című filmnek, és ez lehet a hívószava Simonyi Balázs Ultra című dokumentumfilmjének is. A rendkívül inspiráló kreatív dokut, sőt sportdrámát a magyar nézők már láthatták áprilisi tévépremierjekor az HBO-n, és szeptember 10-én a miskolci Jameson CineFesten, szeptember 21-től viszont végre a mozikban is megtekinthető. Az Ultráról kritikánkban értekeztünk, most pedig a mozibemutató kapcsán megkérdeztük Simonyi Balázst a történet főszereplőjéről, a brutális Spartathlonról, a testi-lelki felkészülés hogyanjairól, saját sportélményeiről és persze magukról a „túlélőkről”, a verseny résztvevőiről.

PRAE.HU: Film, színészet, sport – nagyon sok területen tevékenykedsz. Mikor és hogyan jött a képbe a futás?

Pont azért jött a képbe a futás, mert túl sok munkám volt, és nem éreztem azt, hogy ezekkel valahova eljutnék. A színészetet és a szinkront már csak takaréklángon csinálom, a Momentán Társulattól 5 éve eljöttem, a szinkronban csak A Simpson család maradt. Volt egy évtized, amikor komolyan fotóztam, állami ösztöndíjak, kiállítások, sajtófotódíjak, de úgy éreztem, nincs igazi hatása, mert kevesekhez jut el, és már mindenki fotózik. A film maradandóbb, nagyobb hatású dolog. Gyerekkorom óta zenélek, a fotós éveimmel párhuzamosan volt egy zenekaros dekádom is. Viszonylag sikeres és tevékeny voltam, és mindig azt csináltam, amit szerettem, mégis eljött egy pont, amikor valakinek fenékbe kellett volna rúgnia, de ez elmaradt. Így egyre szomorúbb és szomorúbb lettem, a depresszióig is eljutottam. Orvoshoz nem jártam. Alkoholhoz és drogokhoz nem akartam folyamodni. Akkoriban nem volt akkora hype-ja a futásnak, mint ma, de mivel pár haverom futott, végül úgy döntöttem, belekóstolok. Gyerekkorban többet mozgunk, ösztönösen futunk, de például tesiórán a büntetőkörök elveszik az ember kedvét a sporttól. Aztán egyre többet kell tanulni, jön az egyetem, a munka, párkapcsolat, a lábszagú élet stb. Aztán elmúlik 1-2 évtized, és érdekes módon sokan hirtelen újra elkezdenek futni. Ők nem feltétlenül depressziósak, hanem valamilyen hiány vagy probléma van az életükben. Nekem is valami tápszert kellett találnom, hogy orvosoljam a magamét. Az első alkalom katartikus érzés volt, még sírva is fakadtam.

PRAE.HU: Az Ultra a Spartathlonról szól, mely egy Athénből Spártába fontos hírt vivő futónak állít emléket. Mondhatjuk azt, hogy a történelemmel is versenyt fut a huszonegyedik század kissé elkényelmesedett embere?

Én inkább azt mondanám, hogy a futók újrajátszák ezt a történelmi eseményt. Itt Magyarországon sokan szeretnek még militáns szemléletet is adni a dolognak, hiszen a futár egyúttal katona is volt, és így a nyomdokaiban járva mi is katonák vagyunk, megküzdünk az út viszontagságaival, megharcolunk a démonokkal, és Leónidasz király szobránál szimbolikusan mi is átadjuk az üzenetet. És hogy még messzebbre merészkedjek az értelmezésben, ez az egész Spartathlon olyan, mint egy színpad, melyen mindenki átélheti gyakorlatilag a saját halálát és újjászületését. A hosszú futás során sokszor agóniában vergődhetsz, és megtapasztalhatsz olyan dolgokat, amiket az életben maximum végstádiumban tapasztalnál meg. Itt tulajdonképpen meg tudod kóstolni a tiltott gyümölcsöt.

PRAE.HU: Majdnem 250 km-t kell futni egy Spartathlonon. Ki alkalmas erre?

Van egy kritériumrendszer, mielőtt kvalifikálni lehet a versenyre. Akik ide jönnek, azok nyilván tapasztalt futók, így például 100 km-es, 100 mérföldes vagy 200 km feletti versenyen kell részt venniük legalább a Spartathlont megelőző két éven belül. Ez arra elég, hogy bekerülj a lottóba. Ha kisorsolnak, akkor bent vagy. Ha a kritériumnál 20%-kal jobban tudtál teljesíteni, például a 100-at 8 óra alatt futottad le 10 óra 30 helyett, akkor automatikusan bent vagy. Egyébként kvalifikáló versenynek minősül az UltraBalaton is. A helyek száma 400.

PRAE.HU: Milyen versenyeken vettél részt eddig?

4 UltraBalatont, több tucat maratont, terepultrákat futottam, és szeptember végén megyek vissza ötödjére a Spartathlonra. A filmben ugye a 2015-ös verseny szerepel, de én az elmúlt négy évben zsinórban lefutottam a távot. De nekem se fix az indulásom, ha nincs meg a fix kvalifikációs szintem. Nem tartom magam profinak, nem is vagyok az, ez számomra csak hobbi. Csak hát én komolyan, szenvedéllyel űzöm a hobbimat. De semmiképp sem vagyok elit versenyző. Amúgy nincs a dologban semmi trükk, beleraktam az aprómunkát, alázattal kell viszonyulni ehhez, és fokozatosan, tudatosan haladni. Én például egyáltalán nem edzek ultratávokra, a versenyek az edzések. A félmaraton és a maraton érdekel, én azokra készülök egész évben, mert nagyon szeretek gyorsan futni. Keveset, rövideket futok, főleg pályán edzek, közte regeneráló kocogásokat végzek. De ahhoz sem időm, sem kedvem nincs, hogy edzés gyanánt 4-5 órákat loholjak. Ismerek olyanokat, aki ezt megteszik, Ők persze kicsit jobban is teljesítenek nálam.

PRAE.HU: Egy ilyen Spartathlonon mit jelent a jobb teljesítmény?

Én azt vallom, hogy ezek az ultraversenyek, amik nekem nem is versenyek, hanem kalandok magammal, nagyon kis mértékben a fizikai felkészültségről szólnak. Kell persze egy korábban megszerzett és folyamatosan épített állóképesség és erőnlét, ám saját tapasztalat alapján mondom, hogy olyan ember is le tudja futni, aki csak rövidtávon edz, mert minden fejben dől el. Mert van olyan ember, aki kurva sokat edz, és kiesik. Mentálisan kell tehát leginkább ott lenni ezeknél az ultrafutásoknál. Fel kell tenni a kérdést, hogy a test vagy az agy irányít. Ha én meg tudom győzni a testemet és persze magamat, a legszarabb körülmények között is tovább tudok menni. Ám ha bekerülök egy negatív spirálba, mert valami ad hoc nehézség merült fel, és azt mantrázom, hogy „áh, úgy sem tudom megcsinálni”, akkor nem is fog sikerülni. Becsúszhat persze egy komolyabb sérülés, és óhatatlanul lesznek holtpontok, mert a tested már azért 50-60 km után legszívesebben megállna, hiszen sokkal kellemesebb ülni vagy feküdni, mint kínozni magad a futással. Ám ha már elmegyek ilyen messzire, ott vagyok, és futok, akkor bennem van, hogy ezt akarom, megcsinálnom. Amúgyis azért megyek olyan messzire, hogy magamban is mélyre és messzire jussak.

PRAE.HU: Az Ultrában vannak szereplők, akik feladják szinte a cél előtt. Mi meríthet le egy embert olyan szinten mentálisan, hogy éppen az utolsó kilométereken adja fel?

Az alvásmegnvonás, a fáradtság és a tartós diszkomfort kombinációja egy negatív lelki attitűddel párosulva feladáshoz vezethet. Volt már olyan verseny, hogy semmit nem aludtam, de mostanában leülök aludni pár percre, ha elfáradok. A szervezetnek egy 10 perces alvás, egy újraindítás is fontos lehet. Tavaly már annyira fáradt voltam, hogy 10-15 perceket aludtam három helyen is. Matek az egész, ki kell kalkulálni, belefér-e, fel tudsz-e kelni belőle. Illetve ehhez is agy és tapasztalat kell: ájultan alszom, megrázom magam, és megyek tovább, ami nem könnyű, rá kell venned magad, hogy érdemes. Kint a fenében van a görög hegyekben egy kis falu, le van terítve egy matrac, és mikor felkelsz, éjjel kettő van, hideg és sötét, lábadban 150 kilométer, na akkor megkérdezed magadtól, hogy mégis mi a francot keresel te itt. Minek menjek még tovább futni 95 kilométert, mikor van mögöttem már 150?! Egyébként az eredeti kérdésre válaszolva: van olyan ember, akinek már az arcán látszik a startnál, hogy fel fogja adni. Egyes embereknek már a szemén látod, hogy szinte kivégző osztag előtt állnak, és beül az agyukba a rémület, hogy „mi vár itt rám?”. Nem az az örömteli „baszni visznek”-kategória.

PRAE.HU: Az Ultrában a szereplők közül sokan küzdenek traumákkal, és te is emiatt kezdtél el futni. A sport szerinted lehet egyfajta pszichoterápia is?

Abszolút. Amin mindig elcsodálkozom, hogy elrajtolok, ránézek az órára, futottam két percet, és utána eszembe jut, hogy még 35 órát fogok futni. Majd ott a cél előtt rájövök megint, hogy jé, már csak két perc van hátra, és mögöttem 35 óra. Szóval az idő- és térélmény nagyon érdekes itt. Gondold végig, mi mindent csinálsz másfél nap alatt. Én azalatt intenzíven magammal foglalkozom. A futás apropó arra, hogy gondolkodjak az emberről, a világról, egyfajta egotrip. Állítom, már nem élnék, ha nem kezdtem volna el futni. Nem droggá, de alapszükségletté vált számomra, mint az evés, az ivás, a szex, a mosakodás és így tovább. A futás olyan, mint egy pszichológus: nem ad választ, de felkínál pár opciót a problémamegoldásra. És amúgy én a fizikai tevékenység mellett rengeteget agyalok a futás közben a dolgokról és magáról a futásról, nem az a kiszellőztetős-típus vagyok, hanem akit a mozgás gondolkodásra késztet. Jelenleg is írok róla egy könyvet. Mikor hazajövök edzésről, mint Cooper ügynök, felmondom magamban a dolgokat, meg jegyzetelek. Volt már példa arra, hogy filmötletek vagy megoldások, variációk jutottak eszembe. Az Ultrának a vágása egy évig tartott, és sokszor volt olyan, hogy a fejemben vágtam a filmet futás közben.

PRAE.HU: Apropó vágás. Milyen nehézségei vannak egy „sportfilm” elkészítésének? Milyen felvevőeszközöket használtatok?

Csak egy közbevetés: Mitől sportfilm egy film? Mitől doksi és nem játékfilm? A témától? A kereteitől? A drámafaktortól? A fokozott tevékenységtől? A felépítéstől? Mi tudatosan igyekeztünk játékfilmes élménnyé formálni az Ultrát. Elfelejted, hogy doksit látsz. Az egész olyan logisztikát és akkora stábot igényelt, hogy egy nagyjátékfilm is megirigyelné. Ötven ember mozgott, tréningeztük a stábot több ultraversenyen, hogy bírják a 40 órás műszakot. Felvevőkészülékekből is mindent bevetettünk, ami csak létezik: GoPro, iPhone, Super8, profi kamerák stb. Volt, amikor fel kellett venni egy jelenetet, jobb híján iPaddel. Használtunk drónokat, kézikamerásokat, steadicam is volt lapos teherautón, azzal nagyon szépen közel lehetett menni a futókhoz. Egyébként Romániában fényeltük a filmet egy laborban, és mikor behívtuk a felvett anyagot, összeomlott a rendszer a különböző formátumoktól és képsebességek miatt. 250 órányi felvétel esetén ez talán nem csoda. És amúgy még a végső kópia leadása előtti napon is forgattunk a filmhez egy snittet, és ezek be is kerültek a sztoriba.

PRAE.HU: Két csoportra szakadtak a stáb tagjai, mikor a versenyen kívül később induló Béla felvételeit kellett készíteni?

Nem, ez úgy volt, hogy mikor lement a hivatalos Spartathlon, és én is végeztem, másnap hat órás alvás és negyven óra munka után két operatőr bevállalta, hogy visszamennek Athénba, majd elkezdték forgatni a Béla privát futását. Én azért aludtam egy éjszakát, és másnap délután csatlakoztam Béláékhoz. Lidérces volt és egyben teljesen abszurd. Kurvára ki voltam ütve.

PRAE.HU: Te amúgy miért döntöttél úgy, hogy benne leszel az Ultrában mint szereplő?

Eredetileg nem lettem volna ebben a filmben, de végül azért kerültem be, mert egy csomószor rajtam tesztelték a hang- és képrögzítő eszközöket, mivel a versenyen való forgatás speciális technikát követelt meg. Például vízálló mikrofonok, gördeszkás kamera nélkül bajos lett volna dolgozni. Így mindig én voltam az alany, és mivel futottam, nem is keveset, nyilván nem pózoltam, minden megnyilvánulásom hiteles és őszinte. Mikor visszanéztük, észrevettük, hogy milyen vicces és irritáló monológjaim vannak, megtetszettek a stábnak, így végül rám állítottak egy stábot a versenyen is. Jól is jött ez, mert a többi szereplő nyilván inkább befelé fordult, nem voltak azok a beszédes fajták, ezért az én szövegeléseim ezt kompenzálják. Ezért én lettem a „kalauz”, aki beviszi a nézőt ebbe az univerzumba. Amolyan metadokumentumfilm született, amiben egy rendező „játssza” az egyik szereplőt.

PRAE.HU: Mindenkinek nagyon érdekes a háttérsztorija. A többi szereplőt hol találtad meg?

Az ő sztorijaik külön-külön is érdekes filmes alapanyagok lennének, és amúgy rengeteget forgattunk a privát életükről. Az volt a koncepciónk, hogy nem megyünk bele nagyon részletesen a háttértörténetekbe, csak felvillantunk dolgokat, mert a verseny peremszituációiban úgyis megmutatkozik a pőre karakter. Volt, akit a futós szcénából ismertem meg, például a francia családot is. A Bélával egy szobában laktunk a 2013-as Spartathlon alkalmával, ott ismertem meg. Ott én végig éltem az ő tragédiáját, mert akkor is kiesett, és egész éjszaka sírt. Nagyon inspiráló volt, láttam, hogy számára a verseny szinte élet-halál kérdése, így részben ő ihlette az Ultrát. Béla amúgy többször kilépett és visszajött, miatta is át kellett írni párszor a szkriptet. Castingoltunk is egyébként. Az elsődleges szempont az volt, hogy ne egzotikus, extrém karakterek vagy elit futók szerepeljenek a filmben. Engem nem a mezőny eleje érdekelt, hanem éppen a hátsó fele, az amatőr versenyzők, akiknek talán több a saját drámájuk, mint a profi szemléletük. Például német fórumokon adtunk fel hirdetést a filmhez, és félreértelmezték sokan, mert azt hitték, ez egy imidzsvideó lesz profi futókról és a Spartathlonról. Egyedül a zárkózott Annett keltette fel az érdeklődésünket. Nem is ő jelentkezett, hanem a barátja a nevében, Annett maga túl szégyenlős lett volna. Mégis, neki olyan szikáran tragikus, katartikus története van, hogy abszolút fontos karakter lett, és belekezdtünk a munkába. De amúgy nem került be mindenki a filmbe. Volt egy norvég, egy osztrák, egy görög, egy idős angol, akikkel forgattunk. Főleg dramaturgiai szempontok miatt nem fértek már bele a filmbe, mert sok lett volna a cselekményszál, a kevesebb pedig több. Kár, mert mindegyik reprezentál egy fontos dolgot. Azért a film Facebook oldalán sok extra videót osztunk meg, köztük az ő anyagaikat is. A norvég szereplőről éppenséggel azért nem tudtuk forgatni, mert nem volt elég pénzünk. Szerencsére így is éppen olyanok kerültek be, akik nagyon érdekessé tudták tenni az Ultrát.

PRAE.HU: És az egyébként koncepció volt, hogy minden szereplőnek legyen valamilyen lelki traumája is a dráma végett?

Igazából az volt a koncepció, hogy valamit mindenki reprezentáljon. Valamilyen egyszerű, alap dolgot, ami úgy általában benne van a futásban. És a futásban bizony mindenkinek van valami belevitt traumája. Például a Béla a szorgalmával, a futós-melós tevékenységekkel kompenzálja a tehetség hiányát. Vagy Annett tényleg terápiás céllal fut, a leukémiában elhunyt fia tragédiájának feldolgozása miatt. De ott van a pici fogyatékkal élő francia srác, aki hátrányos helyzetét próbálja a futással előnyére fordítani. A görög futó, aki végül kimaradt, a nyugodtságot, bölcsességet reprezentálta volna. Én végül a becsvágyat, a kalandkeresést mutatom fel mint karakter.

PRAE.HU: A célt el nem érő főszereplők közül valaki megpróbálta azóta újra?

A szereplők közül csak a Béla vett részt a következő Spartathlonon, nem spoilerezek többet. Angelt, a francia fiút nem válogatták be, de ő is nevezett. Idén viszont már biztosan ott lesz, ahogy én is. Annettnek pedig a 2015-ös volt az utolsó versenye, ő deklaráltan annak is szánta. Annett azért jött ide, hogy a fia emléke előtt tisztelegjen a futással még utoljára, kvázi el is engedje a terhét. Neki nagyon sok szép élménye volt a Spartathlonon, ugyanakkor itt tudta meg, hogy a fia leukémiás. Ezért ez egy rituális verseny volt számára. Egyébként nagyon nehéz nem visszatérni. Van a Spartatholonnak egyfajta magnetikus hatása. Sok versenyen jártam, de ez tényleg olyan, hogy ha rágondolok, akkor visszavágyok a „szenvedésbe”.

PRAE.HU: Az összes szereplő különleges, de a saját kontójára futó Béla története talán a legkülönlegesebb. Egyedül nem volt veszélyes összehozni egy „privát Spartathlon”-t?

Nehéz a terep, ha nem számítanak rá az autósok, hogy futók hosszú sora araszol az úton. Vannak kritikus szakaszok, például mikor egy autópálya részen kell végig menni. Bélánál az volt a parásabb, mikor a leállósáv nélküli, forgalmas autóúton kellett haladnia. Béla nagyon fáradt volt már, főleg, hogy nemcsak nem aludt, de még futnia is kellett. Tudod, egy idő után elkezd az ember kóvályogni, és akkor már semmi nem segít: futni nem tudsz, csak sétálni, de az még rosszabb. Én most májusban voltam egy görög futóversenyen, 217 kilométeres útvonalat kellett megtenni hegyen-völgyön át. Éjszaka már olyan fáradt voltam, hogy a kávé sem hatott, így kénytelen voltam egy cigit kérni, hogy valami ébren tartson. Ciki, de stimulál. Plusz ha viszel még a lelkedben is valami gyötrelmet, akkor aztán tényleg kész leszel. Amúgy a hatóságok közül senkit nem érdekelt az egész. Főleg, hogy kis falvak között megy a verseny nagy része, ahol ember alig jár.

PRAE.HU: Milyen „mellékhatásai” vannak egy ilyen kemény kihívásnak? Hogyan telik a Spartathlon utáni 1-2 nap?

A test erodálódik, a mélyizmokban hosszú hetekig tart a felépülés, a vázrendszer nagy terhelést kap. Elégetsz közel 25 ezer kalóriát. Most már könnyebb azért. A tapasztalat miatt, és a szervezet „memóriája” miatt viszonylag gyorsan tudok regenerálódni. Az izmok merevsége miatt van egy kis pingvinjárás, de a titok az, hogy mozogni kell. Le kell menni a lépcsőn, ha fáj is. A sok izotóniás italtól és ki-belégzéstől a torkom rohadtul kisebesedik. Az szar érzés. Emellett tele vagy kidörzsöléssel, hiába kenjük be magunkat vazelinnal, birkafaggyúval. A célban van egy egészségügyi sátor, ahol medikus gyakornokok alig várják, hogy kinyomják a lábadon a véres vízhólyagot, és a rituális lábmosás közben fájnak a nyílt sebek. De azt sem akarom persze, hogy hősöknek tűnjünk, ez egyszerűen ezzel jár, te kérdezted. Futás közben tudnak egyébként ezek nagyon kellemetlenek lenni. Rohadt idegesítő, mikor menned kell még 70 kilométert sebes combokkal vagy vízhólyagos lábbal. Olyan, mint mikor egy csendes szobában kattog az óra. Ott van szüntelen, és ütemesen zavar. Ahhoz meg hozzá kell szokni, hogy akár futás közben is enni kell. Vannak persze, akik zselés cuccokat vesznek csak magukhoz, de én ezt limitáltan bírom. Kell az evés más miatt is. Én például sokszor küldetek előre az ellenőrzési ponthoz olyat, amit úgy gondolom, hogy megkívánnék. Egy kis hazai íz – már csak pszicho szempontból is jólesik.

PRAE.HU: Mit mondasz azoknak, akik esetleg kedvet kaptak az Ultra alapján a Spartathlonhoz?

Örülnék, ha inspirálná a nézőket a film, de nem elvárás futni. Ha van belső indíttatás, kedv és akarat, akkor ez egy remek hobbi. A stábból is csomóan elkezdtek futni, akikről én soha nem gondoltam volna, hogy belevágnak. Nemrég volt egy félmaraton, amin az egyik rendezőasszisztensem részt vett, és az esemény után írt egy nagyon hosszú levelet, amiben beszámolt arról, hogy 19 kilométer után már borzalmas volt, és nem tudja, hogy lehet lefutni a maratont. Persze majd ha három év múlva visszaolvassa a levelet, már röhögni fog, hogy simán, haver! Én is ugyanezeket élem át, csak már nem 19-nél, hanem 190-nél. Nincsenek csodák, csak a szervezeted kell megismerni, az pedig adaptálódik. Mondtam már korábban, hogy mikor már valaki testileg felkészült, akkor csak fejben kell rendbe tennie a dolgokat, mentálisan kell tréningezni. Itt nem profi atléták vannak, hanem eltérő helyzetű, de a futásban mégis átlagos emberek: orvos, pénzügyes, csőszerelő, fogász, faipari vállalkozó, szalagsoron dolgozó, rendezőasszisztens. Ezért is mondom, hogy mi nem vagyunk hősök, nem csinálunk semmi hősiest.

PRAE.HU: Milyen kihívások várnak rád a jövőben?

A sportban mindig van feljebb és lejjebb is. Le tudnék futni 350 kilométert is, de egyáltalán nem vonz. Én ezt az egészet azért csinálom, mert építkezek belőle. Pár éve triatlonoztam, csináltam 4 ironmant, edzői képesítést szereztem. Csak abbahagytam, mert bejött ez a macsó versenykultúra, hogy például drága cuccokkal és cuccokban kell versenyezni, meg megy a menőzés, hogy ki a faszagyerek. A triatlon kicsit olyan, mint a színészet: mindenhez kell érteni egy kicsit.  A szakmai életemről említettem, hogy most írok egy könyvet a futásról inkább filozofikus szempontból, évtizedek óta írogatok a fióknak is. Tervezek egy rövidfilmet, de egyelőre gondok vannak a helyszínnel. Aztán fejlesztettem egy dokumentumfilmet másfél éve, nagyon jó és érzékeny a téma, de a szereplők vonakodtak, így átírtuk játékfilmmé. Most ezt adjuk be a Filmalaphoz. Kis küzdések, nagy távlatok, mint a futásban. De amúgy nekem nem élet-halál kérdés a filmezés, hanem önkifejezési forma, akárcsak a futás.

Az Ultráról írott kritikánk itt olvasható.

A cikkben szereplő képanyagért köszönet Simonyi Balázs rendezőnek és a Mozinetnek!

Ultra

Színes, magyar-görög dokumentumfilm, 84 perc, 2017

Rendezte: Simonyi Balázs

Fényképezte: Hernáth Csaba

Producer: Józsa László, Simonyi Balázs

Zene: Alpár Balázs

Vágó: Thomas Ernst

Főszereplők: Simonyi Balázs, Szabó Béla, Táncsics Judit, Annett Bahlcke, Herbert Ziefle, Francoise Pallaruelo, Angel Pallaruelo, Gilles Pallaruelo

Forgalmazó: Mozinet.

Bemutató: 2017. szeptember 21.

Korhatár: 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!