A címben található műfaji megjelölés kapcsán irodalomtörténészként egyaránt eszembe jutottak neves íróink ostromnaplói és Anne Frank naplója is. A Rakka-naplókat olvasva azonban be kellett látnom, hogy mennyire naív európai vagyok. Mert bár a fentebb említett klasszikus példák az európai polgári kultúra legsötétebb pillanatairól adnak számot, s szerzőik - más-más módon ugyan, de - tényleges közvetlen életveszélyben voltak (sőt), mégis magukban hordozzák az európai polgári kultúra individualizmusát, az önmagunkkal beszélgetés önismereti, és ezáltal identitásképző, ugyanakkor átlagos, hétköznapi gyakorlatát. Az extrém helyzet, melyről beszámolnak, teszi ezeket a szövegeket fontos kordokumentummá. 

A Szamer álnéven író 24 éves egykori mérnökhallgató srác feljegyzéseinek azonban radikálisan más az eredettörténete. Az Iszlám Állam - a Bárdos Bence által fordított könyvben az arab nyelvű térségben elterjedt nevén, Daeshként szerepel, továbbiakban én is ezt használom - által megszállt Rakkában a BBC tudósítóinak sikerült felvennie a kapcsolatot egy kis ellenálló csoporttal, majd hosszas, több körös bizalomépítő egyeztetések után végül Szamer volt az, aki elvállalta, hogy lejegyzi, milyen az élet Rakkában. A naplóírás aktusa tehát ebben az esetben nem az írástudók erkölcsi kötelességeként, nem az én és világ megértésének egyik legközvetlenebb metódusaként, hanem a jelenben zajló hiteles információátadás egyetlen lehetőségeként realizálódik. A szöveget végül kódolt üzenet formájában jutatták ki a városból, így került a fiatalember és sorstársai története a nyugati olvasók kezébe. 

Természetesen nem tudhatjuk, mennyire hagyta rajta egy vagy több szerkesztő keze a nyomát a szövegen - mint majd látni fogjuk, van okunk feltételezni, hogy nagyon -, a végeredmény mindenesetre egy kompakt kisregény lett, amely egyaránt szól a jelenről és emlékezik vissza - jó ütemben adagolva - a múltbeli pillanatokra. Szamer története ugyanis nem 2013. március 6-án kezdődik (ez a dátum áll az első egység elején), hanem akkor, amikor kiskorában kénytelen végignézni, hogyan veszti el édesapja a munkáját (és még örülhettek, hogy a főnököt ki tudták engesztelni), csak mert kritikát foglalmazott meg az Aszad-rezsimmel szemben. Aztán amikor az arab tavasz Szíriát is elérte, Szamer részt vett a tüntetéseken, emiatt elfogták, és egy ideig rejtőzködnie is kellett. A napló első bejegyzése pedig azzal a motívummal kezdődik, hogy a fiú azon lamentál, a Szabad Szíriai Hadsereg (azaz a forradalmárok, a rezsim ellen harcolók) Rakkába bevonulása után vajon folytatni tudja-e majd az egyetemet. Ám a felszabadítókkal együtt érkezik a Daesh is, és kezdődik a rémálom. 

Mindezt pedig a hétköznapi élet szokványos színterein - pl. otthon, munkahelyen - zajló, többségében privát interakciókon - jelenetek az anyával, a főnökkel, a barátokkal - keresztül mutatja be a könyv. Hogyan próbálnak a várost terrorizálók a boltosból vagy a taxisból mindenféle mondvacsinált, általuk kitalált vallási előírás szerint kvázi védelmi pénzt kicsikarni. Hogyan korbácsolja meg Szamert a nyílt utcán önhatalmúlag egy fegyveres, mert tehetetlen dühében - épp egy kivégzést nézett végig - káromkodott egyet. Hogyan aggódik a fiú, hogy egyre kevesebb élelemiszert tud hazavinni, s érti meg közben, hogy az édesanyja akkor is örülni fog neki este, ha nem visz haza semmi mást, csak épségben saját magát. Mert nem minden anya ilyen szerencsés ebben a könyvben, s akadnak példák jócskán a legaljasabb ösztönök elszabadulására is, mint amikor egy a Daesh-hez csatlakozó, fegyvert és viszonylagos hatalmat kapó fiatalembernek első dolga anyján megbosszulni egész addigi élete minden kudarcát és frusztrációját. Zoltán Gábor Orgia című regényében anatómiai pontossággal megrajzolta, milyen az, mikor a lealjasult emberek a nemiségen keresztül akarják kimutatni, hogy bármit megtehetnek áldozataikkal, s a Rakka-naplókban Szamer szerelmének történetében is hasonlónak lehetünk tanúi. A lány alku tárgya lett: megkímélik fivére életét, ha hozzámegy az egyik Daesh-harcoshoz. Azzal kapcsolatban pedig ne legyenek kétségeink - mert eleget hallotunk már ilyesmiről a hírekből -, hogy ezzel milyen sors vár rá. 

Ám épp ez az én legnagyobb dilemmám a könyvvel kapcsolatban. Ki a célközönsége? Ki az ideális olvasó? Milyen hatást szeretnének ezzel a könyvvel kiváltani belőle? Úgy sejtem, hogy aki kézbe veszi ezt a kiadványt, már jócskán rendelkezik előismeretekkel. Ha apró részleteiben nem is, de nagyjából sejti, hogy olvasás közben mire számíthat. Hasonló alapproblémáról beszélhetünk tehát itt is, mint Vranik Roland Az állampolgár című filmje kapcsán. Ugyanis mindkét esetben egyértelműnek tűnik, hogy azok fognak érdeklődni az alkotás iránt, akik eleve sokféle forrásból tájékozódnak és nem utolsó sorban együtt éreznek azokkal, akiknek el kellett hagyniuk otthonukat. (Az említett film persze annyiban más, hogy ott történik egy komoly hangsúlyeltolódás, más motívumok válnak cselekményszervező elemmé). Nem fogja meglepni őket, még azt is megkockáztatom, hogy nem fogja nagyon kimozdítani komfortzónájukból mindaz, amit a könyvben olvasnak. Azok pedig, akiket esetleg meglephetne, akiket ha csak kicsit is, de véleményük módosítására ösztökélhetne, valószínűleg eleve nem fogják kézbe venni ezt a kötetet (sem).  

Mit tud mindezek ellenére nyújtani ez a könyv az érdeklődőknek? Nyilvánvaló, hogy a hitelesség lehet itt a legfontosabb hívószó: egy valóban élő fiatalember valós élményeiről olvashatunk, a napló formátum révén pedig még vissza is emlékezhetünk arra, hogy mi mit csináltunk, csinálhattunk épp akkor, amikor ennek a fiúnak a különféle borzalmakat át kellett élnie, ez pedig a bevonódás egy mélyebb szintjét eredményezheti. Másrészről viszont túl jól szerkesztett, ügyesen megkomponált történetet vehetünk kézbe, aminek kevésbé van meg a lehetősége a sokkhatás kiváltására - márpedig minden bizonnyal ez is az egyik célja -, ellentétben például egy kislány virálisan terjedő segélykérésével, vagy egy-egy sebesült kisfiúról készült fotóval, amelyekkel akkor is jó eséllyel szembetalálkozhatunk az interneten, ha nem szándékoltan a témára keresünk rá. Ezeknek a töredékes történetelemeknek a hétköznapjainkban történő váratlan felbukkanása sokkal hatásosabb, mint egy kerekké csiszolt kisregényé, amelyet így vagy úgy, de mégiscsak tudatos döntés következtében veszünk kézbe. Márpedig a Rakka-naplók - a benne olvasható valós információk ellenére is - sokkal inkább egy kisregény, mint egy rendhagyó körülmények között, első kézből született tudósítás, mert hiszen többek között az amerikai történész Hayden White-tól is is tudhatjuk jól, hogy egy történelmi esemény egységes, érthető narratívába öntése szükségszerűen fikcionalizál, vagy ha úgy tetszik: irodalmivá tesz. Ez pedig tompítja az átadásra szánt ismerethalmaz hatásosságának élét, amit tovább puhít, mert tovább esztétizál a könyvben található illusztrációk (Scott Coello rajzai) sora. Vagyis megint ugyanott vagyunk: az olvasó a komfortzónáján belül marad, tisztes, elidegenített távolságból követheti mások személyes tragédiáját egy "erős és gyors tempójú, mint egy thriller" könyv olvasása közben. (A borítón látható idézet a The Guardian kritikájából ráadásul még a zsánert is megjelöli - thriller - amihez az előzetes olvasásói elvárásainkat könnyedén igazíthatjuk.)     

Ezt a fordulatos, feszült kisregény-jelleget aztán tovább erősíti az is, ahogyan a történetmesélés pontos dinamikája szerint Szamer körül egyre fogy a levegő. A végére kell valami drámai változás a történetben, és ez az a mozzanat, amikor a fiú elhatározza, hogy megszökik a városból. Végigkövethetjük, hogyan jut el baráti, biztonságos területre, és hogy mit tapasztal a menekülttáborban, hogyan igyekszik ott is aktivizálni magát és segíteni másokon. A történet végkicsengése is jól adagolt: egyszerre optimista (egy kisbaba születése) és keserű (nem szabad senkivel összebarátkozni, mert úgysem fognak találkozni többet).  

Azt szokták mondani, ha csak egy rövidhír formájában olvassuk egy hírportálon, hogy egy messzi-messzi városban milyen kegyetlenségek zajlanak épp, már nem nagyon éri el az ingerküszöbünket. Személyes történetek kellenek, melyek közelebb hozzák azokat az embereket, akiknek tragédiájáról olvashatunk. És ezt a funkcióját a könyv végül mégiscsak ellátja. Mert minden szakmai jellegű morgolódásom ellenére végül mégiscsak egy primér olvasói tapasztalat megfogalmazásával zárom ezt az írást: remélem, ez a fiú, akinek történetét megismerhettük, még életben van, s bárhol is tartózkodik a nagyvilágban, lehetősége van szintén életben lévő családtagjaival találkozni, s velük közösen új, békésebb és boldogabb életet kezdeni.