Sokan emlékezhetnek az 1990-es Azra. Akkor Tommy Lee Wallace kísérelte meg a horrorspecialista King kétrészes regényét filmre vinni, az eredmény azonban egy kevéssé sikerült alkotás lett. Ezért is fontos leszögezni, hogy a 2017-es Az nem a korábbi remake-je. Habár az eredeti opusz bővelkedett különleges képi kompozíciókban, mégis túlságosan elnyújtott B-kategóriás film lett, ami szörnyű alakításokkal borzolta a nézők idegeit. Az idén huszonhét éves filmben végig nem derül ki, hogy mégis melyik korosztályhoz akar szólni. Andy Muschietti és alkotótársai ezeket a hibákat ismerték fel, és elkészítették azt a változatot, amely nem brillírozni akar, hanem „csupán” megragadni egy rendkívül szövevényes történetvezetésű regény lényegét. Első lépésként a film célközönségét kellett meghatározniuk. King eredetileg alighanem az elfelejtett fiatalkorra és a felnőttekben is meglévő gyermeteg félelmekre, szorongásokra kívánt reflektálni, és Muschiettiék is többnyire ennek mentén alakították ki a forgatókönyvet. A 1990-es változattal ellenétben – ahelyett, hogy szolgai módon adaptálták volna a regényt, és a gyerekkorukat újra megélő felnőtteket helyeztek volna a középpontba – a kétkötetes regénynek csak az első, gyerekekről szóló részét vitték vászonra, és rajtuk keresztül kívántak a felnőtt nézőkhöz eljutni. Így látszólag egy horror műfajú gyerekmese született, ami elsősorban a kisiskolások önnön félelmeire és gátlásaira reflektál, és csak közvetetten teremt azonosulási lehetőséget a felnőtt közönségnek. A film mélyebb rétegeit vizsgálva azonban az utóbbiak számára könnyen értelmezhető, parabolikus tartalmat látunk.

Hőseink a pubertáskort alulról súroló gyerekek, akiket az iskolában kitagadnak, és némelyiküknek otthon sincs nyugalma. Mindannyian küszködnek valamilyen szégyellt külső tulajdonsággal, krónikus betegséggel vagy súlyos titokkal. Egyikük dadog, mást túlsúlyossága vagy származása miatt csúfolnak, akad köztük asztmás is, a hamar összeverődő baráti társaság egyetlen lány tagját pedig apja molesztálja. A felsorolt karakterek érzékeny és hiteles megformálás után kiáltanak, ami a gyerek- és tinifilmekben egyébként is különösen fontos szempont. Ebben a tekintetben dicséretet érdemel az Az, hiszen a film egyetlen valóban kiemelkedő területe a szereplők tökéletes megválasztása és a színészvezetés. Nem átlagos gyerekszínészeket válogattak ki, üdítő nézni, hogy milyen magas színvonalú, érzelmekkel telített a játékuk. Mindenki magára ismerhet a csoportba verődő fiatalok valamelyikében.

Jóllehet a készítők igyekeztek minél tudatosabban eljárni a célközönség bemérésekor, bizonyos – a modern hollywoodi gyártó-bemutató-forgalmazó rendszer természetéből adódó – akadályokat nem kerülhettek ki. Egy kortárs alkotónak ugyanis számolnia kell azzal, hogy ha horrorfilm készítésére adja a fejét, legjobb esetben „csak” a tizenhat éven aluliakat fogják eltanácsolni filmjének megtekintésétől. Még egy olyan nem túl nyomasztó és durvaságokat többnyire kerülő mű is kaphat 18-as karikát, mint az Az. A moziba járók megszólításához tehát a fiatal felnőtt korosztályt kell célba venni. Csakhogy Muschiettiék két okból sem szólhattak közvetlenül hozzájuk. Egyrészt iskolás gyerekek történetét kellett elmesélniük, másrészt a nagyköltségvetésű filmek fő bevételi forrása már régóta nem a bemutatásból ered, hanem a forgalmazásból, egész pontosan a marchandise-termékekből. Ez utóbbi viszont a tizenévesek és akár a még kisebbek film iránti érdeklődését feltételezi. Egyszerre kellett tehát érthetővé és élvezhetővé tenni a filmet a fiatalabbaknak és a felnőtt nézőknek. Ettől még koherens maradt a történet, ugyanakkor van néhány feloldhatatlan ellentét is a külsőségeket tekintve.

Hőseink kisiskolások, mégis többször viselkednek kamaszként, így megérintve a korosabb nézők szívét. Kicsit hihetetlen, hogy az egyik pillanatban még a szüleik gondoskodása alatt álló, expresszionista festményektől rettegő gyerekeket látunk, nem sokkal később pedig már bandába verődve járják a King-regényekből ismert misztikus amerikai kisvárosok egyikét. A filmben egyszerre van jelen a felsőévesektől való félelem és a tinédzserkori zenerajongás, de még az otthonról hozott szorongások enyhítésére szolgáló drogfogyasztás is megjelenik egy rövid utalás erejéig. Közben a végül szerelmi háromszögbe torkolló romantikus szál az utolsó öt percet leszámítva mindvégig kerüli a tiniszerelmek sajátosságait, néhány évvel fiatalabbak egymás iránti érdeklődéséről van csupán szó. Olyan érzése támad a nézőnek, mintha a káromkodások ügyében sem tudtak volna zöld ágra vergődni a készítők. Hosszú ideig kínosan ügyelnek arra, hogy egy csúnya szó se hangozzék el, későbbi szituációkban azonban elkerülhetetlenné válik a használatuk, hogy a fináléra aztán szinte megint eltűnjenek az obszcén sorok. Ez a kettősség végigfut a filmen és meglátszik a különböző műfaji variánsok ötvözésében is. A horrorfilmek szörnyetegeihez mérve nem igazán félelmetes a bohóckarakter. Az inkább a gyerekhorror egyik alapeleme, ami a Harry Potter-univerzum mumusaihoz hasonlóan mindenki előtt a saját félelmét ölti fel. Ehhez képest az ipari mennyiségű vér és a sokáig legyőzhetetlennek tűnő, végül csak higgadtsággal és éleslátással elkergethető rémség egyértelműen a tinislasherek hagyományát folytatja. A döntő „fegyver” némileg hasonlít a Rémálom az Elm utcában hősnőjének felfedezéséhez: a félelmünket nem lehet fizikailag legyőzni, csakis attól tűnhet el, ha feldolgozzuk sérelmeinket, és túllépünk rajtuk.

Ahogy a regény, úgy a film is egy tanmese. A traumák és a sanyarú sors közepette is van választási lehetőség. Barátokkal, szeretettel és a problémáink feldolgozásával túl lehet jutni minden akadályon. A lúzerek klubja – ahogy hőseink magukat nevezik – nem is lúzerekből áll, illetve csak annyiban, amennyire mindannyian esetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk. A film ezen tanulsága bizonyítja, hogy sikerült a felnőttek számára is érvényes üzenetet megfogalmazni. Míg a kisebbek ismerős karakterekre lelhetnek és erőt meríthetnek hőstetteikből, addig az idősebb közönség tagjai a velük élő kamasz lélek szorongásait fedezhetik fel. A történet erejét növeli, hogy a meseiséget néhányszor explicit erőszakábrázolással toldja meg, illetve kerüli a klasszikus happy endet is. A múltbéli tragédiákat kitörölni nem lehet, és a jelenben sem szűnnek meg hőseink problémái. Épp ezért nem baj, hogy kiszámítható a film vége, és nem baj, hogy nem reszketünk két órán át a moziban. Egy felnőttek számára is tanulságos mesét látunk, amelyet nézve mindenki újra gyerekké tud válni egy kicsit.

Az (It)

Színes, magyarul beszélő, amerikai horror, 135 perc, 2017

Rendező: Andres Muschietti

Forgatókönyvíró: Gary Dauberman (Stephen King Az című regénye alapján)

Szereplők: Jaeden Lieberher, Jeremy Ray Taylor, Sophia Lillis, Finn Wolfhard, Chosen Jacobs, Jack Dylan Grazer, Wyatt Olegg, Bill Skarsgard

Producer: Seth Grahame-Smith, David Katzenberg, Roy Lee, Dan Lin

Operatőr: Chung-hoon Chung

Vágó: Jason Ballantine

Forgalmazza: InterCom

Bemutató: 2017. szpetember 7.

Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott!