Taylor Sheridan relatíve új figura a filmes porondon, korábban főképp színészként ismerhettük (például a Kemény motorosok sorozatból), a Wind Riverrel viszont harmadik forgatókönyvét készítette el. Alkotói tevékenysége amilyen tömör, annyira jellegzetes. Mind a Sicario (kritikánk a filmről itt olvasható), mind A préri urai (itt írtunk a filmről korábban) komor és nyers, tulajdonképpen kortárs közegbe helyezett westernek – ez alól a Wind River sem kivétel. Ám rendezni még nem rendezett korábban, a forgatókönyveiből készült filmek sikerében pedig legalább annyira közrejátszottak olyan alkotók, mint például a karrierjét tekintve éppen szárnyaló Denis Villeneuve, aki a Sicario elkészítésével az utóbbi évek egyik leghatásosabb thrillerjét hozta össze Sheridan szcenáriójából. Kell-e tehát rendező a forgatókönyvírónk mellé, vagy egyedül is boldogulni fog? Avagy jó rendező-e Taylor Sheridan? A válasz az, hogy a Wind River ugyan alapvetően jól sikerült, de érződik rajta a stabil rendezői vízió hiánya.

A történet szerint egy vadász (Jeremy Renner) pumavadászat közben egy indiánlány holttestére talál a hóban a wyomingi Wind River indiánrezervátumban. Wind Riverről azt kell tudni, hogy maga a fagyos, kietlen sivárság. Végtelen jeges hómezőivel, rettentő gleccsereivel földrajzi értelemben véve éppen ellentéte a westernfilmek sivatagainak, dramaturgiailag viszont megegyező szerepet tölt be azokkal, csak éppen hőguta helyett fagyhalállal fenyeget. Az ilyen környéken pedig, ahol „nem szokás erősítést hívni”, a hősök szorongató magányukban magukra vannak utalva, és egyedül lesznek kénytelenek igazságot szolgáltatni is. A könyörtelen természet szinte maga a főellenség, benne teremnek a gyilkosok és a prédák is. A peremvidéken létezés élménye az a motívum, amelyre remek érzékkel tapint rá a film.

Miután gyilkosságot állapítanak meg a lány halálával kapcsolatban, az FBI is bekapcsolódik a nyomozásba. A szervezet jobb híján – és mivel az ilyen félreeső helyi esetek ügyében nem is illik túlzásokba esni – az egyik kezdő ügynöküket küldi ki a terepre, egy fiatal nyomozónőt (Elizabeth Olsen), akinek ez a sok hó meg miegyéb persze nem a természetes közege. Mindez magában rejti a néző vezetésének ügyes lehetőségét: mi magunk a nyomozónő tevékenységén keresztül ismerjük meg a környezetet, viszont van közben egy másik főszereplő is velünk, egy tapasztalt, minden zeg-zugot hibátlanul ismerő vadász. Mindaz, ami szembe jön, e kettős nézőpontban egyszerre távoli, egzotikus, idegen, és egyszerre válik mégis megérthetővé. Az expozíció így tud természetesen kibolmlani, Sheridan egyébként a Sicarióban is hasonló módszert használ, fog egy külső karaktert, és lehelyezi az idegen terepre, párba helyezve egy beavatott figurával.

A történet felépítését tekintve tehát dicséretet érdemel, de nem csak ebben merülnek ki jó vonásai. Sheridan sokat merít a western forrásából, ehhez kever krimis elemeket, vagy éppen ad hozzá thrilleres szorongást. A műfajok keverése-kavarása ötletes, Sheridan sokáig altatja a nézőt abban a hitben, hogy hőseink nem fognak személyesen involválódni az eseményekbe, hanem az úgynevezett whodunit krimimkhez hűen bőven csak a bűncselekmény után kapcsolódtak be. Aztán a film hirtelen félrepöccenti ezt a kétes-téves biztonságérzetet, és máris jöhetnek a meghökkentő csavarok. Más kérdés persze, hogy mennyire szándékos ez a műfaji huzavona, esetleg lehet, hogy Sheridan csak nem tudta eldönteni, mire szeretne kilukadni. Ez a zavar a vége felé lesz érzékelhető, amikor – elmondható anélkül, hogy bármit lelőnénk a sztoriból – egyre thrilleresebb irányt vesz a film, de közben még egy kis hollywoodi cukormáz is befészkelődik, eléggé kéretlenül. Tehát rezeg azért a léc a film műfajának kérdésében, ezért a Wind River semmiképpen nem tehető egy szintre a minden tekintetben kiszámolt és tökéletesen adagolt Sicarióval, amelyben ráadásképpen a színészi játék is remek.

Kicsit illúzióromboló az is, hogy a Wind Rivert valójában nem a Wind River rezervátumban, hanem az egyszerűbb fogatási körülményeket biztosító Utahban vették fel. Ez persze triviális és érdemtelen információ, mert ennyi erővel az összes spagettiwestern is „hazugság”, de valahogy mégis árulkodik arról, hogy némileg kevesebb ambíció szorult ebbe a projektbe a korábbiakhoz képest. Mert gyengeségei tulajdonképpen abban foglalhatóak össze, hogy minden, ami benne van, akár még határozottabb, kidolgozottabb is lehetne. De mégsem rossz mozi ez a film, csak akaratlanul arra fogunk gondolni a székben, hogy mondjuk az etalonként emlegetett Sicario rendezőjével, Villeneuve-vel és Roger Deakins operatőri munkájával (Ben Richardson egyértelműen Deakins képi világára utal itt-ott) még hatásosabb végeredmény születethetett volna. Taylor Sheridan kétségtelenül remek forgatókönyvíró, de nem erős víziójú rendező. A Wind River pedig szórakoztató, izgalmas krimi/thriller, amelyben a rejtélyes és veszedelmes táj idegensége legalább akkora fenyegetést jelenten hőseinkre, mint a havas kunyhók árnyékában ólálkodó gyilkosok.

Sicario-kritika: Visszanéz az örvény

A préri urai-kritika: A Vadnyugat végnapjai

Wind River – Gyilkos nyomon (Wind River)

Magyarul beszélő, angol-kanadai-amerikai thriller, 110 perc, 2017

Rendezte: Taylor Sheridan

Forgatókönyv: Taylor Sheridan

Producer: Peter Berg, Matthew George, Basil Iwanyk, Wayne Rogers

Operatőr: Ben Richardson

Vágó: Gary Roach

Zene: Warren Ellis

Szereplők: Elizabeth Olsen (Jane Banner), Jeremy Renner (Cory Lambert), Jon Bernthal (Matt),  Gil Birmingham (Martin Hanson), Julia Jones (Wilma Lambert)

Országos bemutató: 2017. szeptember 7.

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!