A főhős egyidős a szerzővel, akiről tudjuk, hogy ezt az egészet végigcsinálta, tudjuk, hogy kis híján ráment az élete, az egészsége, mielőtt 47 éves korában otthagyta ezt a világot, hogy író legyen, és ez most olyan érdekes, hogy inkább olvasom ennek a regénynek a biografikus, szociografikus olvasatát, mint az irodalmit. Korábban Kerékgyártó játszott a magyar prózairodalom gazdag hagyományával, most írt egy regényt naturalista minimálnyelven; ez a regény nem kínálja a sokrétű interpretáció lehetőségét, nincsenek benne metalepszisek és nézőpontvetítések, árnyalt nyelvi manőverek, nincs rafinált irónia és rétegzett jelképrendszer. Kulturális érzetet annál inkább provokál, úgyhogy most nem annyira a művészetről lesz szó, mint inkább a magyar modellről, a rendszerről és a váltóról, a félésről és az ijedésről.

Nincs az a fikció, nincs az az emberi agyszülemény, ami a valódi történeteknél rettenetesebb történet lehetne. A regény főhőse, Vidra Milán nem csak egyidős a szerzővel, a városok és munkahelyek is egyeznek, rengeteg dolog egyezik. Ez az aggasztó. Persze tudjuk, hogy még a legéletrajzibb regény főhőse sem a szerző, sőt, még a legszemélyesebb és legtitkosabb napló vagy vallomásirodalom főhőse sem a szerző – akkor sem, ha ő maga azt akarja hinni –, hiszen amint az író leír magáról valamit, már nem magáról ír, hanem képzelt személyiséget komponál, akár akarja, akár nem. A rendszerváltó szerencsére nem akar semmit.

A szcéna a magyar politikai elit és annak élettere, és ennyi elég a rémálomhoz; ráismerünk a pártokra, az emberekre, a választások éveire, a kormányváltásokra, a módszerekre; és ha tudjuk, hogy az empirikus szerző mindezeknek részese volt, az igen rossz ómen, mert akkor az ő sorsával együtt az olvasóké is úgy igaz. Más valamiről tudni, hogy létezik valahol messze tőlünk, és más kalandtúrára látogatni abba a valamibe, és közelebbről belenézni. És ha a szerzőről tudjuk, hogy ő nemcsak turistáskodott ott, hanem benne élt, és ebből az élményből építette fel nekünk ezt a regényt, akkor lehet kezdeni megijedni Magyarországtól. Ennek az országnak az uralkodói beteg, gonosz, pusztító és önpusztító karakterek – ez nyilván más korokban is hasonló volt, csakhogy most nem más kor van, hanem mi vagyunk itt, és mi ezeknek az embereknek a kezében vagyunk; ez a regény tétje.

Vidra Milán nem beteg, mint a főnökei, hanem simán csak gyarló, olyan, mint akármelyikünk. Az ilyen ember alkalmas a normális társas kapcsolatokra és az egészséges munkaköri beágyazódásra – boldogabb világban boldogan él, egy rettenetes világban pedig rettenetesen. Az ilyen ember az élhető világot élhetőbbé teszi, a borzasztót pedig még borzasztóbbá – semmi különös. Egy szabadságra és felelősségvállalásra épülő rendben Vidra tökéletesen tud működni, míg a regénybeli főnökei ott nem lennének képesek fennmaradni.

Így rajzolódik ki a magyar kapcsolati kultúra: gazdád van – nem intézményeket és elveket tisztelsz, hanem őt. A gazdádhoz személyes lojalitás köt. Ha a barátod a gazdád ellensége lesz, akkor neked is ellenséged lesz; és ha nem tagadod meg a barátodat, áruló vagy. Ebben az egészben persze van valami intim és meleg és otthonosan biztonságos, tud is ez működni, hiszen így működtek az államok a legutóbbi időkig sok ezer éven át. Csakhogy ma mások a törvények, mint hajdan, mert a nyugati világ az újkorban az individuum felszabadítása mellett döntött, tehát az országok így írták meg az alkotmányaikat. Mi úgy éreztük, át kell vennünk ezeket az új törvényeket, át is vettük, le is írtuk, de közben a régi törvény szerint viselkedünk: gazdát akarunk. Így az otthonos melegség és védelem máris hazugság, bűn és rossz lelkiismeret. Árulás.

És jönnek az árulók. Itt mindenki mindenkit elárul. A gazda nem alhat nyugodtan a vazallustól, a vazallus nem bízhat a gazdában – de hát van ebben valami extrém? Hiszen tényleg ilyen a magyar történelem, egyáltalán: a történelem. És biztos, hogy az árulókkal van baj? Hiszen az áruló csak kitör a hűbéri függésből; igaz, rossz lelkiismerettel teszi, és az is igaz, hogy újabb hűbéri függésekre cseréli a megtört függést. Akkor mi lenne, ha feladnánk a hűbériséget, és emberek helyett más dolgokhoz akarnánk hűségesek lenni; például intézményekhez, elvekhez, és akkor nem leszünk folyton árulók, és nem lehet folyton elárulni bennünket? Igen, megpróbáltuk 1990-ben, de nem sikerült egyből tökéletesre, így elment a kedvünk az egésztől, és inkább mégis a III. Richárdok és Jágók Magyarországát választottuk – árulással, háborúkkal, intrikával, csalással, hazugsággal, lopással, gyilkossággal, rossz lelkiismeretű szervilizmussal, tunyasággal, irigységgel, mások hibáztatásával, vezérkultusszal.

Azt mondják, jobb félni, mint megijedni. A németek nem féltek vezért csinálni egy beteg emberből ’33-ban, aztán nem ijedtek meg, amikor ez a gazda háborúkba kezdett; ezután a német férfiakat szétlőtték, felrobbantották és élve megfagyasztották, a német nőket csoportosan megerőszakolták, a német városokat lerombolták. A magyarokat is.

Ezzel a regénnyel túl vagyunk a félelmen. Én már ijedt vagyok.

Fotó: Fortepan