Az amerikai elnökválasztási kampány óta erőteljesen felszínre kerülő társadalmi feszültségek nem szűntek meg. A belpolitikai harcok, a társadalom médiába vetett bizalmának rohamos zuhanása, illetve nem utolsó sorban az értelmiség, főként az ismert művészek élesen egymásnak feszülő kinyilatkoztatásai (gondoljunk csak Meryl Streep vagy Keanu Reeves monológjaira) végletesen megosztják a nyugati világ egyik legnagyobb történelmű mintademokráciáját. Ezek a folyamatok természetesen nem hagyják nyugodni Hollywoodot sem, így aztán a változások valami színt is hozhatnak a szuperhősfilmek és egyéb ötlettelen blockbusterek által egysíkúvá váló mainstream moziba. Egy-egy krízishelyzet mindig megnyitja az utat a művészet kreativitása előtt is. A polarizálódó társadalom pedig lényegesen különböző világszemléletű és stílusú alkotásokat vár az Álomgyártól. A klasszikus hollywoodi ideológiát némiképp kikezdő, de összességében konzervatívabbnak nevezhető nagyromantikus történetek mellett (pl. Amerikai mesterlövész, Kaliforniai álom, Dunkirk) a finomabban vagy kifejezetten alternatív-kritikus darabok is megjelennek (pl. Tűnj el!; A kör). Utóbbiak közé illeszkedik – a stílusát tekintve könnyen fogyasztható és élvezetes – Barry Seal is, amely a dicső múlttal száll szembe, illetve az amerikai álom sírját ássa meg.

Bár a film nem elsősorban az amerikai külpolitika nyolcvanas évekbeli visszásságait helyezi előtérbe, az életrajzi tematika mögött megbúvó történet a tavaly újra terítékre kerülő Irán-kontra ügyből indul ki. Már Reagan elnöklése alatt nagy port kavart, amikor az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség fegyvereket adott el Iránnak, hogy az ebből szerzett pénzzel támogassa a nicaraguai diktatúra ellen felkelő gerillákat. Második felvonásként tavaly kiszivárogtatta a német sajtó, hogy néhány az Irán-kontra ügyben befolyásos CIA-s vezető offshore-bizniszben utazik. Liman filmje ezt a botrányt lovagolja meg, és egy átlagos amerikai polgár szemével veszi sorba a hetvenes évektől kibontakozó új világ eseményeit, s az amerikaiak töretlen optimizmusát a film végére csattanós kudarccá fordítja. A nyitányban Carter beszél az elfogadhatatlan közállapotokról, ti. először fordult elő az Államok történetében, hogy a lakosság negatívabban ítélje meg helyzetét a négy évvel korábbihoz képest. Később Reagan ellentmondást nem tűrő, diadalittas cowboy-mítoszát figurázza ki a film, nem feledve idősebb Bush elnök külpolitikai felelősségét sem. Végül Bill Clinton nőkhöz fűződő viszonya és nem mindig tisztának vélt háttérmanőverei kerülnek terítékre. Ám az utalások csak a fináléra érnek össze lesújtó kritikává.

A rendező-producer korábbi produkcióihoz (pl. A Bourne-széria) hasonlóan ismét egy fordulatos és akciódús filmet készített. Korábbi tapasztalatai segíthették, hogy Sealnek a filmbe is beépített videónaplója által egy karakterre építse fel a sztorit. Ettől meglehetősen életrajzi ihletésűvé válik a történet, ráadásul a hidegháborús kaland- és kémfilmek világa is visszaköszön, végső soron azonban egyértelműen a gengszterzsánerhez tartozik. A főhős a megélhetési gengszterek sorát gyarapítja, amennyiben nem a mindenáron való feljebb jutás hajtja. Új fejezetet nyit ugyanakkor a gengszterek filmes reprezentálásának históriájában, hiszen az újabb gengszterfilmekből megismert maffiózókhoz képest lényegileg másképp viszonyul a fehér galléros bűnözéshez. Családja gyarapodásán és a kalandkeresésen kívül nem dédelget más célokat, ráadásul nem is követ el igazán nagy bűnt, nem öl, nem bánt senkit. Tulajdonképpen egyszerű átlagpolgár, aki csínytevőként kihasználja a kínálkozó lehetőségeket. A törvényeket ugyan már repülőpilótaként sem tartja be, kezdetektől fogva árukat csempészik, ám ekkor még csak kisebb mértékben. Kitűnő pilóta képességei miatt keresi meg a CIA, hogy repkedjen Latin-Amerika államai felett, és gyűjtsön fotókat katonai támaszpontjaikról. A tény, hogy az Államok egyik legtehetségesebb pilótája sokáig egyszerű utasszállítóként dolgozott, önmagában is kritikája az amerikaiak kiteljesülését korlátozó hetvenes évek felett. A történet további elemei azonban már a nyolcvanas évek talán irreálisan sokat ígérő lehetőségei, az egyént feltüzelő és végzetébe hajtó környezet felett mondanak ítéletet. Hősünk általában nem sokat gondolkozik, inkább vakmerően beleugrik az új kalandokba, rejtsenek azok akármekkora veszélyt is. A CIA-s megbízatása alatt lepaktál latin-amerikai drogbárókkal és meggazdagodása is a kokaincsempészetből eredeztethető. A veszélyes vállalkozás persze a titkosszolgálatok előtt sem marad titok, ám az amerikai állam – miután Nicaraguában egy politikai leszámolás során elkapják és börtönbe küldik – kiszabadítja és egyenesen megjutalmazza. Nagy földterületekkel látja el, és szemet huny a további csempésztevékenysége felett is. Így válik Seal a Sebhelyesarcú inverzévé. Tősgyökeres amerikaiként az állam segítségével lesz gengszterré.

A helyzet abszurditását kiemelendő a hős ártalmatlan gengszterizmusából csinál viccet több utalás is. Míg esténként Al Caponéról olvas, egy szerencsétlen csempészakció közben arcát a Sebhelyesarcúéhoz hasonlóan bohócszakállként lepi el a kokain, sógora pedig repülőjeggyel a zsebében, egy autóban végzi, miután ártott az üzletnek. Igaz, Barry sosem kezd el drogozni, és a gyilkossághoz sincs semmi köze, nem úgy, mint a Corleonéknak. Gengszterré válik ugyan, de bizonyos morális határokat sosem lép át, a felesége és gyermekei iránti hűsége pedig kifejezetten atipikus bűnözővé teszi. Kivételes karrierjét követve bizonyos elemek végig vészjóslóan nyomasztják a nézőt. Egyrészt mindent áthat a bukás predesztináltsága, amit narrátori szövegeiben maga a főhős sejtet, másrészt a halmozódó sikerek fenntarthatósága felől is kételyek ébrednek a nézőben. Sealnek rendre szerencséje van, ám már a legelső küldetésétől kezdve túl sok kockázatot vállal, túlontúl meggondolatlan. Végül azonban nem indokolatlan kockázatvállalásai, hanem a hollywoodi film (és különösen a gengszterműfaj) egyik kedvelt fordulata, a véletlen okozza vesztét. A kokainbárókat lebuktató fotóit egy szerencsétlenség folytán nyilvánosságra hozza a Fehér Ház, így a Medellín kartell elkezd Barryre vadászni. Az állam tehát, amelynek felemelkedését köszönheti, végül vesztébe is hajtja.

A lélekbe maróan súlyos finálé ellenére ugyanakkor a film hangulata egyáltalán nem komor. Következesen végigvezetett vizuális stílus, vagyis szinte kizárólag dinamikus kézikamerás képsorok és a korszak képi világát megidéző korabeli felvételek, ill. ötletes animációk teszik élvezetessé a közel két órát. Cruise egysíkú játéka mit sem változott összes többi filmjéhez képest, a különböző szituációkban aprólékosan kiismerhető karakteréhez viszont illik a laza stílus.

A Barry Seal: A beszállító a kortárs mozi egyik igazán kiemelkedő darabja, hála ötletes megoldásainak és kifejezetten mély mondanivalójának.  A film elsősorban az amerikai álom létét kérdőjelezi meg, és erős politikai kritikát fejt ki egy szerethető hős izgalmas történetén keresztül. Bár alternatív politikai állásfoglalása – különösen a Reagen-Bush korszak kül- és gazdaságpolitikája tekintetében – igencsak vitatható, korunkban oly szembetűnő társadalmi elégedetlenségekre reagál. Mikrotörténeti megközelítése új nézőpontokat nyit, és olyan problémákat tár fel, amelyek más szemüvegen keresztül nagyon másképp értelmezhetők, ám eleddig kevéssé mutatkoztak a közbeszédben.

Képek: © Universal Pictures

Barry Seal: A beszállító (American Made)

Színes, magyarul beszélő, amerikai thriller, 114 perc, 2017

Rendező: Doug Liman

Forgatókönyvíró: Gary Spinelli

Szereplők: Tom Cruise, Domhnall Gleeson, Sarah Wright

Operatőr: César Charlone

Producer: Doug Davison, Ron Howard

Vágó: Dylan Tichenor

Bemutató: 2017. augusztus 31.

Forgalmazó: UIP-Duna Film

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!