Mint egykori szerkesztője és rajongója minden azonnal felmerülő lehetetlenség ellenére igent mondtam arra az abszurd felkérésre, hogy interjút készítsek Michel Houellebecq-kel. Mert: ad egy, el sem fog jönni; ad kettő, ha mégis eljön, akkor nem fogja tudni végigcsinálni a díszvendégséggel járó megpróbáltatásokat, vagy ha mégis, semmi nem fog kisülni az interjúkból. Az első kettőre rácáfolt a Goncourt-díjas szerző, én kérek elnézést. Az interjúkat meg majd puzzle-ként összerakjuk. Tizenöt percet kaptam Houellebecq-kel interjúzni, ami azért is elégtelen volt, mert voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, akár beszélgetéssé is fajulhat kettőnk találkozása, természetesen Houellebecq-i értelemben.

Tisztelettel jelentem, van olyan magyar szerző, akinek nevére nemhogy megtelik a Petőfi Irodalmi Múzeum Díszterme, hanem a szomszédos teremben is sokan üldögélnek a kivetítő előtt, hogy lássák és hallják, mi történik odaát. Úgy százhúsz emberről beszélek. Idősek és fiatalok, professzorok és zugolvasó szemészek.

Sartre szerint nem. De lehet, hogy már ő is rájött idő(tlenség) közben az ellenkezőjére. Addig azonban, míg lehetőségem nyílik tőle rákérdezni erre a vitás pontra, egy magyar film kapcsán készítem elő a vele való beszélgetést.