Egy egyszerű címet látok és egy egyszerű felsorolást. Egy közhelyes címet és egy közhelyes felsorolást. A felsorolás nem tud leltárrá nőni, terebélyesedni. A modorosan középre igazított sorok (ez a megoldás még Nagy Lászlónál például működött) egy keresztet formáznak, de ettől még nem nevezhetjük ezt a szöveget képversnek.

Ha egyszerű asszociácóként olvasom, tehát megpróbálom elfelejteni, hogy a szerzői intenció szerint ez vers volna, akkor sem történik (bennem) semmi. Vér. Könny. Halál. Magány. Még felsorolni is fárasztó. Az a baj, hogy ezek a szavak bárkinek eszébe juthatnak, bárki egymás alá írhatja, tördelheti őket.

De ettől nem lesz vers. Részben azért, mert nem nagyon van benne gondolat, részben meg azért, mert nincs sajátos nézőpontja, amely megkülönböztetné. Önálló nyelv- és szókincsrendszer sem látszik. Csak nagy, patetikus, elkoptatott szavak egymás után. S e szavak torlaszt képeznek, eltorlaszolnak előlünk mindent, ami érdekes, izgalmas vagy felzaklató lehetne. A vers akarásától még a vers lehetősége, csírája sem látszik. Sajnos.