• főoldal
• cikkek

1810 viharos, s csaknem minden esetben időleges sikereket hozó évének bicentenáriumát ünnepli idén Latin-Amerika, s a kolumbuszi „felfedezés” félezredik évfordulója (1992) óta tudjuk, mindez nem csak békés emlékezésekkel, de heves tiltakozásokkal és az érvényes paradigmák lebontásának kísérletével jár. Akkor a szubkontinens a Nyugat fenségét elismerő európai szemlélő számára meglepően, mindazonáltal teljes joggal ágált „Amerika felfedezésének” megünneplése ellen, mondván, Amerika már jóval Kolumbusz előtt létezett, s köszönte szépen, egész jól elvolt spanyol hódítók nélkül is. A vitában latin-amerikai részről felmerült az a kérdés is, miért kell megünnepelni egy olyan eseményt, mely a szubkontinens őslakosságának csaknem teljes kiirtását eredményezte.

A kompromisszum akkor a „felfedezés” (Descubrimiento) szó „találkozásra” (Encuentro) való átírása lett, tizennyolc évvel később viszont Latin-Amerika ugyanazzal a felháborodott érdeklődéssel szemléli Spanyolország megdöbbentőnek vélt szerepvállalását abban az megemlékezés-sorozatban, mely épp azt hivatott ünnepelni, hogy a kontinens lerázta magáról az ibér igát. Ahogy Hugo Chávez szokásos kéretlen stílusában fogalmazott: „vannak, akik igyekeznek elkendőzni a mészárlásokat. Már ki is neveztek egy bizottságot a bicentenárium megünneplésére. Mi megemlékeznivalója van Európának a függetlenségről?” Retorikáját, mely sokszor a gyarmati időkre és a ’92-es vitákra vezet vissza, átvette Evo Morales, Bolívia indián elnöke is, aki természetesen nem hagyhatta ki beszédéből minden latin-amerikai függetlenségi harcok iniciatíváinak, az indiánoknak a méltatását, és az ezzel szemben álló méltatlan európai bánásmódot marginalizált tömegeikkel szemben. 

Spanyolország ennek ellenére nem tágít. Az már 2008 óta tudható volt, hogy János Károly támogatni fogja a spanyol részvételt a megemlékezésekben, s döntésében olyan mértékadó latin-amerikai kulturális személyiségek is támogatták, mint a nyolcvanévesen is igen aktív, permanens Nobel-várományos mexikói író, Carlos Fuentes. János Károly a IX. Iberoamerikai Fórumon a mestizaje, a sokszorosan összetett etnikai-kulturális-vallási keveredés fontosságára hívta fel a figyelmet, mely mind Európát, mind Amerikát mind a mai napig alakítja – ez a folyamatos kölcsönhatás az, mely miatt indokoltnak tetszik Spanyolország jelenléte az eseményen. José Luis Rodríguez Zapatero spanyol elnök külön bizottságot is kinevezett a bicentenáriumi események szervezésére és lebonyolítására, melynek élére nem mást nevezett ki, mint az ex- miniszterelnök Felipe Gonzálezt (1982-1996). A korrekt latin-amerikai-spanyol kapcsolatok kialakításának igénye egyébként világosan látszik a PSOE politikájában, melynek Spanyolország EU-elnöksége alatt kézzelfogható eredményei is lehetnek, ugyanakkor az is jól látszik, nehéz (ha épp nem lehetetlen) történelmi felhangú kérdésekben olyan döntést hozni, amely az egykori gyarmatok, az anyaország és Európa felé is pozitív előjellel kommunikálható. Mert azt azért mind Zapatero, mind János Károly sejthette, hogy ezzel a – minden bizonnyal gesztusértékűnek szánt, és Spanyolországban így is kommunikált – lépéssel olyan adut adtak Latin-Amerika populista és indianista vezetőinek kezébe, mellyel azok úgy tetszeleghetnek a bátor és hazafias hős szerepében, hogy semmit sem kell érte csinálniuk.

Az ecuadori, bolíviai és venezuelai vezetők ugyanis az emlékezést szemmel láthatólag kettős célra használják/használták: egyrészt a spanyoloknak kiosztott hazafias odavágásokkal igyekeznek elterelni a figyelmet a rossz gazdasági helyzetről, melyet Venezuelában a gazdasági csökkenés, a térség legnagyobb inflációja (a 2008-as 30,9%-os inflációt tavaly egy 25,1%-os követte), és legújabban az azt követő devalváció jelez, Bolíviában pedig a textilexport amerikai piacának kiesése, melyet Morales elnökön kívül mindenki pótolhatatlan veszteségként tart számon. Másrészt az emlékezés alkalmat ad saját hatalmuk legitimizációjára a történelem által. Ez természetesen leginkább Hugo Chávez venezuelai elnök részéről figyelhető meg, aki nyíltan Bolívar „örököseként” (az Infolatam némi malíciával egyenest „reinkarnációjaként” emlegeti) lép fel, magát bolivariánusnak vallja, politikai mozgalmát pedig „bolívari forradalomként” hirdeti – s aki, akár elődje, Juan Vicente Gómez száz évvel ezelőtt, egyetlen alkalmat sem hagy ki arra, hogy valamely csata, kiáltvány vagy konferencia emlékét saját népszerűsége emelésére használja a múlt és a jelen szándékoltan torzító egybemosásával. Ugyanakkor mind Morales, mind Correa ecuadori elnök igyekszik a jelent olyan kontextusban értelmezni, ahol saját – bolívari párhuzamot érdemlő – személyének szerepe a Felszabadítóéval ér fel: Morales az USA és az imperialista világ elleni harc messiásaként lépteti fel magát és az indiánokat, míg Correa elmondása szerint kormányzása „véget vetett egy elaggott, amorális és igazságtalan gazdasági- politikai és társadalmi szerkezet hatalmának”. Mindketten két párhuzamra igyekeznek rájátszani: az egyik az az immár több évszázados népi hagyomány, mely kontinensszerte mintegy szentként, mitizált alakként tekint Bolívarra, mely a párhuzam révén „utódaira” is rá kell vetüljön a sérthetetlenség fénye; másrészt arra a leegyszerűsített világképre, mely a függetlenségi háború idején dívott Latin-Amerikában, melynek lényege, hogy a szubkontinens az elnyomott és megcsonkított, de büszke jó szellem, míg Spanyolország a gaz gyarmatosító, a fejlődés és a kiteljesedés kerékkötője.

Ariel szerepe máig nem változott, Kalibáné viszont országonként eltér: Bolíviának elsősorban az Egyesült Államok a mumus, Venezuelának ugyanakkor rajta kívül Kolumbia, Spanyolország, sőt legutóbb Hollandia (!) is démonai közé került, jelezvén, Chávez bárkit képes hibáztatni, csak hogy ne kelljen színt vallania országa sokasodó problémáiról.

A földrész délebbi tartományaiban a retorikai fordulatok mellett a látványos programok problémafeledtető hatásában is hisznek: Argentína, mely idén az 1816-os függetlenséghez vezető az 1810-es májusi forradalmat ünnepli (érdekes módon januártól decemberig) több mint 42 millió dollárnyi pesót költ bicentenáriumi programokra, melyek közt a leglátványosabbnak az az ötnapos (május 21-25.) fieszta ígérkezik, melynek keretében Buenos Aires legnagyobb sugárútját a huszonnégy argentin tartomány „kiállítótermévé” alakítják. A megemlékezések és kulturális események Cristina Kirchner reményei szerint feledtetik majd azt a nyomasztó, vitákkal és botrányokkal mérgezett légkört, melyet legújabban a Nemzeti Bank és a kormány közti konfrontáció jelez, s mely a jövő évi elnökválasztás korai felvezetéséhez vezetett. Chilében ugyanakkor szeptemberben már a nemsokára megválasztott új elnök mondja a köszöntőbeszédeket az első, Spanyolországtól független kormányzó junta megalakításának bicentenáriumán. 

Jóval északabbra, Mexikóban kettős ünnepségsorozat zajlik idén: egyszerre ünneplik Manuel Hidalgo atya 1810-es spanyolellenes felkelésének (szintén szeptemberben) és a „Porfiriatonak”, vagyis Porfírio Díaz végtelennek tűnő uralmának (1876-1911) véget vető mexikói forradalom kirobbanásának évfordulóját is. Az emlékezéssel párhuzamosan az országnak talpra kell állnia a gazdasági válságból, mely a Latin-Amerikai országok közül – az USA-val ápolt szoros kapcsolatok miatt – itt a legmélyebb, és folytatnia kell a drogkartellek ellen meghirdetett háborút is, mely a kétségtelen eredmények mellett rengeteg emberéletet is követel.

2010 bicentenáriumi ünnepségeitől tehát aligha lehet ugyanazt várni Latin-Amerikában, mint a mi 1896-os Milleniumunktól: sehol sem áll meg úgy az élet, hogy az ünnepségekbe ne zavarnának bele a helyi vagy regionális problémák, választások, leszámolások, vagy mára már szokványossá vált USA-ellenes kirohanások. Az ünnepségek folyamatosan zajlanak tovább a következő években is, s mire 2098-ban Kuba és Puerto Rico is megünnepli függetlensége kétszázadik évfordulóját, már lehet is készülődni a tricentenáriumokra…