• főoldal
• cikkek

Az első portugál köztársaság előzményei

Portugália a középkor óta tulajdonképpen változatlan határokkal bírt. Az ország a liberális nacionalizmus ideológiai modelljének egyfajta ideáltípusa volt – ahol a nemzet és állam karöltve haladt a történelem során egymás mellett, s mindehhez jelentős kulturális homogenitás is társult.[1] Portugáliában a 19. század során épült ki egy új, gazdag polgárokból, bankárokból és tőkésekből álló társadalmi osztály – melybe beletartoztak a középosztálybeli polgárság feltörekvő, jelentős vagyonra szert tevő tagjai, akárcsak a hagyományos arisztokrácia bankszektor és kereskedelem felé nyitó elemei. Az 1800-as években és a 20. század első évtizedében ez a szűk réteg irányította az országot. Ez az oligarchia azonban erősen függött a gyarmatoktól és a külföldi tőkétől, vagyonának és kiváltságos helyzetének megőrzését a monarchia jelképezte – s mindvégig szoros együttműködésben állt az egyházzal. E réteg számára a legnagyobb kihívást nem a parasztok és munkások jelentették, hanem az – elsősorban Lisszabonban és Portóban összpontosuló – városi középosztály, mely fokozatosan belopta magát a kereskedelem és ipar területére, valamint a közigazgatásba. Helyet kért magának a politikai és gazdasági irányításban, komolyan foglalkoztatta a gyarmatok jövője, az ország megkésettsége – s alapvetően egy egyházellenes, monarchiaellenes és szocializmusellenes osztály volt.[2]  Az 1890-es brit Ultimátum (a portugálok Mozambik és Angola összekötésére irányuló szándéka elleni agresszív fellépés) csak tovább erősítette – a mindenekelőtt a középosztály által képviselt – nacionalizmust és nemzeti önmeghatározást. Miután az ország engedett a brit követelésnek, a formálódó republikánus erők az elszenvedett megaláztatásért a kormányt és a királyt tették felelőssé. Ez a monarchiával elégedetlen társadalmi réteg valósította meg Portugáliában az első köztársaságot.

Az első portugál köztársaság volt a demokrácia kialakítására és megszilárdítására tett első tartósabb kísérlet az országban. Ám a nagyvonalú szándékok és eszmék, valamint a kezdeti lelkesedés ellenére a köztársaságpárti erők nem voltak képesek egy stabil és progresszív rendszer kiépítésére. A tárgyalt időszakot (1910-26) áthatotta az állami erőszak, a politikai instabilitás, a kormányzati impotencia és az adminisztráció kontinuitásának szinte teljes hiánya. Az első köztársaságban – annak 15 év és 8 hónapja alatt – összesen 45 kormány és 8 köztársasági elnök váltotta egymást. Ezzel Portugália a kor Nyugat-Európájának legingatagabb köztársasága címet is kivívta.[3]

A portugál társadalmi és gazdasági viszonyok az első köztársaság ideje alatt

Az ország lakossága a köztársaság első tíz éve alatt csak igen csekély mértékben növekedett, alig több mint egy százalékkal (1911 – 5 960 056 fő; 1920 – 6 032 991 fő). A kivándorlás következtében Portugália mintegy félmillió embert veszített el. Az emigráció a Minho és Douro területeit, azaz az északi vidékeket sújtotta jobban, s a köztársaság első három évében csak Brazíliába 226 000 ember, az ország teljes lakosságának 3,7%-a vándorolt ki.[4] Az 1918-19-es járványok 70 000 portugál éltetet követeltek, a világháború következtében pedig további 10 000 ember veszítette életét.[5] 

Az ország lakosságát egy markáns választóvonal mentén a város–vidék, de mindenekelőtt a Lisszabon/Porto – vidék megosztottság jellemezte. A demokrácia története Portugáliában így alapvetően Lisszabon és Porto, azaz alig a lakosság 10 százaléka történelmének felel meg, hiszen a republikánus eszméket valló középosztály ezekben a városokban koncentrálódott. Meghatározó tényező volt továbbá, hogy az ország gazdasági struktúrája alapvetően a mezőgazdaságon nyugodott, ezen belül is a bor–parafa–gyümölcs alkotta hármason. Az ország adottságai nem kedveztek a búzatermesztésnek. Lisszabon gabonaellátása számos problémát vetett fel (az ún. „kenyérkérdést” és a protekcionizmus nehézségeit). Törvényileg korlátozták piacvédő szándékból a külföldi gabona behozatalát („az éhség törvénye”).  Akik ezen intézkedésből kifolyólag éheztek, sanyarú helyzetüket következetesen a kormány rossz politikájának tudták be, amely állapotot – a kereskedelmi hajózás teljes megbontásával – az első világháború csak tovább nehezítette. Az 1917. decemberi, egyik legagresszívabb felkelést is részben az éhség motiválta és „táplálta”. 1919 és 1923 között a kormányok mesterségesen alacsonyan tartották a kenyér árát („kenyérpolitika”), s ezzel ugyan nem szüntették meg a probléma gyökerét, de valamelyest könnyítettek a háborút követő nehéz éveken. [6] 

A kedvezőtlen gazdasági helyzet a földbirtok rossz megszervezésének és elosztásának (délen túlzott földkoncentráció, északon felaprózott kisbirtokrendszer)[7] és a megkésett iparosításnak volt következménye Portugáliában. A köztársaság az első években nem kívánt az agrárkérdéssel foglalkozni, ezt követően pedig minden erre irányuló kísérlete kudarcot vallott, így a szektor viszonyai vajmi keveset változtak. A 18. és 19. századi ipari forradalmi újítások csak korlátozott mértékben érték el Portugáliát. Az ipart elsősorban a textil- és konzervipar uralta. 1911-ben a lakosság 21,1%-a, 1930-ban 25%-a dolgozott valamilyen formában az ipari szektorban (beleértve a kézművességet is).[8] Az ország kereskedelme szintén erőteljesen függött az agrárszektortól, s az elsődleges exporttermékek 1926-ig változatlanok maradtak: bor, parafa, szardínia, textiltermékek és gyümölcsök. Az import elsősorban búza, gépek, cukor, tőkehal, acél, vas és szén behozatalára irányult. Portugália kereskedelmi mérlege az első köztársaság ideje alatt végig – s különösen az 1919-21 közötti években – deficitet mutatott. Anglia volt a portugál export 70%-ának felvevőhelye, így az ország jelentős gazdasági függéssel is küzdött.[9] Az infrastrukturális adottságok (vasút- és úthálózat, kommunikáció) is igen kezdetlegesek voltak. A vasúthálózat kiépítése a köztársaság évei alatt jelentősen lelassult: 37,2 km/évről (1911) 14,8km/évre (1925).[10] A Portugáliát is elérő világgazdasági krízisek (például 1913-14-ben) mellett az ország sokat szenvedett saját belső válságaitól (társadalmi krízisek, forradalmi megmozdulások, infláció stb.). A monarchiától megörökölt pénzügyi – a költségvetési egyensúly, az államadósság és a valuta értékvesztése - nehézségek jelentették a köztársaság számára az egyik legnagyobb problémát. Afonso Costa kivételével egyik miniszterelnöknek sem sikerült a kiadások és bevételek egyensúlyát megteremteni. Maga az escudo, az új valuta is a köztársaság találmánya volt: 1911-ben a José Relvas által elnökölt ideiglenes kormány vezette be a régi real helyett. Az új valuta problémái azonban igen hamar jelentkeztek: a háború kezdetére már 17%-ot veszített értékéből, míg 1919 és 1924 között az escudo értéke közel huszadrészére csökkent, s 1924-ben Álvaro de Castro csak a portugál ezüsttartalékok eladása révén és a pénzérmék reálértékének csökkentésével tudta stabilizálni a valutát.[11] 1910-et követően számos arisztokrata és nagypolgári család emigrált politikai okokból és választott külföldi bankot tartalékai és megtakarításai kezelésére. A gazdasági és politikai instabilitás szülte pénzügyi bizalmatlanság végig – de különösen 1924-ig – sújtotta az első köztársaságot. A háború következményeként egyes kispolgárok feljebb tudtak ugyan kapaszkodni a társadalmi ranglétrán, így kialakult egy szűk újgazdag réteg (elsősorban a bankszektorban), de még többen voltak azok, akik lefelé csúsztak a társadalom piramisán (köztisztviselők, tanárok, nyugdíjasok, kereskedelmi alkalmazottak) és az újszegények csoportjának számát növelték. Így a bürokráciában dolgozó polgárság elveszítette mindennemű korábbi függetlenségét és megbecsülését.

Említést kell tenni a szinte teljesen analfabéta vidéki lakosságról, mely igen amorf réteget alkotott a portugál társadalomban, s mely ambíciók nélkül, nyomorúságos körülmények között tengette életét, teljes mértékben kiszolgáltatva a helyi politikai vezetők és a papság abszolút befolyásának.

Az első köztársaság szempontjából a munkásság alkotta társadalmi réteg is nagy jelentőséggel bírt. Az ideiglenes kormány 1910 decemberében törvényben ismerte el a sztrájkhoz való jogot. 1911 végéig 60 sztrájkot jegyeztek fel az országban, melyek legnagyobb számban Lisszabonban szerveződtek, de kiterjedtek az ország egész területére, beleértve a szigeteket is. 1911 elején hoztak törvényt a hatnapos munkahét bevezetéséről, mely azonban nagy elégedetlenséget váltott ki és 1912-ben általános sztrájkhoz vezetett. A háború évei alatt és után tovább folytatódtak, valamint egyre erőszakosabb formát öltöttek és egyre agresszíveabb ellenreakciókat váltottak ki a munkások megmozdulásai (1917, 1919, 1920, 1921). Egyes területeken sikerült a munkásságnak követeléseit keresztül vinnie: bevezették a kötelező társadalombiztosítást és a 48 órás munkahetet.[12] A sztrájkok gyakorisága és hevesége jól mutatja a polgárság vezette kormányok és a munkásosztály egymásnak feszülő érdekeit, azok radikális különválását és fokozatos távolodását. A munkásság a rendszer veszélyes ellenségévé vált, s sajátos, furcsa szövetségre lépett a monarchistákkal és a szélsőjobb erőivel. A sztrájk mellett a köztársaság másik fontos, említésre méltó társadalmi újítása volt a mindkét fél számára azonos jogokat biztosító polgári házasságkötés kötelezővé tétele és a mindkét fél által kezdeményezhető válás lehetőségének törvényi bevezetése (1910. november 3). [13] Ennek ellenére a nők ezután sem élveztek minden területen azonos jogokat a férfiakkal (pl. választójog). 

Egyház és egyházellenesség

A 19. századi Portugáliában az egyház politikai befolyása jelentős méreteket öltött, s 1904-től a klérus a Nacionalista Párt színeiben a képviselőházba is delegált tagokat. A sajtó, az oktatás és a tudományok területén döntő szava volt a portugál katolikus egyháznak – befolyása a királyi családra is kiterjedt. [14] A köztársaság hívei azonban agresszívan felléptek az egyház túlburjánzó hatalma ellen. 1910-ben valamennyi egyházi rendet kiutasítottak az országból. Az első köztársaság egyik legnagyobb újítása a hatalmi ágak szétválasztásában rejlett. 1911 áprilisában már az ideiglenes kormány dekrétuma kimondta az állam és egyház különválasztását, megtiltotta a hittan oktatását az iskolákban és államosította az egyházi birtokokat. Számos törvényi szabályozás (például a válás engedélyezése és a polgári házasságkötés kötelezővé tétele, a vallási ünnepek mellőzése) született a republikánusok antiklerikalizmusának kifejezésére. Az állam és egyház összecsapásai nemegyszer erőszakos formát öltöttek, s 1913-ban a Vatikánnal folytatott diplomáciai kapcsolatok megszakadásához vezettek.[15] Az erős egyházi befolyás alatt álló elmaradott vidéki lakosság értetlenül fogadta az állam egyházellenes intézkedéseit, s a klérus mögött felsorakozó társadalmi bázis és erő a világháborúba való portugál bekapcsolódást követően tovább erősödött. Számos katolikus politikus (köztük a fiatal Salazar) a felszínen a politikai rezsim kérdését másodlagosnak tüntette fel, ám az így színlelt politikai semlegesség és hatásos propaganda révén a társadalom alsóbb rétegeiben jelentős befolyást épített ki. Sidónio Pais diktatúrája alatt (1917 decemberét követően) ismét normalizálódtak Portugália diplomáciai kapcsolatai a Vatikánnal és az egyház hatalma – ha ideiglenesen is – de helyreállt.[16] Sidónio Pais meggyilkolása után (1918 decemberét követően) azonban tovább gyűrűzött az egyház és a republikánusok csatározása.

Ideológia és politika

A köztársaság eszméje a 19. század közepétől kapott jelentősebb társadalmi visszhangot Portugáliában. Az 1848-as európai forradalmak híre eljutott az országba, de konkrét cselekvést még nem indukált, hatása néhány rövidéletű, gúnyos politikai kiadványra és pamfletre korlátozódott. Ekkor ugyanis V. Péter (1853-61) és I. Lajos (1861-89) még kedvelt, népszerű királyok voltak. A republikánus eszmék az 1865-70-es generációval kaptak újabb impulzust. A köztársaság francia, spanyol és olasz térnyerése motiváló erőként hatott a portugál városi középrétegekre. 1870-es évek közepén alakult meg az ortodox republikanizmussal való szakítás után a Portugál Szocialista Párt (Partido Socialista Português) és vele párhuzamosan a Republikánus Párt (Partido Republicanista).[17] Portugáliában a repuklikánus erők megszerveződése nagyon gyorsan – talán túl gyorsan – ment végbe, s ennek köszönhető, hogy számos gyengeséggel küzdött, melyeken az első köztársaság ideje alatt sem tudott felülkerekedni. Az egyik ilyen nehézség a republikánusok heterogenitása volt. 1890 és 1910 között köztársaságinak lenni annyit jelentett, mint monarchiaellenesnek, egyházellenesnek lenni, a politikai korrupció és az oligarchia hatalma ellen lenni. De minek az érdekében? Miért? A válaszok már megosztóak vagy meglehetősen utópikusak voltak.

Mindennemű ellenmondásossága ellenére az első köztársaság szolgált néhány teljesen új politikai vívmánnyal. Az 1910. október 5-i köztársasági forradalmat követően szükséges volt alkotmányban rögzíteni az új rendszer alapjait. Az alkotmányozó nemzetgyűlés a – brazil minta által nagyban befolyásolt és formált – alapokiratot 1911. augusztus 21-én fogadta el, mely egyúttal az 1820-22-es liberális elvekhez való visszatérést is jelentette, kimondta a három hatalmi ág szétválasztását, a nemzet szuverenitását, és megerősítette a közvetlen választójogot. A választójog közvetlen, de nem általános jog volt: nem szavazhattak a nők, az analfabéták és a 21 év alatti férfiak. 1918-ban a 3997-es dekrétummal Sidónio Pais idején kiterjesztették a választójogot valamennyi 21 év feletti férfire, de ez a bővítés csak a diktatúra ideje alatt tartott. [18]

A köztársasági célkitűzések üdvösek voltak: az ország modernizálása, egy nyitottabb társadalom általi felzárkózás a Nyugathoz és az önellátás megvalósítása, valamit demokratizálódás és társadalmi igazságosság. 1910-11 és 1923-25 között jelentős reformokat vezettek be az iskolák terén.[19] A köztársasági elit élen járt a nemzeti szimbólumok és az oktatás feltételeinek megteremtésében: nemzeti himnusz, zászló, polgári szertartások és ünnepek bevezetése. Valódi polgárteremtést (citizen building) próbált véghezvinni az első köztársaság egy „mímelt demokrácia” formájában. Mattei Dogan mimic democracy kifejezése egy olyan politikai rendszerre utal, mely a nyugati demokráciákat igyekszik utánozni, s mely alapvetően agrárjellegű, alacsony szinten iparosodott és urbanizált, erős földbirtokos arisztokrácia jellemezte országokban volt tipikus jelenség. Ezekben az államokban a középosztály gyenge volt, a társadalmi kommunikáció szinte nem létezett, s a demokrácia bevezetését megelőzően az egyház uralta a politikai kultúrát – az állam és egyház kölcsönösen támogatták egymást. [20]

A portugál első köztársaság alkotmányába egyetlen párt neve került bele, mely ezáltal a korszak legmeghatározóbb politikai csoportosulása lett: a régi Republikánus Párt alapjain létrejött balközép Demokratikus Párt (Partido Democrático) – melyet Portugál Republikánus Párt (PRP – Partido Republicano Português) néven is illettek – s mely az 1921-es év kivételével valamennyi választáson nyert. [21] A párt sajátossága volt, hogy nem voltak karakteres, erős vezetői, szemben a többi rövid életű párttal. Az első években a Demokratikus Párt mellett egyedül a belőle kilépő, jobb-közép frakciókból alakuló unionista és evolucionista pártok (Partido Unionista, Partido Evolucionista) voltak képesek viszonylag tartósabb politikai formációt alkotni. Az első kihívás a Demokratikus Párt hegemóniája szempontjából 1915 januárjában jelentkezett, amikor Pimenta de Castro tábornok lett a miniszterelnök egy katonai elemekkel erősen átszőtt kormány élén. Néhány hónap múlva a Demokratikus Párt ringbe szállt a hatalom visszaszerzéséért. A következmény: katonai és civil fellépés, legalább 150 halott és 300 sebesült volt. 1915 júniusában a PRP ismét nyert a választásokon, s a háború alatt alapvetően koalícióban kormányozott. A tiszavirágéletű koalíciós kormányok valamennyi esetben rövidebb ideig (átlagosan 91 napig) maradtak hatalmon, mint az egypártiak (156 nap).[22] A világháború alatt és után a pártrendszer fragmentálódása felgyorsult. A Köztársasági Nacionalista Párt (Partido Nacionalista Republicano) Sidónio Pais diktatórikus uralma (1917 december – 1918 december) alatt volt képes beleszólni a politikai életbe, aztán felbomlott, s egyes elemei az unionistákhoz, mások az evolucionistákhoz csapódtak, míg akadtak, akik a liberálisokhoz vagy az újonnan alakuló Elnöki Köztársasági Párthoz (Partido Republicano Presidencialista) csatlakoztak. 1926-ban, amikor a demokratikus köztársaság az utolsó napjait élte, hat, a PRP feldarabolódásából levezethető pártalakulat létezett. Ezek a politikai baloldaltól a jobboldal felé felsorakoztatva az alábbiak voltak: Radikális Párt (Partido Radical), a Demokratikus Baloldal Pártja (Partido da Esquerda Democrática), a PRP vagy Demokratikus Párt, Republikánus Akció (Acção Republicana), Nacionalista Párt (Partido Nacionalista) és a Liberális Unió (União Liberal). A PRP-hez kötődő pártok mellett mindenképpen meg kell említeni a baloldalról a Kommunista Pártot (Partido Comunista -1921), a továbbra is létező, de szinte befolyás nélküli Szocialista Pártot és a Seara Nova (1921) csoportosulást.  A monarchista erők négy nagyobb formációt építettek ki az első köztársaság idején – ezek voltak: a Luzitán Teljesség (Integralismo Luzitano – 1914 – mely az alkotmányos monarchia előtti állapotokat tartotta követendőnek), a Királyi Cél (Causa Monárquica – mely az ortodox királypártiakat tömörítette), a Portugál Realista Akció (Acção Realista Portuguesa – a leginkább jobboldali monarchista csoportosulás integralista célkitűzésekkel) és a Legitimista Párt (Partido Legitimista – akiknek céljuk Miguel herceg trónra emelése volt).[23] Mindezen pártok mellett voltak kezdeményezések a gazdasági alapon való politikai érdekképviselet megszervezésére és a munkásságot képviselő pártok kialakítására, mint ahogy számos titkos és féltitkos szervezet is működött a politikai porondon (például a Carbonária vagy a szabadkőműves mozgalom).

Az 1920-as években mindennemű, a politikai rendszer megreformálására tett kísérlet és ezen erők egyesítése sikertelennek bizonyult alkotmányos úton. Abban, hogy az első köztársaságot követően katonai rezsim épült ki Portugáliában, fontos szerepet játszott az a tény, hogy az ellenzék nem volt képes politikai alternatívával változtatni a kialakult helyzeten, s hogy megannyi erőszakos cselekedetet és fellépést indukált a történelem ezen időszaka. Az utcai harcokban összesen mintegy 4-5 ezer ember veszítette életét és több ezren sérültek meg, mindemellett pedig több ezer embert deportáltak a gyarmatokra. Az önkény súlyos problémái sújtották Portugáliát – ebben a helyzetben a köztársaság erős és lojális fegyveres erőre szorult, mely azonban a idő előrehaladtával egyre inkább politikailag involválódott és zendült, lázadt, nemegyszer brutális módon. A hadsereg lojalitása ugyanis folyamatosan ki volt téve a politikai vezetők és katonaság közötti kölcsönös bizalmatlanságnak.

Mérleg

A köztársaság színpadán sokszor személyes és ideológiai erők csaptak össze, egyúttal olyan erőket generálva, melyek előkészítették a katonai erők politikába való beavatkozását és a diktatúra bevezetését 1926-ot követően. Az első köztársaság zavaros éveit sokan az Új Állam (Estado Novo – egyúttal a leghosszabb ideig (1974. április 25-ig) létező nyugat-európai autoriter rezsim) prológusának tartják. A köztársaság kritikusai szerint a republikánusok nem voltak kellően erősek és gyorsak a reformok véghezvitelében és így az eszmék megvalósítása megrekedt. 1974 után a baloldal egyenesen kicsinyesnek, polgárinak és munkásellenesnek nevezte az első köztársaságot és a sidonizmusban és az 1917-26 közötti évek eseményeiben a vidéki oligarchia által támogatott portugál fasizmus eredetét vélte látni. 1925-ben a Portugáliában szolgálatot teljesítő brit diplomaták beszámolóikban úgy jellemezték a portugál viszonyokat, mint ahol a parlamenti rendszer már rég halott, s mely berendezkedés több szempontból kifolyólag egyébként sem alkalmazható a latin országokra.[24] Így az első köztársaság összeomlása szükségszerűnek tűnt.

Oliveira Marques portugál történész szerint az első köztársaság valójában nem valami strukturálisan újnak volt a kezdete, hanem sokkal inkább valami – még 1820-ban kezdődött – réginek az utolsó fázisa. Így azt lehet mondani, hogy az első köztársaság a monarchikus liberalizmus fejlődésének természetes következménye volt Portugáliában, egyfajta klimax, melynek azonban nem volt jövője, s melynek el kellett tűnnie, és valami teljesen másnak követnie.[25]

Az első portugál köztársaságot a valóságban mindenképpen áthatotta a múltbeli struktúrák és események összetett örökségének terhe – s mindez hozzájárult az 1910-26 közötti zavaros időszak visszásságaihoz. A sajátosan mozdulatlan rendszert a köztársaság hívei és ellenségei közösen alakították. Egy látens állam uralma volt, ahol a Demokrata Párt konzerválta monopol helyzetét mind a parlamentben, mint a bürokráciában. S azt, hogy ennek a megrekedt állapotnak egy jobboldali katonai mozgalom vetett véget, számos tényező együttállásának köszönhető: a tömegek jogi igazságtalanság miatti elégedetlensége, a jobboldal időlegesen egységes fellépése a fragmentálódott baloldallal szemben, a politikai pártok hitelvesztése és a középosztály eltávolodása a köztársasági eszméktől.

Az első portugál köztársaság a valóságban egy hosszan elhúzódó politikai krízis volt, mely szorosan kötődött a liberalizmushoz, s mely egyúttal egy egyedülálló és összetett jelenség volt a portugál történelemben: beékelődve a monarchia és a diktatúra időszakai közé, félúton a liberalizmus és autoritarianizmus között.