• főoldal
• hírek

Ha hinni lehet a legfrissebb adatoknak, hatmillióan vettek részt a Buenos Airesben megrendezett bicentenáriumi ünnepségsorozaton, s ha a mennyiségi dimenziókon túllépve a neves résztvevőket kutatjuk, elég a záróünnepségen résztvevő Lula (brazil), Evo Moráles (bolíviai), Rafael Correa (ecuadori), Hugo Chávez (venezuelai), Sebastián Piñera (chilei), José Mujica (uruguayi), Fernando Lugo (paraguayi) elnökhetest kiemelni (s akkor a tavaly puccsal eltávolított hondurasi Manuel Zelayáról nem is tettünk említést). Ha ehhez hozzátesszük, hogy a résztvevők száma Buenos Aires lakosságának duplája, Argentína teljes lakosságának pedig több mint hetede, továbbá hogy a felsorolt elnökök még véletlenül sem tartoznak egyazon politikai platformhoz (elég, ha az ultrabaloldali Chávezt vagy Morálest összevetjük a moderált jobbközepes chilei milliárdossal, Sebastián Piñerával) a hihetetlen befektetéssel létrehozott rendezvénysorozat páratlan bravúrnak nevezhető. Cristina Kirchner célja bevallottan Latin-Amerika ünnepi egyesítése (is) volt a közös identitás egyik történelmi kulcspontjának számító függetlenségi háború segítségével: erre utal, hogy ő maga nyitotta meg a Rózsaszín Házban (az elnöki székhelyen) a „Latin-amerikai Hazafiak Galériáját”, ahol olyan férfiak és nők képei láthatók, akik „az elmúlt 200 évben életükkel és eszméikkel hozzájárultak egy demokratikusabb Dél-Amerika” létrejöttéhez. Hogy az egyik államfő adományát (portréját) képező Omar Torrijos panamai diktátor vajon mivel járult hozzá a szubkontinens demokratizációjához, azt ne nagyon feszegessük, azt ugyanakkor mindenképp be kell látni, formálisan nem csak állami, hanem társadalmi szinten is igyekezett pán-latin-amerikai ünnepségsorozatot teremteni Kirchner és brigádja (számos népszerű együttes és énekes érkezett Buenos Airesbe a chilei Los Jaivastól az uruguayi Jaime Roosig és a kubai Pablo Milanésig, a részben Bicentenáriumi Sétánnyá alakított Július 9-e sugárúton pedig az argentin tartományok mellett a teljes makrotérség pavilonjai megtalálhatóak voltak).

Az ugyanakkor szintén elvitathatatlan, hogy a remekül szervezett ünnepségsorozatnak erőteljes nemzeti és populista színezete volt: volt tangó- és folklórbemutató, tisztelgés az argentin rock 40 éve és az argentin mozi előtt, a bicentenárium napján Maradona válogatottja szépen kitömte Kanadát (5-0), a felvonulásokon egymás után menetelő és a Bicentenáriumi Sétányon egymás mellett kiállító, regionális ételeket kínáló tartományok pedig az egymástól különbözők békés együttélését voltak hivatottak jelképezni – nem véletlen, hogy Santa Fé delegációja a világ leghosszabb zászlójának elkészítésekor nem a tartomány, hanem Argentína színeit pingáltatta a tizennyolc kilométer hosszú anyagra.

A hosszúra nyújtott fieszta és a közelgő dél-afrikai világbajnokság vélhetően kissé eltereli az argentinok figyelmét az ország politikai helyzetéről, azt ugyanakkor az ünnepségsorozat is megmutatta, sem bel- sem külpolitikailag nincs idilli helyzetben a dél-amerikai ország. A falklandi háború veteránjai az 1983 óta nem látott méretű katonai felvonuláson emlékeztettek az 1981-es brit-argentin konfliktusra „Dicsőség Malvinas 649 hősének!” feliratú zászlójukkal – a két ország jelenlegi helyzete ugyanakkor csaknem olyan meleg, mint majd’ harminc éve.  Jelen pillanatban ugyanakkor a britek elleni fellépés a kevesebb nemzetközi vihart kavaró külpolitikai esemény az országban. Bár Lula és Mujica is jelen volt az ünnepségsorozat záróaktusán, egyikük sem eszik Kirchner tenyeréből. A konfliktus oka egy több politikai kurzus óta húzódó történet, melyet nagy vonalakban így vázolhatnánk: a binacionális Uruguay folyó Uruguay felé eső oldalán 2003-tól finn Metsa-Botnia cég megbízásából cellulózt kívántak termelni, a belőle nyert cellulózpép ugyanis fontos papíripari nyersanyag. A folyó uruguayi oldalán egy iparváros, Fray Bentos fekszik, a túloldalon a háromszor akkora, bevételeit az ökoturizmusra építő Gualeguaychú. Az argentinok évek óta környezetszennyezéssel és az 1975-ös Urugay-folyóra vonatkozó statútum megsértésével vádolják Uruguayt, a Hágai Nemzetközi Bíróság azonban nemrég elutasította panaszukat, így a cellulóztermelés és papírgyártás tovább folytatódhat. A jogi kapuk bezárultával rövid ideig úgy tűnt, békésebb időszak veszi kezdetét, de az utóbbi hetekben Argentína kereskedelmi és hajózási fronton is a nyomásgyakorlás mellett döntött. A belkereskedelemért felelős államtitkár, Guillermo Moreno kezdeményezte, hogy bizonyos termékekre rendeljenek el importtilalmat, ami mintegy hetven uruguayi kis- és középvállalkozásnak mintegy 10 millió dollár kiesést okozhat az élelmiszerszektorban. Az argentin kormány továbbá megtiltotta az Argentínából Brazíliába tartó áruszállító hajóknak a montevideói kikötő használatát. Uruguay természetesen felháborodottan vette mindezt tudomásul, Kirchner és Mujica június első hetében találkozik a helyzet tisztázásának érdekében.

Az importtilalom természetesen nemcsak Uruguayt érintené érzékenyen: Edmundo Klotz, a Brazil Élelmiszeripari Szövetség elnöke egyenesen „a Mercosur szabályai elleni merényletként” utalt a szomszédos ország lehetséges kereskedelmi lépésére. A protekcionista kísérlet híre a kontinensen túlra is eljutott: az EU madridi csúcsán is éles bírálat hangzott el ellene. Kirchner egyelőre az egyetlen lehetséges módon védekezik: azzal, hogy a terv még nem lépett életbe. Bár hivatalosan mindez így is van, brazil források már tudnak argentin vámon visszafordított brazil termékekről, Kína pedig már reagált is rá, mégpedig igen drasztikus módon – beszüntette az egyik legfontosabb argentin exportcikk, a szójaolaj behozatalát az országba. Hogy az ügy mennyire nem jelentéktelen, arra elég néhány adatot idéznünk: Argentína a világ legjelentősebb szójaolaj-exportőre (a világpiac 55%-át fedi le), Kína szójaolaj-behozatalának 77%-a Argentínából érkezik: 2009-ben csaknem kétmillió tonna szójaolaj érkezett az ázsiai országba csaknem másfél milliárd dollár értékben. Az ügy elsimítása érdekében már Pekingben tartózkodik két magas rangú argentin állami tisztviselő, Débora Giorgi iparügyi miniszterasszony pedig bizakodik: „Meg fogjuk oldani ezt a kereskedelmi feszültséget”. Hogy mi módon, az egyelőre még kétséges, de ha nem akar végképp elszigetelődni nemzetközi fronton, és megágyazni egy újabb gazdasági krízisnek, Argentínának visszavonulót kell fújnia, mert rövid hatótávolságúra tervezett diplomáciai rakétája ezúttal túl messzire hordott.

Nem csak külhonban vannak ugyanakkor problémák. A bicentenáriumi ünnepségek egyik kulturális csúcspontja, a Teatro Colón újramegnyitása sem telt el politikai zűrök nélkül. A talán legjelentősebb latin-amerikai színháznak számító Colón, mely 2006 óta tart zárva felújítási munkálatok miatt, s melyet nem sikerült centenáriumára, 2008-ra megnyitni, hétfőn ünnepélyes külsőségek között, de Cristina Kirchner és a kormány miniszterei nélkül vonta fel a függönyt. A megnyitó estjének házigazdája Buenos Aires konzervatív polgármestere, Maurício Macrí volt, aki régi Kirchner-ellenlábas, 2011-ben indul is az elnökválasztáson, most pedig azzal vívta ki a kormány haragját, hogy a 13-as csatorna kezére játszotta a nyitógála közvetítési jogát, melyet így csupán 7,5 millió emberhez juthatott el (a köztévét húszmillióan láthatják). Természetesen mindez csupán társadalmi ellenérzéseket váltott volna ki, ha a 13-as csatornát nem a Clarín-csoport birtokolná, mely rég háborúban áll a kormánnyal…

Bicentenáriumi beszédében Cristina Kirchner egy olyan Argentína közös építésére invitálta meg országa lakóit, „melyet mindenki magáénak érezhet” s mely a különbözőségeken felülemelkedve egy közös stratégia mentén haladva érhet el sikereket. A populista retorika mögé nézve ugyanakkor nyilvánvalónak látszik: több kérdésben magának kell megkezdenie a barikádok lebontását, mert a szebb jövő csábító ösvénye még halványan sem látszik a bicentenáriumi tűzijáték füstjén keresztül.