Persze nem egy megkésett időzítéssel elkövetett koppintásról van szó: inkább csak a szellemiség közös. Borensztein filmje például vizualitásában is visszafogottabb, csak egy-egy szűkre szabott fantáziajelenetben válik olyan elrajzolttá, mint a 11 éves kultfilm. Alapvetően: egy mértéktartóbb, kevésbé túláradó, ellenben aktuális társadalmi kérdéseket feszegető alkotásról van szó. Borensztein filmjének realizmusa viszont annak ellenére sem válik "mágikussá", hogy azt a latin-amerikai művészeti hagyomány szinte kiköveteli: a Kínai, elvitelre sokkal közelebb áll egy abszurd drámához, mint például egy Marquez-regényhez. Hogy miért? Elsősorban azért, mert főhősét, Robertót (Ricardo Darín) – ezt a csendes, kissé mogorva, gyakorta zsörtölődő, de alapvetően túlontúl is kedves csavarbolt-tulajdonost – megrögzötten érdekli az élet abszurditása. Vagy, hogy pontosabbak legyünk, a halálé: kedvelt szórakozása, hogy esténként, az újságokat átnyálazva, abszurd és hihetetlen halálnemeket taglaló kis sztorikra vadászik, amik megnyugtatják: az életben mélyebb összefüggés, netán értelem biztos nincsen. Hogy is lehetne, ha egy tavon hajókázva egy égből lehulló tehén agyonütheti a kedvesünket épp a leánykérés előtt? Mindebbe – azaz az élet értelmetlenségébe – belenyugodva, Roberto nyugodtan lehet mogorva, kedvére zsörtölődhet, és arra is jó kifogás ez, hogy ne kelljen szerelembe bonyolódnia az újságbeszállító húgával, az iránta aktívan érdeklődő Marival (Muriel Santa Ana).

Roberto napi rutinja akkor borul fel, amikor belecsöppen életébe Jun (Ignacio Huang), akinek kedvesét egy égből lehulló tehén ütötte agyon, épp a leánykérés előtt. Így hát fogta magát, és elment Argentínába, hogy felkeresse egyetlen életben maradt rokonát. Az élet azonban Buenos Airesben sem habostorta, de ezt csak Roberto tudja, Jun nem: így amikor a csavarboltos szeme láttára dobják ki a taxiból az eltévedt, gyámoltalan kínait, az alapvető kedvességének ellenálni képtelen Roberto úgy dönt, segít rajta. Talán nem tenné, ha tudná, hogy se a kínai negyedben, se a kínai nagykövetségen nem talál majd támogatást, a felebaráti szeretet pedig nem kultúra-, hanem egyénfüggő, és honfitársai nem fogják megoldani se Roberto, se Jun problémáját. Mert Jun befogadása Roberto legnagyobb gondjává válik: magánya szertefoszlik, mogorvaságának mentsvárát pedig előbb Jun, majd Mari is átüti.

És hogy hol itt az abszurd? Finoman, de ott lapul Roberto és Jun kálváriájában, amely azt mutatja, hogy az életben nem értelmetlenség van, csak meg-nem-értés – de nem is annyira "az életben", mint inkább az emberi kapcsolatokban. Borensztein filmje ráadásul egészen odáig is elmerészkedik, hogy világnézeteket ütköztessen a fináléban, és Jun moderáltan érzelmesre hangszerelt emberi sorsdrámája maga alá gyűrje Roberto abszurd életszemléletét. A film mindezt azért teheti meg, mert minden realizmusa ellenére is olyan mesés hangulatú, mint a már emlegetett Amélie. Illetve azért, mert elsősorban vígjáték, az egyszerre komoly és pehelykönnyű fajtából, ami az élet tragikomédiáját humorosan súlyozza, és a hétköznapok apró eseményeiből fabrikál keserédes vicceket.

Mindemellett Borensztein alkotását a részletek iránti érzékenysége teszi egyedülállóvá: már a karakterépítés is zseniális (kevés kifejezőbb képsor létezik annál, mint amikor a rigorózus Roberto 22:59-kor, az óráját nézve kivár egy percet, hogy pontban 11-kor leolthassa a villanyt), de az argentin színészóriás, Ricardo Darin is mindent megtesz azért, hogy Roberto ellentmondásos figuráját szerethetővé, szomorúvá, és egyben komikussá is tegye. Szavak nélkül is méltó párja ebben Ignacio Huang, aki úgy képes szimpátiát támasztani a kínai bevándorló karaktere iránt, hogy a néző közben egy szavát sem érti: a színész kizárólag mimikájára, testbeszédére hagyatkozhat a komikus és a drámai hatás elérésében.

A film természetesen a kultúrák találkozásáról, a másság elfogadásáról szól, a vígjátéki elemeket is az szolgáltatja, hogy eltérő szokásrendszerek, életmódok kerülnek egy fedél alá. Igaz, hogy a történet, a velős tanulságával együtt, könnyen megakadhatna a néző torkán, ám a Kínai, elvitelre jóval több egyszerű liberális propagandánál. Szívvel-lélekkel készített alkotás, amin ennek ellenére nem lehet ironizálni – köszönhetően Borensztein rendezésének. Az argentin direktor hagyja, hogy a története és karakterei lélegezzenek, ráérősen, középtempóban mesél, hogy a szomorkásan szerencsétlen figurák stiklijei hozzánőhessenek a nézőhöz, hogy kellően megszerethesse őket, mielőtt a happy end biztos révébe érnek.

Borensztein pedig olyan sikeresen abszolválja mindezt, hogy ha Camus-könyveinket nem is fogjuk leselejtezni, de legalább másfél órára elhisszük, hogy a Humanizmus él és virul – csak nem a multiplexek termeiben, hanem a művészmozik szűkös félhomályában kell azt keresni.