David Cronenberg kultikus tisztelet övezte szerző-rendezőként legtöbb pályatársánál jobban viseli az öregedést, de a nálunk márciusban bemutatott Veszélyes vágy már altatódalnak hatott korai sokkfilmjeihez képest. Az Alkonyat-filmek sztárja, Robert Pattinson főszereplésével készült, Cannes-ban versenyzett Cosmopolis Cronenberg visszatérésének ígérkezett, az alapjául szolgáló regény írója, Don DeLillo munkásságát ismerve egy újabb Meztelen ebédet vagy Karambolt remélhettünk.

Nem mintha rossz film lett volna a Veszélyes vágy: több intellektus volt benne, mint egy tucat másikban, de inkább volt satnya formaisággal filmre vett színdarab, dokumentumfilm, oktatófilm, regény vagy nyers és szabálytalan szkript, mint igazán filmszagú, filmszerű élményt nyújtó mozi. Pláne olyan film nem volt, amilyeneket Cronenberg fiatalon készített. A Parazitákkal rögtön megújította a horror műfaját, biológiára cserélve a természetfelettit, ezzel csúcsra jutva a sci-fi és a horror ötvözésében is. Második filmjével még inkább a nemiség mint téma felé fordult, a pornósztár Marilyn Chambers főszereplésével készült Veszett ravasz műfajdarab, pornó-szituációkat fordít horror-szcénákba. Cronenberg e két filmje alapján markáns stílusú műfajfilmes szerzőnek, a kritikusok kedvencének, az egyik legizgalmasabb és legbátrabb kortárs tehetségnek mutatkozott, és a továbbiakban sem okozott csalódást, készített például B-kategóriás, de vagány sportfilmet (Fékevesztett erő), pszichologizáló, drámai orvosi horrort (Porontyok, Két test egy lélek), őrületes effektekkel felfegyverzett sci-fi thrillert (Agyfürkészők), az írót is megörvendeztető King-adaptációt (A holtsáv), vírusként másolódó ötletekkel teli, társadalomkritikus mondanivalóval bíró cyberpunkot (Videodrome) és egy később operává is adaptált, lírai sci-fi remake-et (A légy).

Miután sztárrá vált, gyakorlatilag azt csinált, amit akart: adaptálta a korai filmjeire is nagy hatást gyakorolt Meztelen ebédet, Burroughs szürreális, megfilmesíthetetlennek hitt regényét, majd a szintén botrányokat kavart Karambolt J.G. Ballardtól. Stílusa egyre lassult, finomodott, kamaradrámákat (Pillangó úrfi, Pók) és szolid gengszterfilmeket (Erőszakos múlt, Eastern Promises - Gyilkos ígéretek) készített. A Cosmopolis esetében DeLillo személye ígérte a minőséget: az író tehetségét frenetikus, egyszerre vicces és kór/korképként is sokatmondó párbeszédei és remek karakterei bizonyítják, szürreális stílusa és intellektuális témái alapján életműve legalább olyan jó alapanyag lehet egy Cronenberg-filmhez, mint Burroughs-é.  DeLillo művei közül még egyet sem adaptáltak filmre, viszont írt már eredeti forgatókönyvet: a Michael Keaton és Robert Downey Jr. főszereplésével készült, a fáma szerint hobbiból forgatott, alulértékelt 6-os játszmát, melynek néhány párbeszéde a Cosmopolisban is megjelenik.

A regény és a film főhőse Eric Packer, egy fiatal multimilliomos, a Wall Street koronázatlan királya, akinek ez élete legrosszabb napja: egy gazdasági világválság van kirobbanóban, melynek ő az egyik legnagyobb vesztese. New Yorkban zavargások törnek ki, merényletek történnek, anarchisták "a kapitalizmus kísértetéről" zajonganak. Packer a limuzinjában kel át a belvároson, hogy levágassa a haját apja borbélyánál. Urbánodüsszeiája során összefut fontosabb ismerőseivel, majd testőrei hírét veszik, hogy valaki az ő fejére pályázik a nagy fejetlenség közepette. DeLillo regénye a Joyce-féle Ulysess parafrázisa, mely elsősorban a kapitalizmus kritikájára van kihegyezve. A 2003-ban született regény eleinte rossz kritikákat kapott, de az idő (és Cronenberg) DeLillo-t igazolták, tézisei profetikusnak bizonyultak, sokak szerint jóslatai valóra váltak. Az író regényei közül ez tűnt a legkönnyebben adaptálhatónak, erre gondolhatott Paulo Branco producer is, amikor felajánlotta Cronenbergnek a projektet.

Cronenberg néhány nap alatt megírta a szkriptet, bevallása szerint szóról szóra átvette a párbeszédeket, majd kitöltötte a közöttük tátongó narrációs űrt, és a beszámolók szerint a forgatás is gyorsan lezajlott. A Cosmopolis tehát hű adaptáció, mindössze néhány jelenettel rövidebb a regénynél. Ez viszont meghívja a filmadaptációk esetében rendre felmerülő kérdéseket: van értelme egyáltalán konzervatív adaptációt készíteni? Egy jó regényhez semmit nem lehet hozzátenni, innentől kezdve felesleges átkonvertálni egy másik ágazatra, nem kell lebutulni az analfabétákhoz, olvassák csak el a regényt; egy rossz regényt pedig nyilvánvalóan nem érdemes különösebb változtatás nélkül megfilmesíteni. DeLillo regénye jó anyag, idővel elhallgattatta kritikusait, Cronenberg filmje viszont már kevésbé nevezhető nagy művészi teljesítménynek. Pedig az író-rendező mestere a szabad és szerzői, de az íróhoz mégis hű adaptációnak, elég a Meztelen ebédre gondolni, melybe Burroughs életéből és más műveiből is átemelt témákat, és talán erre lett volna szükség a Cosmopolis esetében is.

A Cosmopolis ott bukik el, hogy a regény nem rejtett magában kihívást, DeLillo több művével (pl. a szerinte összecsapott, szerintem remek A fenevad szabad/Great Jones Street) ellentétben olyannyira mozgóképre kívánkozott, hogy egy középszerű rendező is játszi könnyedséggel vitte volna filmre. Ha viszont túltesszük magunkat azon, hogy a Veszélyes vágy után már megint könyvszagú filmet kapunk, akkor már nehezebb hibát találni a Cosmopolisban. Cronenberg részéről beszélhetünk visszatérésről, hiszen immár magához illő alapanyagot választott, tudja tehát, hogy mihez van tehetsége, és vállalkozása személyesnek, szerzőinek is nevezhető, még afféle Meztelen ebéd-utánérzésként is bőven szerethető. A színészekre nem lehet panaszunk, Pattinson ugyan szürke marad, de az Alkonyat-filmek bájgúnári szerepe után jó húzás őt választani egy ellenszenves aranyifjú karakterére. A film jobbára egy limuzin belsejében játszódik, Cronenberg nagyszerűen teremt atmoszférát, hangulatossá, szuggesztívvá téve főhőse tudatfolyam-túráját. A mondanivaló és a szerzői tartalmak a kritikusoknak szólnak, a nagyközönség pedig a Tőzsdecápákhoz, az Amerikai pszichóhoz, vagy a friss Krízisponthoz hasonló, szolid thrillert kap.

Cronenberg legrosszabb filmje is jobb, mint számos rendező legjobb filmje, a Veszélyes vágyhoz hasonlóan e munkája is átlagon felüli, tartalmas mozi. Korai filmjeihez hasonló sokk-terápiákat talán már nem is szabad várni a 69 éves direktortól, a vérbárói cím örökösétől, Brandon Cronenbergtől viszont már annál inkább, aki most futott Cannes-ban Antiviral című mozijával, melyet természetesen apja korai filmjeihez hasonlítanak.