Janusz Leon Wiśniewski Bikini, a végzet szigete című  háborús-szerelmes regényének magyar megjelenése apropójából Ács Eleonóra, Németh Orsolya, Szekeres Dóra és Pálfalvi Lajos beszélgettek a közép-európai populáris irodalomról.

Ha csupán annyiról kellene beszámolnom, amit Ács Eleonóra mondott a beszélgetés vége felé az európai szórakoztató irodalom magyar piaci esélyeiről, nyugodt szívvel írhatnám, hogy rendkívül érdekes és fontos összefüggéseket megvilágító beszélgetés tanúja voltam ezen a hétfő délutánon a Lengyel Intézetben. A bemutatott kötet szerkesztője ugyanis arról beszélt, mennyire az angolszász szerzők uralják a magyar könyvpiac ezen szegmensét, tulajdonképpen nem csupán a közép-európai írók, de általában az európaiak nehéz helyzetben vannak, hiszen az olvasók, ha nem nem angol nevű szerző könyvéről van szó, leggyakrabban meg sem nézik közelebbről a kötetet, nem lapoznak bele, nem érdekli őket. Másrésztől az az olvasótípus, amely könnyed kikapcsolódásra vágyik az olvasás által, nem érzi jól magát a szerepében, ha a mi kis ütött-kopott közép-európai helyszíneinken játszódik egy amúgy hagyományos, egyszerű klisékre épülő történet - van egy típus, aki csak New Yorkban (esetleg talán még Párizsban) érzi magát otthonosan. Ilyen viszonyok között pedig nehéz nálunk magas példányszámot produkálnia még egy rendkívül népszerű lengyel szerzőnek is.

Ács Eleonóra ezekkel az észrevételeivel tulajdonképpen meg is válaszolta Pálfalvi Lajosnak a beszélgetés elején felett, inkább csak költőinek szánt kérdését, hogy hogyan is van az, hogy szinte ismeretlen elsőkötetes szerzők más nyelvekre le nem fordított művei sorra jelennek meg Magyarországon, miközben százezres példányszámú lengyel regények meg nem.

Sajnos Pálfalvi nagyon korán el is vitte a beszélgetést a lengyelek meglehetősen bizarr dicsőítésének irányába (hogy aztán csak a végére térjen vissza normális medrébe), arról kezdett hosszú monológba, hogy a lengyeleknél mennyire más az irodalmi élet szerkezete, valamint hogy az mennyire inkább rendben van, mint a miénk. Többször is elhangzott, hogy bezzeg a lengyel író a piacból él, s aki 3000 példányszám alatt ad csak el, az elmegy rendes, normális munkát vállalni, nem pedig állami ösztöndíjból akarja kihúzni a legközelebb esedékes szerzői honoráriumig. Bezzeg a lengyeleknél nem a József Attila-díj kihirdetésének módja lenne most a legfontosabb téma az irodalmi életben, sőt, egy lengyel még az sem érti, hogy miért vannak itt nálunk írószervezetek.

Mivel tehát a lengyel szerző a piacból él, ebből az következik, hogy nem kompromittálódik az aktuálpolitika által, és épp ezért bátrabban kalandozik a különböző regiszterek között, egyszer verseskötetet ad ki, máskor lányregényt.

Pálfalvi sajnos azt elfelejtett figyelembe venni (és csak a beszélgetés végén, a hallgatóság soraiban kezdte ezt is pedzegetni valaki) hogy Lengyelország egy közel negyven milliós szláv állam, ott könnyebben lehet csak a piaci viszonyokat figyelembe venni, ellentétben a mi lehetőségeinkkel, amelyben akarjuk, nem akarjuk, de gyakorlatilag megkerülhetetlen az állam szerepe. Szekeres Dóra többek között megpróbálta a különféle ösztöndíjakat elnyerő szerzők becsületét is megvédeni, hogy azért nem egészen úgy van ám, ahogy Pálfalvi mondja, de a próbálkozása - az esemény alatt többször is - meglehetősen erőtlen volt.

Ugyancsak problémás volt szerintem, ahogyan az elit és populáris irodalom viszonyát kezelték a beszélgető felek, elsősorban Pálfalvi, valamint Németh Orsolya, a regény fordítója. Szerinte például már-már magas irodalomról van szó, hiszen hosszú barokkos körmondatokból áll a szöveg, amit meglehetősen furcsa következtetésnek találtam. Az a fajta beszédmód viszont, ahogy egyrészt fel akarták számolni az elit és populáris dichotómiáját, másrészről meg mégiscsak erősítették azt, régi jó ismerősként köszönt vissza. Pálfalvi például úgy fogalmazott, hogy egy lektűr esetében elvileg nem mondhatna ilyet, de azért legszívesebben azt mondaná, hogy a Bikini olyan, mint egy esszéregény. Ráadásul, bár végig arról volt szó, hogy a lektűrnek is van létjogosultsága, sokat foglalkoztak azzal, hogy Drezda bombázásnak ábrázolása, ahogy a regény a német polgári lakosságot áldozatként mutatja be, akár az elitirodalom közé is emelheti ezt a kötetet.

Leginkább pedig azzal a kikacsintós-bizalmaskodós hangnemmel erősítették a két regiszter erőszakos szétválasztását, ahogy eleve feltételezték, a közönség valószínűleg csak lektűrt olvasó laikusokból áll majd, és előttük jól kibeszélhetik a csúnya-gonosz, elefántcsonttoronyban élő irodalmárokat és írókat az elitirodalmukkal együtt.

Pedig az a szemlélet, amit ennyire kritizáltak már rég túlhaladott (ha egyáltalán létezett valaha is, és nem csak előítéletek szülte tévképzet volt), a fiatalabb generációk esetében mindenképp, erre lehetnék akár én is jó példa, hogy ott voltam, hogy érdekelt, hogy érdekelt volna a téma. De azon a módon, ahogy megközelítették, sajnos nem keltette fel az érdeklődésem a bemutatásra kerülő regény iránt sem.