kattints a képre!

Miután még ma is bizonytalan a rendszerváltás előtti titkosszolgálati anyagok valódi terjedelme, így az is nehezen becsülhető meg pontosan, hogy a Titkos írás a dokumentumok mekkora részét érinti (az irodalmi életről szóló feljegyzéseknek megközelítőleg a fele maradhatott meg, ez nagyobb részét tekintve szerepel is a könyvben). Szőnyei beszámolt arról a nehezítő körülményről is, hogy vannak iratok, amelyeket még a rendszerváltás előtt feldolgoztak, összesítettek, majd bedaráltak (hozzáteszi, hogy sok szempontból esetlegesnek, következetlennek tűnik a hírhedt 1989-90 fordulóján zajlott megsemmisítési akció-kísérlet); vannak, amelyek még levéltári feldolgozásra várnak és akadnak olyanok is, amelyeket további hosszú évtizedekre titkosítottak. A kötet írása során a szerző munkahelyet is váltott: a Magyar Narancsot elhagyva immár az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa.

A beszélgetésben sor került az ügynöki feladat mint fontos, információt szállító tevékenység körüljárására is, illetve, hogy mennyiben van szükség a fedőnevek feloldására, nem elegendő-e a mechanizmus megismerése a történtek elmondásához. Ez persze a jelenlegi törvényi szabályozást ismerve parttalan disputa.
Szőnyei a beszélgetésben a nevek emlegetésétől (egyrészt mértékletességből, másrészt – a nyilvánosságra még nem kerültek, de általa azonosítottak esetében – a törvényi tilalom miatt), a könyvben pedig az elítélő jelzőktől tartózkodott. Véleménye szerint mindenkinek magának kell meghoznia a személyes, morális ítéletet, és mérlegelni kell a pressziókat is, próbálni beleélni magát mások helyzetébe, amellett, hogy persze az árulás nem szép dolog. Sőt: (természetesen) találkozott gyomorforgató történetekkel is a kutatás során, például, hogy szülőket csak úgy engedtek ki disszidens gyerekükhöz látogatóba, ha előtte aláírták a beszervezési nyilatkozatot.
A kutatás során komolyabb csalódásokkal, csúcs-alkotókat gyanúba keverő megdöbbentő tényekkel nem szembesült.

Összességében az mondható el, hogy a bemutató maga nem pörgette fel a könyv iránti éhséget. Még szerencse, hogy az érdeklődők mindegyike korgó gyomorral érkezett. Szőnyei könyve – már terjedelméből következően is – tiszteletre méltó munka, kérdés csak az, hogy sikerül-e teljesítenie nagyobb elvárásokat, mint ami egy (adathalmaz) anekdotagyűjtemény szimpatikus, ám könnyed célkitűzése.