Azért szenteljünk annyi időt a sztorinak, amennyit az alkotók sem szégyelltek beilleszteni két CGI-trükk közé. Volt egyszer egy Merlin, és persze ősellensége, Morgana Le Fay, kik a világelpusztítás és a világmegmentés napi feladataival múlatták idejüket. Merlinnek volt még három tanítványa is, két fiú (Balthazar és Horwath) és egy lány (Veronica). A két fiú beleszeret az egy lányba, a lány csak egyet választ közülük, a csalódott fiú elárulja Merlint, Merlin meghal, de a gonoszok bezárulnak Matuska-babába. Balthazar keresi Merlin utódját, a lúzer fizikalista srác az, aki szintén szerelmes, egy szőke lányba (Becky). Horwath, a Gonosz kiszabadul, meg akar ölni mindenkit, plusz feltámasztani a még gonoszabb Morganát, hogy az végre elpusztíthassa a világot mindenestül. Közben Balthazar mentorkodik, lúzer srác varázsolni tanul, barátkozik a kiválasztottsággal. Balthazar latin példamondatokat puffogtat, lúzer srác habozik normális élete és a varázslólét között. Lúzer srác idióta poénokat puffogtat. Tíz percenként összecsapnak Horwath-tal. Vagy üldözik egymást. Sokáig. Végül párbaj, fizikalista srác ötvözi tudományt mágiával, hurrá, győz. Mindenki szerelmes. Hurrá.

Annak, hogy a filmben a fentieknél jobban nem erőltetett sztori teljesen működésképtelen, több oka is van – és ebből csak az egyik az, hogy a jobb sorsra érdemes Nicholas Cage-et akkor tudjuk igazán értékelni, ha sérült, bizonytalan, tépelődő figurát játszik, mert hát van nála tökösebb legény is a vidéken. Jay Baruchel (a tanonc) is maximum redundánssá teszi a filmet azzal, hogy még egyszer eljátssza a Túl jó nő a csajomban látott szerepét. A szimptomatikus blockbuster-mentalitás és a korszerű vágástechnika az, amitől A varázslótanonc a tucatfilmek után kajtató pozíciót foglal el.

A varázslótanonc alapvetően három műfajt vegyít: a lúzer tini bénázásából táplálkozó romantikus vígjátékot, az old school fantasyt és az akciófilmet. Alapvetően mindhárom kötelező jellegű egy kasszarobbantáshoz: a humort, az extrém-egzotikus történetet és a látványt hivatottak biztosítani. Ráadásul mindez Bruckheimeréknek a kisujjában van, hiszen A nemzet aranya kapcsán kétszer is sikeresen abszolválták ugyanezt a formulát, csak ott nem Harry Potterről, hanem egy intellektuálisabbra vett Indiana Jones-ról nyúztak le még egy bőrt. Ebből következően valószínűleg a jó öreg fantasy-val lesz a baj: a különleges szabályrendszer szerint működő képzeletvilág egyszerűen nem viseli el A sötét lovag által csúcsra járatott szemgyilkos, agyzsibbasztó, túlpörgetett tempót. Turteltaub úgy rohan át az expozíción, mintha egy 1000 epizódos sorozat "előző rész tartalmából" nyitányát forgatta volna le – ha egyszer a franchise-készítés szokássá válik… Bizony, a történet itt a gyenge láncszem, amelynek csak annyi idő jut, hogy pár klisével – ami ugyebár a leghasznosabb, hiszen villámgyorsan felfoghatóvá teszi az eseményeket – vonultasson fel némi mentséget amiatt, hogy egyáltalán létezik.

Igaz, ez a kesergés sem éppen új keletű, azonban a műfajok integritásának eltűnése már annál inkább: a fantasyt itt ugyanis egyértelműen a pörgős üldözésjelenetek és az izgalmassághoz bizonyára elengedhetetlen magas fordulat-szám végzi ki. És ehhez még az sem elég mentség, hogy manapság már a több részre duzzadó, két-három órás megapicekhez szokott az egyszeri néző. A fantáziatörténet önmaga paródiájává silányul, de nem azért, mert szerencsétlen Baruchelnek kiosztottak pár önreflexív aranyköpést, hanem mert egész egyszerűen hiteltelenné válik megfelelő atmoszféra híján.

Maga Melies is le tudta forgatni volna így a filmet – Turteltaubék akciójelenetei ugyanis csak látszatkapcsolatban állnak a történettel, egy-egy varázstrükk mibenléte, lényege akár csak tíz-húsz perccel később lesz megmagyarázva (ld. magyar tükörcsapda). A sztorit csak nagy ritkán viszik előbbre, egy-egy összecsapás végén – amely a felek kb. egyenlő "mindenhatósága" miatt maradnak izgalommentesek – ugyanott tartunk, mint előtte. Szép dolog a CGI, és szeretjük a 3D-t is, de mégis ijesztő, hogy a klisék mára önfenntartóvá váltak. Még csak motiváció sem kell a gonoszsághoz, se a világmegmentéshez. Amíg saját kenyéradóját fojtogatja a külcsín, addig nem tud továbbfejlődni a technikai aspektus indokolt alkalmazása sem – és a nagyközönség elé tálalt, gyorskajaként fogyasztott filmekben könnyedén korcsosíthatja a műfajokat, amelyek nem feltétlen alkalmasak a hibridizációra vagy nem feltétlenül passzolnak az állandó hipersebességhez.

Persze akad néhány ötlet – mégiscsak öt író dolgozott a filmen –, pl. az autósüldözés közben átalakuló verdák, vagy a Spíler (RocknRolla) Johnny Quidjének (Toby Kebbell) humoros mellékszerepe pár percre mosolyogtatóvá tehetik a vérszegény összképet. Ami azonban szintén elszomoríthat többeket, hogy a Disney-vállalat továbbra sem találja önmagát: értékelhető filmjeit mind felvásárolt alvállalatai készítik. Az egy dolog, hogy a Disney saját múltjából él (ki nem?), de nagyon hiányzik már az az "őszinte", egyszerű naivitás, amely olyan kellemesen negédessé varázsolt anno egy-egy Disney családi filmet. Merthogy A hercegnő és a béka csak a trendet erősítő kivétel, amely tovább élesíti a Disney-identitásvesztést.

Ráadásul Jerry Bruckheimer, A Karib-tenger kalózai felett bábáskodó producer is láthatólag arra figyel inkább, hogy a nyári holtszezonra időzítse filmjeit, amelyek aztán a mozi terem légkondijában hűsölni vágyókat hamar megfosztják nyári zsebpénzüktől, majd a teljes feledés homályába vesznek (ld. még Perzsia hercege). Sajnos a maximum érettségi előtt ajánlott Varázslótanoncra is ez a sors vár: nincs olyan digitális orgia, amely életben tarthatna egy ekkora közhely-kollekciót. Amikor a klisék fárasztani kezdenek, akkor nem túladagolásról vagy a műfajszeretet fakulásáról van szó. Egyszerűen csak tudni kell(ene) használni őket…