Amikor a mennyiség átcsap minőségbe, élcelődik némileg vonakodó kísérőm, amikor megtudja, hogy Bartók nem épp kímélő művét egymás után kétszer adják és fogjuk is végignézni. Ha elsőre nem érteném meg az üzenetet, viccelődik tovább, végiggondolhatom még egyszer. Vagy talán az egyik happy end?

 ZZ Top! A rock és blues kedvelők körében legenda ez a név. Nemcsak a déli zene gyökereiből táplálkozó boogie-val, hard rockkal és az általuk fémjelzett texas-bluessal átitatott egyedi muzsikájuk miatt, hanem a két gitáros hasig érő szakálla, napszemüvege és a zenekarra jellemző extravagáns színpadi megjelenés okán is. Ezért váltottam hát jegyet pár barátommal együtt a rocklegendák Budapest Sportarénában megrendezésre kerülő koncertjére.

A közönség szűnni nem akaró tapssal köszöntötte a darab végén színpadon is megjelenő zeneszerzőt, a kivételesen ragyogó énekest, a fiatal kora ellenére meglepően komoly együttest és a zseniális előadást. Én változatlanul úgy érzem, hallottam már jobb Eötvös Péter darabokat is, azonban meggyőződésemmé vált, hogy – legalábbis élőben – még sosem hallottam ilyen hiteles és komoly, borzongatóan mélységes Eötvös-előadást.

Azon tűnődtem, mi lesz, ha - állami támogatás hiányában - e népszerű együttesünknek nem lesz alkalma neves, jó szerzők műveit előadni. Vajon Móricka műveit játszva is megmarad kivételes népszerűségük? 

Én nem vagyok ellensége a különböző, gyakran ellentétes műfajok és stílusok hebrencsének, éppen csak annyit szeretnék ilyen esetekben elvárni, hogy legyen valami értelme a mixnek, azaz valami olyan jöjjön létre, ami enélkül nem menne. A Haydn crossover szinte teljes palettáját nyújtotta az utóbbi évek tapasztalatainak: volt érdekes, kellemes, meglepő és harsány, egészében véve azonban mégis csak fél-alpári népünnepély sikeredett belőle.

A Spirit of Pink Floyd Show budapesti fellépése maga volt a tökéletes illúzió: olyan, mint a nikotinmentes cigaretta, vagy a virtuális szex. Izgalmas és emlékezetes volt, ám a vágyakat nem elégítette ki, inkább csak fokozta.

Egy ördögnek maszkírozott, mellényes-kalapos fószer herélt hangon a kéjvágyról kiabál, miközben egy fekete műbrokival csépeli a zongorát egészen addig, amíg a méretes szervutánzat az utolsó taktusok hangjaira le nem konyul, hogy később a Bergendy Istvánt idéző dobos fején megpattanva találjon helyére a többi szerszám között. Ha tehát azt kérdezitek, milyen volt a Tiger Lillies koncert, azt mondom: hát ilyen. 

Már a koncert első felében éreztem, hogy a dinamika, a finom átmenetek valahogy nem sikerülnek úgy, mint egykoron. Ezt először még betudhattam a megilletődöttségnek, illetve az időskori mentális változásoknak. Most azonban - kénytelen-kelletlen - azt hallom, hogy az egyébként igen nehéz Bartók Concerto hangszercsoportokra esik szét, és csak nem akar összeállni az az egység, amit jobb zenekarainktól megkövetelnék.