• főoldal
• film
• film

Ha Almodóvar világáról lefejtjük a különböző nemi identitások játékának karneváli színeit, voltaképpen ott is magánéleti problémákról van szó; pontosabban, talán Almodóvar titka is abban rejlik, hogy ami másnál karnevál és extremitás, az nála szintúgy magánélet – hogy attól, hogy egy férfi ciciket csináltat magának, még lehet egy fia, stb. Daniel Sanchez Arévalo első filmje ezt a vonalat viszi tovább. Főhőse (Jorge – Quim Gutiérrez) apja agyvérzése miatt a portásélet csapdájában vergődik: jóllehet kínkeservesen megszerezte a kereskedelmi diplomát, idejének nagy része a magatehetetlen, elhomályosult elméjű apjának ápolásával telik, akitől házfelügyelői munkáját is megörökölte. Közben reménytelenül vágyódik a szomszéd lány, Natalia (Eva Pallarés) után, akinek persze minden sikerült, valamint néha elmegy meglátogatni börtönben ülő bátyját (Antonio – Antonio de la Torre), akinek legnagyobb projektje jelenleg teherbe ejteni a börtön színjátszókörében megismert Paulát (Marta Etura), hogy az átkerülhessen az átmeneti mennyországnak tűnő anyakörletbe.

A magánéleti gépezetbe akkor kerül bele a hiba, amikor kiderül: Antonio nemzőképtelen, ezért megkéri az öccsét, ejtené teherbe helyette Paulát. A különös kapcsolat pedig, ami a két ember között az „intim beszélők” kötelességszerű dugásai közben kialakul, élete teljes átértékeléséhez vezeti Jorgét. Mert világos, hogy az ember felelősséget vállal a beteg apjáért, meg hogy felelősséget vállal a sittes bátyjáért, ráadásul megadja a tiszteletet a „jobb házból” való lány felé is, és – miután közelebbről megismeri Paula nem éppen szívderítő történetét és még kevésbé szívderítő helyzetét – a jószolgálati spermadonoságot is bevállalja. De ez így együtt azért sok.

És ami a legszebb az egészben, hogy végül nem Paulának mond nemet, ahogyan várni lehetne, hanem – vállalva, hogy ezzel mind Natalia iránta való reményeit, mint Antonio Paula iránt érzett vágyódását keresztülhúzza – úgy dönt, inkább a film végére teherbe eső Paula mellett kezd új életet, az apját Antonio-ra hagyja, Nataliát pedig egyedül. Ami távolról sem azt jelenti, hogy egy mindent elsöprő szenvedély lenne rajta úrrá, aminek odadobja a múltját és a családját; csupán annyit, hogy amellé áll, akinek a leginkább van szüksége rá, és aki mellett nemcsak kötelességtudó jófiúnak, hanem boldog embernek is érezheti magát.

Az egész filmet jellemzi egyébként ez a hisztériát finoman elutasító, realista hangvétel. Főleg a dialógusokban lehet tetten érni: a történetek kritikus pontjain, ahol a néző a szokásos emberi korlátoltságokat szcenírozó melodrámára készül, a szereplők valahogy mindig jófejebbnek mutatkoznak a vártnál. És egy kis empátiával vagy kompromisszum-készséggel a legkilátástalanabbnak tűnő helyzeteken is túl lehet lépni.

Ezért is nem végződik tragédiával a film, jóllehet az alapfelállás a két kiinduló férfi-nő párossal (Jorge-Natalia, Antonio-Paula), majd azok átrendeződésével (főleg Jorge és Paula egymásratalálásával, jóllehet egy ölelés erejéig az Antonio-Natalia párosítás lehetősége is felmerül) kísértetiesen hasonlít Goethe Vonzások és választások című regényéhez. Az erről szóló elemzésében írja Walter Benjamin, hogy a sors az élők bűn-összefüggéséből adódik össze, s hogy ez a bűn sokszor a mulasztás észrevétlen formáját ölti. És voltaképpen itt sincsen másról szó. Hogy mindenki túl hamar veszi késznek és megváltozathatatlannak a dolgokat, anélkül, hogy komolyabban megnézné, mi rejlik a másik emberben valójában. Csakhogy Goethe hősei már beérkezett, felnőtt alakok, akiknek nincs esélye az üdvös változtatásra: ezért menekülési kísérleteik óhatatlanul tragédiába torkollanak. Arévalo alakjai azonban fiatalok: ott állnak még az élet küszöbén, igaz, az utolsó előtti pillanatban, de még van esélyük.

Az amerikai rendezők csendes társadalmi katasztrófafilmjei, mint a Ken Park, az Öngyilkos szüzek vagy újabban a Bábel és a Melquiades Estrada három temetése általában egy olyan világról adnak látleletet, ahol a szülők sosem voltak képesek élni ezzel az eséllyel, gyermekeikben pedig már fel sem merül annak lehetősége.

Arévalo szerint azonban – legalábbis itthon, a kontinensen – ez a meccs még nincsen lejátszva, és ez jó. És a dialógusok is jók, a színészek is jók, a fényképezés egészen kivételesen jó, meg a zene is jó. Összeáll, nem akar túl sokat, ahogyan a végén Jorge sem üzleti karrierbe kezd, csupán átteszi székhelyét egy másik, újonnan épülő ház portájára. A néző pedig örül, hogy nem akarták másfél óra alatt se letaglózni, se elkápráztatni, se kitanítani az élet nagy kérdéseiről. De mégis, egy kicsit jobb érzéssel lép ki a mozi ajtaján.


A film honlapja