• főoldal
• irodalom
• könyv

Az írónő első felnőttregénye csupa talány. Ha e műfaj jellemzői kimerülnek abban a kritériumban, hogy a történet felnőttekről szóljon, akkor a Madárasszony átvergődött a rostán, csak nem vette észre, hogy közben elhagyta korhatáros célközönségét. Számomra ez a regény nem több, mint egy kissé félresikerült mese, ami a megrázó fabula komolysága mögé rejtőzve a valóság hamis illúzióját kelti, abban reménykedve, hogy ezzel túlléphet saját határain. Míg egy egyszerű, önmagát meseként definiáló mesében fantasztikum és misztikum elemei szervesen élnek a szövegben, addig a Madárasszonyban irrealitás és realitás együttműködésre képtelen közege nem szül mást, csak hiteltelenséget. A képileg zsúfolt, túlburjánzó és szappanoperába illő megjegyzésekkel teletűzdelt szöveg pedig enyhén szólva parodisztikusan hat.

Ha a természet regénybe való befogásának kísérlete ígéretes ötletnek tűnik is, a történet emberi része kifejezetten sekélyes a gazdag növény- és állatvilág szerepeltetésének elevensége mellett. Ha a giccset nem álminőségében, hanem a regény stílusingadozásának képzeletbeli határmezsgyéjeként kezeljük és eltekintünk a szöveg erőszakos homogenitásától azt vehetjük észre, hogy míg természet és szülöttei nem akarnak másnak látszani, mint amik, addig a regény emberi vonatkozásában sablonokkal, közhelyekkel teli és az illuzókeltés semmilyen szintjén nem állja meg a helyét. Mindez olyan kirívó polarizációt eredményez, ami elválasztja a termékenységet és meddőséget, kiemeli a szöveg motivált és leleplezi ürügyként felhasznált részeit.

Bach Máté fotója

A történet szerint Linger Lea tényfeltáró utazást tesz rokonsága emlékezetében, hogy húsz évvel anyja, Lili öngyilkossága után rekonstruálja, meggyógyítsa és felszámolja gyermeki anyaképének magányát és választ találjon Lili megmagyarázatlan halálára. A mániákus madárgyűrűző anyát saját testében való nyugtalansága, szenvtelen embersége és természethez láncolt lelke teszi a címben szereplő madárasszonnyá. A nyomozás erőltetett menet: a néhai Lili életét betöltő szereplők emlékei egy olyan abszolút kép kialakítására kényszerülnek, amiben az egyes történetek jelentései elenyésznek a didaktikus végcél érdekében. Habár annak kíván látszani, Lea "utazása" nem fejlődéstörténet. Nem több és nem kevesebb, mint a legkisebb fiú kalandja: próbatételek és végül a királlyá alakulás katarzisa. Ez a katarzis azonban felemás, hiszen sosem feledheti az anyai örökséget: egy legenda skarlátbetűjétől való indokolatlan félelmet. Az állapotváltás magában hordozza ugyan a válsághelyzetek tanulságait, de a regényben, csakúgy mint e típusmesék esetében, a fordulópontok nem párosulnak különösebb érzelmi reakciókkal. A sürgető végkifejlet nyomására eltompulnak az emberi érzékszervek és megbomlik a feldolgozás valós ideje. A regény ebből a szempontból valóban határozó, ahogy az a tartalomjegyzékben szerepel: a titkok felbontásának aktusában Lea reakciói egy szócikk semleges és hatástalan mondataivá válnak.

Bár az emlékezés katalizátora Lea, a regény struktúráját egy sajátos mechanizmussal bíró és fogalmakkal dolgozó emlékgép irányítja. Mert bár az emlékek egyediek, a történetek különbözősége mégsem képes arra, hogy értéket teremtsen a regény felett lebegő határozott szándék ellenében. Így katonásan simulnak bele abba a gyártási mechanizmusba, ami létrehozza az egyetlen valódi közösséget és összhangot: a Lili-rejtély emlékről emlékre haladó kibontását. Emlékezők az emlékezés hagyományos milyenségével élve, mint szubjektív mesélők kívánnak egymástól differenciálódni, azonban történeteik nem biztosítanak számukra önálló egyéniséget. Nem számolnak azzal, hogy saját szuverenitásuk kerül veszélybe, ha az "együttlátó" emlékezés szeánszán megidézik Lilit és végül azon kapják magukat, hogy közösségük jelene és működőképessége egy múltbéli élet hatástörténete. Az emlékek mindegyikét az állatvilág egy-egy különös szerzete ihlette. A történetekben megelevenednek a róluk szóló színes legendák, hol egy Lili életéhez kapcsolódó egyedi esemény, hol különleges nevük, vagy eredetmítoszuk kapcsán. Jelenlétük kézzelfoghatósága mellett a madárasszony csak egy általuk teremtett ügyetlen mesefigurának tetszik. Emlékeikben Lili, mint gyermek, anya, feleség, szerető vagy barátnő: ezerarcú egynemű. Olyan egyszemélyes olvasztótégely, amely valamennyi női archetípus jellemzőit magában hordozza. Személyének tisztázatlansága sok gondot okoz a regényben: ő uralkodik a történeteken és irányítja az emlékezést, függetlenedése pedig jelentéktelenné teszi a többi szereplőt. Ez a magyarázat arra, hogy lánya, Lea burkolatlan és szájbarágós kitörési szándéka az írói szó ellenére is kárhozatra van ítélve és hogy a mesélők látszólagos tehetetlensége mellett a visszaemlékezések önkéntelenül bár, de újraértelmezik Lili halálát. A madárasszony tehát nem nyilvánvaló élhetetlensége miatt, hanem a benne tobzódó, összeférhetetlen női lelkivilágok zűrzavarának következtében lesz öngyilkos.

A szenvtelen emlékgép nem kívánt jelenléte végül választ ad a regény műfaji sorskérdéseire és segít rendbe tenni kétes egzisztenciáját. Mert az emlékek itt is elmúlt valóságok, a szereplők kollektív tapasztalásainak igazságai, mesék. Emlékezők mint mesemondók pedig rendelkezhetnek olyan közös jellemzőkkel (tisztánlátó kritikával, filozófiára való hajlammal, általános bölcsességgel), amit az együttmesélés objektív szempontjai igazolnak, de a tudatosság hiánya megfosztja őket attól, hogy mindezt képesek legyenek közösségi élményként értelmezni. A Lili-mesék és a természetélmény egybegyúrása erőszakot gyakorol a szövegen, ami így nem más, mint terméketlen kísérletezés, a küszködés maga. A regényt valóság és fikció univerzumaira bontva: állatok és növények jól működő világának eleven objektivizmusa mellett, Lili esetlen embersége nem több, mint egy lehetséges létező fikciója. Emlékek és emlékezők között olyan mesterséges kapcsolat van, ami rendre kimerül abban, ahogy a Lilire való emlékezést megelőzi egy adott állatról szóló érdekes történet. Úgy gondolom, hogy elsősorban róluk szól ez a könyv. Lili, Lea és az emlékezők serege csupán ürügy arra, hogy mesét csináljunk a természetből. Ebben a mesében pedig a természet illusztráció, ami úgy támogatja Lili mitológiáját és a szöveg embertestét, mint orvos a betegét. Élményszerző és élményokozó, ember és természet diszharmóniája reménytelenséggel és idegenséggel itatja át a regényt. A közösség ordító hiánya pedig kétségtelenül átöröklődik az olvasóba is.